„…akkor is történt valami, ha csak a lábunkat lógattuk…”
Koós Annával, a „lakásszínház” társalapítójával beszélget Várnai Pál
2010. július 22.
– 2006-ban az Akadémiai Kiadónál megjelent A nem kívánt hagyaték című könyve, amelyben szembesül szülei ÁVH-s örökségével.
– Szüleim előttem elhallgatott múltjának felgöngyölítéséből rájöttem, hogy, ha nem is közvetlenül, de ők is felelősek azért a fojtogató légkörért, ami a hetvenes évek elején minket körülvett és arra késztetett, hogy elhagyjuk az országot.
|
|
Koós Anna
|
– Beszélgetésünk tárgya nemrég megjelent könyve a Színházi történetek – szobában, kirakatban, amely az Ön személyes visszaemlékezése mintegy tizenöt év történetéről. Első kérdésem az lenne, hogy mi vezette el Önt a színházhoz, mielőtt egyik alapítója lett a Dohány utcai színháznak?
|
|
Az Akadémia Kiadó gondozásában
|
– Az ember kamaszkorában szocializálódik, ehhez hozzátartozik a szerepjátszás, helyünk keresése a világban. Engem tulajdonképpen a film érdekelt, mégis szívesen néztem az Universitas* együttes próbáit. A színház, mint olyan azért nem érdekelt igazán, mert amit láttam, az már egy kiüresedett, jelentését vesztett színházi forma volt.
– Egy interjújában kijelenti, hogy „a kőszínház nem színház”. Hogy érti ezt?
– A kőből épült színházzal nincsen semmi baj. De az említett interjúban, mint egymás között is, az elkopott, megkövült korabeli színházra utaltunk, átvitt értelemben, mint Artaud harminc évvel korábban. A kőszínházat elvetettük. A színikritikus Nánay István antiszínháznak hívta az 1971-es nyári szabadtéri előadásunkat.
– A Dohány utca 20. szám alatti lakásszínházuknak voltak előzményei, előtte számos más színhelyük is volt.
– A zuglói Kassák Művelődési Házban kezdtünk saját színházat toborozni 1969-ben, Halász Péter és én, Breznyik Pétert magunkkal hozva az Universitastól. Itt próbálkoztunk mindenféle újítással, így például az emelt színpadot és a süllyesztett nézőteret, a díszletet elvetve egy másfajta stílust kerestünk. Másfél, két év munka után a cenzúra vetett ennek véget. Ezért kerültünk a lakásba, mint térbe.
A lakás tulajdonképpen a magánélet, az intim szféra, maximum baráti összejövetelek helyszíne. Mivel nem volt munkahelyünk, a lakásunk sem csak a magánéletre szorítkozott. (Ehhez hasonló volt például Bálint Endre festőművész műterme is.)
– Említi, hogy sem a szakmának, sem a nagyközönségnek nem kellettek. Idézek Öntől: „A mi színházfogalmunk nem egyezett meg a korabeli színházfogalommal, a polgári színházat elvetettük … színházunk érdekességét a besorolhatatlansága adta … minket a művészet és az élet összecsengése érdekelt.” Honnan vették az ötleteiket? Például Jerzy Grotowski legendás wroclawi színháza, ahova többször ellátogattak?
– Grotowskinak semmi köze nem volt a lakásszínházhoz, ő konkrétan színészképzéssel foglalkozott. A lengyel Laboratórium Színház színészei nem laktak együtt, nem voltak hippik vagy nonkonformisták. Hatásuk a történet egy korábbi időszakára, az Universitas végére és a Kassák elejére vonatkozik. A Skanzen gyilkosai c. darabban új hang jelent meg. Nem volt dráma, mégis volt feszültség, nem volt dialógus, mégis szóltunk.
– Bárki megtekinthette lakáselőadásaikat, vagy megszűrték a „közönséget”?
– Az együttes működését a hatóságok betiltották, a rendőrség figyeltetett minket. Wroclawban a fesztiválon kívüli fellépésünk (1973 okt.) után bevonták hármunk útlevelét, mert „nem magyar állampolgárhoz méltó módon viselkedtünk”. Tehát akárki nem talált el hozzánk, és mi sem gondoltunk arra, hogy akárkit meghívjunk a lakásunkra. De elkerülhetetlenné vált a belterjesség – egy színház mégsem működhet szobafogságban.
|
|
Dohány utcai lakásszínház: Guido és Tyrius
|
– Arról is szó van a könyvben, hogy bevonták a közönséget. Mit jelent ez?
