„Én mindent megúsztam”

Írta: Szombat - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika

98 éves korában, 2018. február 20-án elhunyt Nemes László író, újságíró, műfordító. Búcsúként önéletrajzát és 2010 augusztusi interjúnkat idézzük, melyet Várnai Pál készített az akkor 90 éves író-újságíróval.

Nemes László (1920-2018) A kép forrása: Légüres térben, dokumentumfilm

 

“1938-ban kitüntetéssel érettségiztem a budapesti Zrínyi Miklós reálgimnáziumban – írta önéletrajzában a Szépírók Társasága honlapján -, de az akkor már a numerus claususnál is szigorúbb törvények miatt nem tanulhattam tovább. Textilgyárban dolgoztam, 1940 tavaszán emigráltam, egy évig építészetet tanultam, 1941-ben önként jelentkeztem az angol hadseregbe. Közlegényként szolgáltam öt évig a Közel-Keleten (Szíria, Libanon, Egyiptom, Észak-Afrika) és Olaszországban. Leszerelésem után 1946 végén sikerült hazatérnem; 1947-től a Szabad Nép külpolitikai rovatában dolgoztam; 1948 márciusában kötöttem házasságot Fehér Klárával. 1949 tavaszán, a Rajk-ügy kezdetén, mint gyanús, megbízhatatlant, kitettek a szerkesztőségből. 1950-től 1956-ig az Irodalmi Újság olvasószerkesztője, főmunkatársa voltam. 1940-ben jelent meg az Athenaeumnál Két világ című, bűnrossz első regényem. 1976-tól nyugdíjba vonulásomig, 1980-ig voltam újra teljes állásban: a Nagyvilág olvasószerkesztője voltam.

1996-ban elhunyt feleségem emlékére 2003-ban Fehér Klára-irodalmi díj elnevezéssel alapítványt létesítettem a díj névadójának humanista szellemében író fiatal magyar írók támogatására. Az alapítványt 2004-ben a magyar Írószövetségtől a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz helyeztem át.

14 regényem, egy novelláskötetem, feleségemmel, Fehér Klárával közösen írt öt útikönyvünk, körülbelül 25 regényfordításom jelent meg; néhány színműfordításomat Budapesten és vidéken mutatták be.

Regényeim közül talán ismertebbek: Eltűnt Európa (Szépirodalmi, 1958), Szeretni nem elég, Dallam a falon túl, Egyetlen édes életünk, A jószándék kövei, Szerencseszerződés, Hérosztrátoszok kora (Mind Szépirodalmi), Légüres tér (Tevan, 1995), novellák: Szólnék a pillanathoz (Ulpius ház, 2001).
Több mint húsz kötet regényt, azonkívül elbeszéléseket, színdarabokat fordítottam angolból (Defoe: Singleton kapitány, Eric Knight: Légy hű önmagadhoz, Maugham: A királyért és Imádok férjhez menni, Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd stb.), németből ( Koestler: Párbeszéd a halállal, Remarque: Hiába futsz stb), olaszból fordítottam.

Legutóbbi regényem, a Menekülők 2005 júniusában jelent meg. (Háttér Kiadó).”

 

Nemes László ma web.JPG
Nemes László

 

Ön emlékezetes korban született: 1920 Trianon és a numerus clausus éve is. Hogyan és mikor találkozott először zsidóságával?
– Hároméves koromban német nevelőnőm megtanított a Vater unser kezdetű imára, s amikor ezt édesapám meghallotta, azt mondta, hogy semmi kifogása ez ellen, de megtanít egy másikra is, a Smá Jiszróél-re, amelyet mi, zsidók mondunk, s amit ő is mondott gyerekkorában. Ettől kezdve sokáig mindkettőt elmondtam. Anyai, budapesti nagyszüleim nem, de apai, máramarosszigeti nagyszüleim vallásosak voltak. A húsvéti vakációt többnyire náluk töltöttük, pészahkor természetesen megtartottuk a szédert is. Nagymamám jiddisül jobban beszélt, mint magyarul, nagyapám viszont nagyon is magyar érzelmű volt. Becsukta az utcára nyíló ablakot, és felszólított: – Mondd el a Talpra magyart meg a Himnuszt. És sóhajtva hozzátette: – De jó nektek, odaát! – Azt a kort ő már nem érte meg, amikor csak nyolcvan egynéhány éves nagyanyámat tuszkolhatták a magyar csendőrök puskatussal az Auschwitzba induló tehervagonba. A családi iratok szerint a Nemes név nem magyarosított, nagyapám 1859-ben Nemes Izsák néven született, Erdélyben élt dédapámat Nemes Lázárnak hívták; az ő emlékét őrzik a család fiúgyerekeinél később oly gyakori László (héberül: Eliezer) nevek.

