1948, Izrael és a palesztinok – az igaz történet

Írta: Efraim Karsh - Rovat: Politika

Hatvan évvel azután hogy kikiáltotta függetlenségét, Izrael az egyetlen állam a világon, mely a legvadabb konspirációs elméletek és a vérvádak állandó céltáblája; melynek politikáját és cselekedeteit folyamatosan elítéli a nemzetközi közösség, melynek létezéshez való jogát szüntelenül vitatják és megkérdőjelezik, nem csupán arab ellenségei, de a fejlett Nyugat egy része is.
 

 

Efraim Karsh photo web.jpg

Efraim Karsh

Mintegy tíz éve a zsidó állam kiiktatása a nyugati entellektüelek kedvelt vitatémájává vált. Az úgynevezett „egy állam megoldás” eufemisztikus kifejezés, mely azt célozza, hogy Izrael és Palesztina helyett egy közös államot hozzanak létre. Ez elméletileg magában foglalja az egész történeti Palesztinát, és ebben a zsidók kisebbségi státuszt kapnának. Izrael (kritikusainak hangnemében fogalmazva) csak így vezekelhet „bűnéért”, hogy „arab Palesztina romjain”, lakosságának agresszív jogfosztása nyomán született.

Izrael állítólagos áldozatainak és ezek nyugati támogatóinak fő érve egyrészt az arabok előre megfontolt jogfosztása és elűzése, másrészt, az ennek nyomán létrejött és állandósult palesztinai „menekült-probléma”, melyekért egyedül a zsidókat teszik felelőssé. E váddal szemben már régen megfogalmazták az ellenérveket. Ezekre válaszul dolgozta ki az 1950-es évek elején a jeles amerikai történész, J. C. Hurewitz módszeres cáfolatát, és megállapításait a későbbi kutatók és írók generációi is igazolták. Még Benny Morris, az „új történész”, a legfontosabb izraeli revizionista, aki mindent elkövetett, hogy az „Izrael eredendő bűne” tézist megalapozza – még ő is elismerte, vonakodva, hogy nem létezett terv a palesztin arabok kitelepítésére.

A Brit mandátum (1920-1948) időszakával, és Izrael korai történelmével kapcsolatos, újabban hozzáférhetővé vált dokumentumok, melyek a korábbi történész generációknak még nem álltak rendelkezésre, s amiket az „új történészek” ignoráltak vagy elferdítettek, egyértelmű képet adnak Izrael korai történelméről. Felfedik, hogy a jogfosztás vádja nem csak teljesen megalapozatlan, de egyenesen az igazság visszájára fordítása. Jelen írás e friss kutatási eredményeken, eddig még nem közölt tényeken és adatokon alapul.

A palesztin arab vezetők, akik korántsem voltak a cionista agresszió szerencsétlen áldozatai, már az 1920-as évektől kezdve, saját híveik akaratával szembehelyezkedve, könyörtelen kampányt indítottak, hogy lehetetlenné tegyék a zsidó nemzeti újjászületést. Mindez abban az erőszakos törekvésben csúcsosodott ki, mellyel megkísérelték megakadályozni az ENSZ 1947. november 29-i határozatának végrehajtását. Ennek értelmében két államot alapítottak volna Palesztinában. Ha ezek az arab vezetők, és a környező államokban élő társaik elfogadták volna az ENSZ határozatát, elkerülhető lett volna a háború és az áttelepítések.

A cionista mozgalom mindig is hajlott arra, hogy a jövendő zsidó államban elfogadja egy jelentős arab kisebbség létét, amely egyenlő feltételekkel venne részt „az ország társadalmi életében, annak minden területén”. Ezek Zeév Zsabotinszki szavai, aki a cionista mozgalom egyik ágának, a mai Likud párt elődjének alapítója volt. Híres, 1923-as cikkében, Zsabotinszki kijelentette: „készek vagyunk esküvel kötelezni magunkat és utódainkat, hogy soha nem vétünk az egyenlő jogok elve ellen, és soha nem próbálunk senkit sem kirekeszteni.” Tizenegy évvel később Zsabotinszki volt a zsidó Palesztina alkotmányát kidolgozó testület elnöke. A dokumentum szerint egyenlő jogok és kötelességek illették meg az arabokat és a zsidókat, beleértve a katonai és a civil szolgálat rendkívüli fontosságú kérdését is. A héber és az arab nyelv egyenlő jogokat élvezett, és minden kormányban, ahol zsidó a miniszterelnök, a helyettesi poszt az arabokat illette meg és fordítva.

 

Druz alakulat az izraeli hadseregben 1949 web.jpg

Az izraeli hadsereg drúz egysége, 1949.