– Nem volt olyan éles határ a szereplők és a közönség között, mint egy proszcénium színházban. Ugyanazok az emberek jöttek hozzánk éveken át, és ez teremtett egy olyan aurát körénk, hogy akkor is történt valami, ha csak a lábunkat lógattuk vagy a levegőbe bámultunk.Ennek megvoltak a játékszabályai. Egy lakáson belül természetes, hogy aközönség és a szereplők fizikai közelségben vannak.
|
|
Dohány utcai lakásszínház: Alíz nővérei
|
– Önöket éveken át figyelték, lehallgatták, rágalmazták, feljelentették, beidézték. A könyv végén több rendőri jelentést közöl. A vádak között szerepelt többek között az ellenséges tevékenység, a közerkölcsök megsértése és a cionizmus. A két besúgón és a házmesteren kívül a szomszédok is sokat panaszkodtak a zajra, és hogy mindenféle szedett-vedett alak éjjel-nappal jön-megy.
– A lakókörnyezet valóban nem látta szívesen, hogy éjszaka „rendezetlen külsejű”, hosszú hajú fiatalok járkálnak a házban. Ehhez hozzá kell tenni, hogy abban az időben a házmester este 11-kor bezárta a kaput, de ma sem örülnének ennyi látogatónak a lakók. Viszont a hetvenes években az igazodás kényszere hatóságilag elvárt magatartásforma volt. Ezért a III/III-as „környezettanulmányaiban” ezek a panaszok ellenünk szóló bizonyítékként szerepeltek.
Különös élmény volt megtudni, hogy valaki, aki közöttünk volt, besúgó lett, hacsak eleve nem volt már az. Mi Algol László néven ismertük, az igazi neve Hábermann Gusztáv, a fedőneve pedig Pécsi Zoltán. Algol egyetemi hallgató volt és máig sem értem, hogy miért vállalta el ezt a munkát. Sokat álldogált közöttünk. Ha kértük, hogy vegyen részt egy darabban, beállt, ha felmerült, hogy szerkesztünk mi is egy számot a Szétfolyóiratba, akkor ő is adott egy verset. Közben jelentett rólunk. A Szétfolyóirat egy barátok között terjesztett irodalmi-művészeti, nyilvánvalóan szamizdat kiadvány volt – öt gépelt példányban.
– Így visszatekintve, mennyire sértették az előadások az ún. közerkölcsöt? Előadásaik csak akkor tűntek sértőnek vagy ma is feltűnést keltenének?
– Nem hiszem, hogy ma felfigyelnének ilyesmire, de akkor minden sértette a köz erkölcsét, így például a King Kong fallosza, amit egy élő ember „alakított” piros úszósapkában. Igen ám, de mi nem a köznek, hanem lakásban játszottunk. Visszatérve a besúgásra. A III/III-as kulturális elhárítás két alapos, 15-20 oldalas tanulmányt kért két különböző jelentőtől. Az egyiket Algoltól, a másikat pedig Bódy Gábor filmrendezőtől, akit Pesti fedőnéven jegyeztek. Színház a föld alatt című tanulmányában Bódy elég jól jellemzi a korabeli színházi életet, azt a közeget, ahol az ő szavaival a „Halász-féle szobaszínház” felbukkant. Bódy soha nem járt nálunk, színházunk nem érdekelte. Látta a Skanzen gyilkosait a Színművészeti Főiskolán, 1972 márciusában. Azért tartottunk zártkörű matinét, mert arra számítottunk, hogy a szakmai vélemény feloldja a betiltást. Bódy nem felejti el megjegyezni, hogy az egyik színész, a költő Lajtai Péter nemcsak rabbinövendék volt, de fekete szakálla „sajátos egzotikumot kölcsönzött személyének.” Bódy látta Dobai Péter filmfelvételét a szobaszínházról, aminek a szerinte síri, nosztalgikus hangulata jobban illik egy cionista klubhoz, mint a színházhoz. Ez a blődség, ez a nyílt antiszemitizmus már kétszer is megjelent, amikor ezt a tanulmányt az életmű részeként két kiadó is közölte, kritikátlanul.
– S akkor jött a kivándorlás, melyet Ön „önkéntes száműzetésnek” nevez. Hogyan és mikor hagyták el az országot?