Ön nagyon korán ízelítőt kapott a nácizmusból.

– Illetőleg magyar előfutárainak politikájából. Gyerekkorom óta keserítette meg életemet az első megtanult latin kifejezés: a numerus clausus. Mindig orvos akartam lenni, mint az édesapám, ő pedig elmagyarázta: neked mindig tiszta jeles tanulónak kell lenned, hogy felvehessenek az egyetemre. Így, feltételes módban. Micsoda hendikep egy gyereknek, az élet versenyében! Azt is tudomásul vettem, ha szerencsém lesz, és felvesznek az egyetemre, ott a Turul és egyéb szélsőséges diákszövetségek tagjai a rendszeres, évenkénti zsidóverések – a hirig – során többször is meg fognak verni. 1935-ben, tizenöt éves koromban, a nyári vakációt Németországban töltöttem, egy baráti német család meghívására. A felnőttek nem voltak nácik, de tizenhárom éves fiúk már lelkes Hitlerjugend tag volt; az utcán, a zsidó üzletek kirakatain, lépten-nyomon zsidóellenes feliratokat láttam, megütött a félelmetes jövő előszele.

A következő évben egy hónapot töltöttem Olaszországban. Az olasz kormány hívott meg száz egyetemista és száz középiskolás, olaszul tanuló magyar diákot. Amikor a Róma melletti, ostiai táborunkban a turulista és más, antiszemita egyetemisták hangosan zsidózni kezdtek – az egyik zsidó fiút meg is verték –, a tábor olasz parancsnoka mellé kinevezett magyar tanár vezetőnk azzal intette le őket, hogy itt ez nem divat! (1938 előtt számos Magyarországon fel nem vett diák tanulhatott az olasz egyetemeken. Akkor még én magam is abban reménykedtem.)

Kitűnő eredményei ellenére sem vették fel az egyetemre.

– Aki kikeresztelkedett, az (1938, az első zsidótörvény előtt) könnyebben bejuthatott az egyetemre. Szüleim, tudván, mennyire életcélomnak érzem az orvosi hivatást, azt mondták, ha a cél érdekében ezzel a megoldással élnék, nem állnának útjába. Én azonban – bár igazán vallásos nem voltam – úgy éreztem, ezzel elárulnám mindazokat a sorstársaimat, akikkel szolidaritást kell vállalnom.

S akkor beállt gyári munkásnak.

– Textilfestő tanoncnak. Igazi kapcsolatom a munkásokkal nem alakulhatott ki, érettségi bizonyítványom volt, jobb ruhám, első nap vadonatúj overallban mentem a műhelybe, mert azt hittem, hogy a gyári munkások azt hordják. Egyébként is gyanakodva néztek, az óbudai gyár munkásainak többsége akkoriban nem kommunista vagy szocdem, hanem nyilas volt. Nyíltan megmondták: Akkor lesz itt jó világ, ha hatalomra kerülünk és megszabadulunk a zsidó kizsákmányolóinktól.

 

Nemes László 1.jpg
1945 ősz: Az olasz-osztrák határon. (Hitlerék veresége után újra Ausztria).
N.L. a kép bal szélén, köpenyben.

 

 

Hogyan sikerült kijutnia Magyarországról?

– 1940 februárjának utolsó vasárnapján korcsolyázni indultam a műjégpályára. Az Andrássy úton találkoztam volt gimnáziumi hittantanárommal, Kohlmann Nándorral, aki elmondta, lenne egy lehetőség számomra: az akkori, angol protektorátus alatti Palesztinából szlovákiai zsidó diákok részére küldtek néhány bevándorlási engedélyt, ú.n. certifikátot. A szlovák bábkormány nem engedélyezte a diákok kiutazását. Hogy a certifikátok kárba ne vesszenek, átküldték őket a magyar cionista szövetségnek. Ha vállalom, hogy március utolsó napjáig partra szállok a haifai kikötőben, valamint befizetem a jeruzsálemi vagy a haifai egyetem egy éves tandíját, ő tudna segíteni, hogy megkapjam az egyik certifikátot. Rohantam haza, hogy elmondjam a szüleimnek ezt a lehetőséget. Én magam másfél éve próbálkoztam tucatnyi nyugati – európai és amerikai – ország követségén, hogy ott tanulhassak, de mindenütt elutasítottak, mert sem jótálló, sem a megkövetelt, letétbe helyezendő hatalmas összeg nem állt rendelkezésemre. Azt ugyan, ami itt ’44-ben bekövetkezett, józan ésszel akkor még elképzelni sem lehetett, de hogy szörnyű világ vár ránk, ahhoz kétség sem fért. És a szüleim akkor azt mondták nekem, egyetlen gyermeküknek: – Menj, ha úgy gondolod, hogy a boldogságodat ott megtalálod.