– 1976-ban, két részletben. Breznyik Péter, Halász Péter és én a kislányunkkal, egyirányú kivándorló útlevéllel. Pár héttel később Bálint István, Buchmüller Éva, Kollár Marianne, és három gyerek turistaútlevéllel indult el.
|
|
Kivándorlás előtti búcsú a Dohány utca 20-ban. (1976. január 20.)
|
– Magyarul játszó színészeknek különösen nehéz lehetett elmenni más nyelvű környezetbe. Mire számítottak? Folytatni akarták a színjátszást? Volt egyfajta küldetéstudatuk? Többüknek diplomája, foglalkozása volt. Ön például magyar-angol szakon végzett és fordított.
– Azért mentünk el, mert működésünk itthon lehetetlenné vált. Igaz, magyar nyelven gondolkoztunk, játszottunk, de mi dialógust nem használtunk, a színpadon keveset beszéltünk s azt gondoltuk, hogy felolvasni majd külföldön is tudunk. De nyilvánvalóan rózsaszínben láthattuk a világot, ha azt gondoltuk, hogy ott jobb lesz. Senki nem kérdezte meg, milyen színházat csinálunk, milyen nyelven és kik is vagyunk.
– Franciaország fogadta be Önöket 1976 elején. Fellépések meghívásra – Amszterdam, London, Marseille. A rákövetkező nyáron pedig bevándoroltak az Egyesült Államokba. New Yorkban, a 23. utcában találtak olyan helyszínre, ahol egyszerre lakni tudtak és játszani: azt az előadást, amit Rotterdamban és a Nancy-i fesztiválon immár Squat színház néven mutattak be még 1977 tavaszán. Könyvében ezt a színházat „kirakat színháznak” nevezi. Mit jelent ez?
– Kizárólag a helyszínről van szó. Rotterdamban 1977 januárjában kaptunk egy három hónapos ösztöndíjat azzal, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Sokáig nem találtunk megfelelő helyszínt. Ahol lakhattunk, egy használaton kívüli épület volt, alul egy kirakattal. Ez mindannyiunknak rögtön megtetszett: a közönség bentről kifelé nézve rálát a kirakatba tett színpadra, melynek háttere az élő utca. Ennyi.
– Megint idézek a könyvből: „A tömegízlés ugyanolyan fojtogató tud lenni, mint a leplezetlen, titkos cenzúra.” Arról is ír, hogy bekerültek egy szubkultúrába, idegeneknek játszottak, míg Budapesten egy szoros közösségnek, olyanoknak, akikkel együtt nőttek fel. Miben volt más az a színház, amit kint csináltak?
– Hamar észrevettük, hogy a régi tematikával nem tudunk mit kezdeni. Dramaturgiai szempontból blikkfangos, ötletekre építkező előadások voltak ezek. Ezt legjobban Andy Warhol utolsó szerelmében lehet látni, ahol a címszereplő alteregója, egy maszkos, parókás, öltönyös úr interjút készít egy kislánnyal, aki nem más, mint Ulrike Meinhof reinkarnációja, aki az Andromédákról a földre érkezett. A poénokra és viccekre épülő párbeszédet a közönség értette, mert Warholt ismerték megnyilvánulásaiból.
– Színházukban a darabokat maguk a színészek írták, rendezték. Voltak rögtönzések, improvizációk is?
– Egyikünk sem volt hivatásos színész. Az előadást együtt találtuk ki, színművet nem írtunk és rendezni sem rendeztünk. Rögtönzésről csak annyiban lehet beszélni, amennyiben megállapodtunk hogy, mondjuk, leülünk az asztalhoz és vacsorázunk, vagy a szereplő elhalad az ablak előtt az utcán és megeteti a kutyát, miközben megáll. Nem volt szükség különösebb előkészületre, nem volt szerepjátszás. Ha katonakabátot vesz fel a szereplő, akkor nyilvánvaló, hogy katona.
|
|
Squat theatre épülete, New York, 23-as utca.
|
– Ha jól értem, a szereplők önmagukat adták. Mennyire ismerték New Yorkban a társulatukat?
– A kirakat-előadásban a szereplők már nem egészen önmagukat adták, mert a „szerep” – mint például Warhol vagy a gengszter megjelenítése – nem kívánt eljátszást. A városban működött mintegy 10-12 hasonló kaliberű, mondhatni független, New York-i kifejezéssel élve Off-Off-Broadway (a Broadway-n kívülieken is kívüli) színház. Ilyen volt például az Európában is ismert Mabou Mines vagy a Wooster Group. Minket is köztük tartottak számon. Átlagosan hetven férőhelyes termekben, színházzá átalakított garázsban játszottak, s a közönség is a bohém körökből verbuválódott. New York kulturális hetilapja, a Village Voice minden évben díjjal jutalmazza a legjobb produkciót. Mind a három kirakat-előadásunk kapott ilyen-olyan apropóból egy-egy OBIE díjat – az utolsót, az 1981-est megosztva.
– A Squat színházat többször meghívták európai fesztiválokra.
– 1977-ben Nancyban a Disznó, Gyerek Tűz! c. előadás feltűnést keltett és ettől kezdve több város is vendégfellépést ajánlott – Belgrád, Milánó, Firenze, Róma és Hamburg. A megtiszteltetés mellett nagyon jól jött az a pénz is, amit ezek a fesztiválok fizettek.
– Hogyan és miből éltek a New York-i években, 1977 és 1985 között? Gondolom, könnyebb lehetett itthon: volt családjuk, barátaik, ismeretségük. New Yorkban nagy szegénységben éltek, alig tellett fűtésre, lakbérre, élelemre. Gyerekekről kellett gondoskodniuk.
– Keveset költöttünk és volt, hogy kölcsönből éltünk. Sokat segítettek a fesztiválok. A perzsa Siráz városában rendezett fesztivál (1977 augusztus) díjából tettük le a 23-as utcai lakásra a kéthavi kauciót és az első havi lakbért. Egy idő után külső munka után néztünk, mert a napi bevételből nem tudtunk megélni. Buchmüller Éva grafikus hirdetéseket rajzolt, én fordítottam, Halász Péter szobafestést vállalt. Bevezető kurzust tanítottunk a New York University színház szakán. Aztán másfél éven át zeneklubot működtettünk, s bár pénzt nem feltétlenül hozott, vendégül láttunk néhány kiváló jazz-zenészt.
– A társulat szétszóródott 1985-ben. Könyvében nem titkolja, hogy személyes írás, egy a lehetséges több történet közül.
– Én arra vállalkoztam, hogy, mint a társulat egyik alapítója, megírjam azt, amit igaznak tartok. Más is leírhatja, hogy ő mit élt meg igaz történetnek. Halász Péter és Bálint István nem írták le, de számos interjúban elmesélték azt a történetet, amire ők emlékeznek. Buchmüller Évával 1996-ban együtt állítottuk össze a Squat theatre című katalógus-könyvet az Artists Space-ben rendezett Squat installációhoz.** Ebben elsősorban a három kirakatelőadás leírása és fényképei szerepelnek részletesen. A budapesti anyagból arányaiban kevesebb.
|
|
Squat theatre: Andy Warhol utolsó szerelme; Idegen-Űrlények a másodikon
|
– Mi késztette a könyv megírására?
– Részben Szabó Zsuzsa szerkesztő felkérésére írtam, de azt is érzékeltem, hogy lenne rá igény. Azonkívül szerettem volna demitizálni a különösen 1991 óta kialakult képet. Magyarországon keveseket érdekelt, hogy mi történt velünk nyugaton. Annál inkább szerették volna világgá kiáltani, hogy valamikor volt itt egy betiltott színház, amit ők szerettek, de amit a hatóságok elüldöztek, s most, hogy nincs cenzúra, újra lehet – de itt a bökkenő. Immár harminchárom éve, hogy mi angol nyelvterületen, ádáz körülmények között, de szabadon összehoztunk három kirakat-előadást, viszont egymás közti viszonyaink meglazultak, és a feloszlott közös élet már nem biztosított sem bázist, sem témát egy következő darabhoz. Az egyéni pályák időszaka következett volna. Ez már nem tartozik ezekhez a színházi történetekhez.
– Könyve egy hónapja jelent meg***. Ez rövid idő arra, hogy lássuk, hogyan fogadták?
– Jól esett, amikor a fotográfus és író Lugosi Lugo László megjegyezte az általa nemrég szervezett beszélgetésen az Eckermann kávézóban, hogy én a színház történetét kívülről is, belülről is látom.
– Azaz, egyszerre volt képes megjeleníteni az akkori és a mai szemmel.
– Legalábbis igyekeztem kívülről és belülről is láttatni. Az idő múlása közrejátszott, elvégre huszonhét éve már, hogy – tizenöt évnyi működés után – abbahagytuk. De más is történt. Látásmódváltás. Ma már nem gondolom azt, hogy nem érdekel a múlt és a jövő, ami a hetvenes évek elején az „itt és most” lényege volt. Ha most is ez vezérelne, akkor nem írnék. A másik: odafigyeltem, hogy megnézzem kívülről is azt, amit belülről csináltam. Könnyű ez annak, aki festett vagy írt. Előveszi régi művét és meglepődik – vagy nem. De az előadásainkról csak az emlékeket lehet előszedni. Könyvem ezért is személyes színházi történet.