Milyennek látta az akkori Palesztinát?

– Megragadott az ottani emberek öntudata, magabiztossága, otthonosság-érzete, az én otthonosságom lehetősége is, amitől odahaza megfosztottak. Az első pillanattól kezdve teljes jogú polgára voltam a zsidó közösségnek. Rövid ideig, olykor-olykor küldhettek még a szüleim néhány fontot, de a háborús viszonyok közt hamarosan az a lehetőség is megszűnt. Velem érkezett barátaimmal együtt alkalmi munkákból (ügynökölés, éjjeli őrség, pincérkedés, stb.) éltünk, és közben tanultuk a nyelvet. Mivel a jeruzsálemi egyetemen akkor még nem volt orvosi fakultás, a haifai Techniont választottam, ahol november elsején megkezdődött a tanítás.

Nemes László 5.jpg
Nemes László az angol hadsereg egyenruhájában

Miért jelentkezett az angol hadseregbe?

– Amikor 1941 tavaszán Magyarország belépett Hitler oldalán a háborúba, barátaim és jómagam (öten laktunk együtt egy szerény albérletben) úgy éreztük, hogy nemcsak mint zsidóknak, hanem mint magyaroknak is kötelességünk katonának jelentkezni, nem várhatjuk csak másoktól, hogy a nácik ellen, a mi és a szüleink életéért – akár Magyarország jövőjéért is – harcoljanak.

Írja, hogy szeretett is katona lenni, utálta is azt.

– A katonai szellem, a vak engedelmesség, akár csak az, hogy parancsszóra kelljen vigyázban állnom, jobbra vagy balra fordulnom, mindig ellentétes volt a felfogásommal. De boldog voltam, hogy nem vágóhídra hurcolt állat vagyok, hanem része, ha csak parányi része is, annak a hatalmas gépezetnek, amelyik harcol a nácik ellen. Abban az időben – a francia összeomlás után, a Szovjetunió megtámadása és Amerika hadba lépése előtt – Anglia volt az egyedüli nagyhatalom, amelyik fegyveres harcot folytatott Hitler ellen.

– Katonaként sok országban megfordult.

– Az első évben az ú.n. palesztinai századok egy részében még együtt voltunk zsidók és arabok, nem igen volt súrlódás közöttünk. A századparancsnok őrnagy és a főtörzsőrmester (minden egység atyaúristene) angol volt, a többi tiszt zsidó, a tisztesek többsége zsidó, a többi arab. A következő év elején ezeket a közös századokat feloszlatták, engem két barátommal együtt Szíriába, a térképészekhez vezényeltek.

1944 kora őszén szálltunk partra a dél-olaszországi Tarantónál, onnan vezényeltek Nápolyon át Róma felé. Kapcsolatunk a lakossággal mindvégig jó volt, az országot nyomorba taszító Mussoliniból és német szövetségeseiből kiábrándult többség valóban inkább felszabadítóknak tekintett minket. Engem az is segített, hogy jól beszéltem olaszul.

 

Nemes László 2.jpg
1944 nyár végén, a nápolyi királyi palotában. (N.L. sötét egyenruhában.)

 

Mikor jutott tudomására, hogy mi történt a magyar zsidókkal?

– Bizonyos, ijesztő hírek az angol és amerikai hírszerzés jóvoltából korábban is eljutottak hozzánk. Rendszeresen olvastuk a brit hadsereg Union Jack című lapját is. De a valóság borzalmát, a maga teljességében elképzelni sem tudtuk. Amikor a sienai moziban az első híradókat láttuk az éppen felszabadított náci koncentrációs táborokról, a hullahegyekről, a csontvázszerű még élő rabokról, az angol és amerikai katonák azt mondták, ez elképzelhetetlen, biztosan csak propaganda. Ám nemsokára szállingózni kezdtek a túlélők a felszabadított táborokból, számos fiatal is, akik tudták már, hogy hozzátartozóik mind meghaltak, és úgy döntöttek, hogy Palesztinában akarnak új életet kezdeni. A háború vége felé alakult Zsidó Brigád és a többi palesztinai zsidó század katonái (a mieink is) szállították őket egyik katonai táborból a másikba (közben a lehetőség szerint feltáplálva és felöltöztetve őket), majd valamelyik dél-olaszországi menekülttáborba, ahonnan a Szochnut embereinek segítségével, illegálisan, Palesztinába juthattak. Egy alkalommal, a századunk egyik háromtonnás kocsiján, én magam is a déli Lecce melletti menekülttáborba kísértem tíz magyar zsidó menekült lányt.

Részletesen ír a hadseregben végzett pártmunkájáról és arról, hogy még Olaszországban is meggyőződéses kommunista maradt.

– A háború előtt, pesti polgárgyerekként, semmi kapcsolatom nem volt az illegális kommunista párttal, a marxizmusról fogalmam se volt, még a falukutatók könyveit és József Attila verseit sem olvastam. A mi térképész századunkban találkoztam először magukat kommunistáknak valló emberekkel. Az egyik, rendkívül művelt, kiváló matematikus magyar fiú volt rám és egy-két barátomra a legnagyobb hatással. Olyan könyveket olvashattam Kairóban, mint H. Johnson, Cantenbury érsek The Socialist Sixth of the World (A világ szocialista egyhatoda) és J. Davies, Roosevelt elnök korábbi moszkvai nagykövete Mission to Moscow (nálunk a háború után Moszkvai jelentés címmel jelent meg), amelyekben elragadtatással írnak a Szovjetunióról, mint az igazi demokrácia országáról. (Hiszen, ha egy anglikán főpap… ha egy amerikai vezető diplomata így látja – mondtuk.) Mindezt alátámasztani látszott Vörös Hadsereg tagadhatatlan, hősies harca a nácik ellen. Hozzájutottam, egyebek közt, Pálóczi Horváth György angolul írt In Darkest Hungary (A legsötétebb Magyarországon) című könyvéhez is, amelyben a háború előtti, általam nem ismert magyar falu iszonyatos nyomoráról és elmaradottságáról írt. Láttam magam körül, a Közel-Kelet félgyarmati sorban élő népeinek a nyomorúságát is. Mindez alátámasztotta meggyőződésemet: csakis a kommunizmus fogja megoldani a világ minden problémáját. Lelkesen végeztem tehát a brit hadseregben is illegális propaganda és egyéb, regényeimben is megírt pártmunkámat.

1946 karácsonyán érkeztem haza, két barátommal, Budapestre. Első utunk az MKP káderosztályára vezetett, ahol bemutattuk a Palesztinai K.P. igazolását 1943-as párttagságunkról. 1947 elején a Partizán Szövetség lapja közölte cikksorozatomat a közel-keleti országok politikai helyzetéről, ezt követte egy interjúm a rádióban, majd behívott a Szabad Nép külpolitikai rovatvezetője, Vásárhelyi Miklós, és felajánlotta, hogy rovatának legyek a munkatársa. A Szabad Nép szerkesztőségében ismerkedtem meg a lap akkor már jól ismert riporterével, későbbi feleségemmel: Fehér Klárával.

– Mikor érezte először, hogy itt nincs minden rendben?

– Annyira elvakult voltam, hogy az első letartoztatások és koncepciós perek idején még nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy mindez hazugság. Pedig a Rajk-per idején engem is kirúgtak a Szabad Nép szerkesztőségéből, a kötelező „éberség”-re hivatkozva, hiszen „imperialista hadsereg”-ben szolgáltam öt évig, ki tudja, milyen megbízatással küldtek haza? Amikor a velem hazatért legjobb barátomat letartoztatták, az ártatlanságáról meg voltam győződve, csak arra gondolhattam, talán a főnöke – a Rajk-per egyik fővádlottja – húzta be, tudtán kívül, valamibe. (Öt évet ült, ártatlanul). Én magam egy ideig állás nélkül voltam, féltem is, nem is, arra gondoltam, ha letartóztatnak, be tudom bizonyítani, hogy ártatlan vagyok – azt még mindig nem tudtam elképzelni, hogy mindez csak aljas hazugság. Később tudtam meg, hogy ’53 elején, amikor a szovjet „cionista orvos-perek” után a többi szocialista országban is sorra elkezdődtek a cionista perek, én is a vádlottak között szerepeltem volna.

 

Nemes László kituntetes.JPG
1991-ben a budapesti brit nagykövetségen, a katonai attasétól megkapja
a háborús kitüntetéseket. (mellette Fehér Klára)

 

 

Ezután hogyan alakult a pályája?

– Hosszabb-rövidebb ideig tartó munkahelyeim után öt évig voltam az Irodalmi Újság olvasószerkesztője. 1956 után sem én, sem a feleségem, Fehér Klára, nem voltunk hajlandók visszalépni a pártba, semmiféle felajánlott szerkesztőségi állást nem fogadtunk el. Én csak öt évvel a nyugdíj korhatárom előtt, 1975 végén vállaltam állást – 1980-ig – a Nagyvilág folyóirat szerkesztőségében. Az 1957-75 közötti szabadúszó időszakom íróilag legtermékenyebb korszakom: kilenc regényem készült el, valamint Fehér Klárával közösen írt négy útikönyv. Ez utóbbiak nagyon népszerűek lettek, ugyanis egy kis ablakot nyitottak arra a másik, elzárt világra.

Ön nemcsak író, hanem műfordító is. A két tucatnál is több lefordított könyv közül csak egyet említenék itt, amely ifjúságom egyik kedvence volt: Eric Knight háborús regényét, a Légy hű magadhoz-t.

– 1943-ban, Kairóban vettem meg és olvastam el ezt az akkoriban megjelent, nagyszerű regényt. Azt mondtam a barátaimnak, ha vége lesz a háborúnak, és hazamegyek Magyarországra, ezt a regényt feltétlenül le szeretném fordítani magyarra. Hazaérkezésem után kiderült: már megelőztek, megjelent már magyarul, igaz nagyon rossz, sőt, hiányos fordításban. Évekkel később kért fel az Európa kiadó, hogy újra fordítsam le. Életem egyik nagy elégtételének érzem ma is ezt.

Több regényének (Eltűnt Európa, Hérosztrátoszok kora, Légüres tér, Menekülők) központi témája az angol hadseregben töltött öt esztendő. Nyilván szükségét érezte, hogy a „nagy kalandot” újból és újból megörökítse, kicsit mindig másképp?

– Ezt érzem most is. Egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezünk arra, hogy milyen volt az a világ, a Horthy rendszer, amelyre ma sok fiatal – és nemcsak fiatal – nosztalgiával gondol. Kötelességemnek érzem, hogy fellépjek az ilyen tévhitek ellen. Akkor is így kezdődött az, ami a szörnyűségekhez vezetett.

Volt kapcsolata a cionizmussal, de nem lett cionistává, flörtölt a kommunizmussal, majd kiábrándult belőle. Igazán semmiféle ideológiával nem tudott tartósan azonosulni. Vonzónak találom, amikor „elárulja”, milyen keveset is tud és ért meg a világból.

– Valóban, csak az álmaim maradtak meg. Kiábrándultam a háború előtti világból, majd abból a szocializmusnak elnevezett valamiből is. Az utóbbi években négyszer voltam Izraelben. Nem csak az óriási élmény számomra, hogy tudományban, művészetében, gazdaságában, az élet minden területén milyen kiváló (merjük használni az elkoptatott szót: élenjáró) ország lett belőle, hanem az is, hogy az emberek többsége otthon is, az utcán is héberül beszél, olvas – ami az én időmben, több mint hatvan évvel ezelőtt, még nem így volt. Ez – minden más, megoldásra váró problémától eltekintve – a nemzetté válás jele. Ami pedig a magyarságomat illeti: itt születtem, itt születtek szüleim, felmenőim, ki tudja hány generációja, magyar az anyanyelvem, magyarul álmodok, magyarul írok. A háborúban, öt esztendeig cipeltem tengeren, sivatagokon át angol katonazsákomban Horváth János Magyar versek könyvét – azt olvastam, ahol éppen kinyitottam, mint a jámbor emberek a Bibliát. Jobban, szebben ezt a kötöttséget senki sem fejezhetné ki, mint Gergely Ágnes a 137. zsoltár című versében: „Hát kihült jobbom legyen rá az ámen, / ha elfeledlek egyszer Jeruzsálem… És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer, Arany János.”

Légüres térben – dokumentumfilm Nemes László író, műfordító életéről

A trianoni békeszerződés előtti héten születik, a numerus clausus miatt emigrál, Haifában kezdi egyetemi tanulmányait, majd harcol az angol hadseregben Egyiptomban, Libanonban és Szíriában. Ír 24 könyvet, lefordít számos könyvet (pl. Eric Knight Légy hű magadhoz). Mindvégig felemeli szavát a faji megkülönböztetés ellen, és kiáll az alapvető emberi jogok, a szabadság és az önrendelkezés mellett.

 

támogatás