1919-ben Chaim Weizman, a cionista mozgalom hivatalba lépő vezetője a békéről és együttműködésről szóló megállapodást írt alá Faisal ibn Hussein hasemita emírrel, a születőben lévő pánarab mozgalom vezetőjével. Attól kezdve az állam kikiáltásáig, 1948. május 14-ig, a cionista ügyvivők több száz alkalommal találkoztak az arab vezetőkkel, köztük a későbbi Jordán királlyal, Abdullah ibn Husseinnel, Faisal bátyjával, valamint Szíria, Libanon, Egyiptom és Irak vezetőivel, csakúgy, mint Abdul Aziz ibn Sauddal (Szaúd-Arábia alapítójával) és a palesztinai arab vezetőkkel is.

1947. szeptember 15-én, két hónappal az ENSZ felosztási határozata előtt, két magas rangú cionista vezető még mindig arról igyekezett meggyőzni Abdel Rahman Azzamot, az Arab Liga főtitkárát, hogy a palesztin konfliktus „feleslegesen emészti föl az Arab Liga erőit”, és mind az araboknak, mind a zsidóknak óriási előnyei származnának „az aktív együttműködési és fejlesztési politikából”. E javaslat mögött a cionisták régi reménysége húzódott meg: az anyagi jólét, ami a zsidók Palesztinában való letelepedésével jár, megbékítheti a helyi arab lakosságot a zsidó nemzeti önrendelkezés gondolatával.

David Ben Gurion, aki hamarosan Izrael első miniszterelnöke lett, így érvelt 1947 decemberében:

„Ha az arab polgárok otthon érzik magukat államunkban (…) ha az állam őszintén és elszántan fogja őket segíteni abban, hogy elérjék azt a gazdasági, szociális és kulturális színvonalat, melyen a zsidó közösség áll, akkor az arabok bizalmatlansága alábbhagy, és így hidat építhetünk egy semita, zsidó-arab szövegséghez.”

Ben Gurion reményeinek racionális alapjuk volt. Az I. világháborút követő zsidó bevándorlás nagymértékben növelte az arab lakosság életszínvonalát, amely túlszárnyalta a szomszédos arab országok életnívóját, ahogy az arab ipar és mezőgazdaság is sokat javult a zsidó fejlesztések révén.

A szociális ellátás terén is hasonlóan látványos eredmények mutatkoztak. Ahogy az 1937-es brit vizsgálóbizottság vezetőjének, Lord Peelnek a beszámolójában olvashatjuk:

„A zsidó bevándorlásnak az arab életszínvonal növekedésére gyakorolt hatása leginkább az arab lakosság gyarapodásán mutatkozik meg. Az arab népesség száma a városias területeken növekedett leginkább, melyeket leginkább érintettek a zsidó fejlesztések. Az 1922-es és 1931-es számadatok összehasonlítása mutatja, hogy az arab lakosság Haifában 86 százalékkal, Jaffában 62 százalékkal, Jeruzsálemben 37 százalékkal növekedett, míg a tisztán arab városokban, például Nabluszban és Hebronban, a népesség gyarapodása csupán 7 százalék volt, Gázában pedig a lakosság 2 százalékkal csökkent.”

 

arab fegyveresek útban a frontra web.jpg

Arab fegyveresek, útban a frontra

A fentieket látva nem nehéz elképzelni, hogy a palesztinok többsége nem örült a mufti vezette Arab Higher Committe (AHC), a palesztin arabok valódi „kormánya” erőszakos kísérleteinek, hogy aláássák az ENSZ felosztási határozatát. 1936-1939 emléke még élénken élt emlékezetükben, és inkább úgy döntöttek, hogy kimaradnak a harcból. Hamarosan számos arab falu (és néhány városi terület) kezdett béketárgyalásokat zsidó szomszédaival, miközben a hivatalos béke-megállapodás teljesen valószínűtlen volt.

zsidok menekülnek a jeru óvárosból web.jpg

Zsidók menekülnek a jeruzsálemi óvárosból

A palesztin átlagpolgárok csendesen szembeszegültek a felső vezetés politikájával. Abdel Qader Husseini, Jeruzsálem kerület-parancsnoka és a mufti közeli rokona, számos utat tett vidéken, és úgy találta, hogy a lakosság a harc iránt közönyös, gyakran többszöri felszólításra sem hajlandó fegyvert fogni. Hebronban egyetlen önkéntest sem sikerült toborozni, Nabluszban, Tulkarmban és Qalqiliyában is ez volt a helyzet. Az arab falusiak még kevésbé voltak fogékonyak felhívásaira. Egy településen, Beit Safafában pedig Abdel Qader elszenvedte a legsúlyosabb megaláztatást: a dühödt lakosok elkergették. Néhányan, akik mégis vele mentek, csak azért tették ezt, hogy személyes védelmükre ingyen fegyvereket szerezzenek, majd hazatértek.

A béke iránti fogékonyságnak volt egy gazdasági aspektusa is. Az AHC által kirobbantott viszály erős visszaeséséhez vezetett a kereskedelemben, és így meredeken felszökött a legalapvetőbb árucikkek ára is. Sok falu megélhetése függött a zsidóktól, és ezek nem látták értelmét az AHC törekvéseinek, hogy kiéheztetéssel kényszerítse behódolásra a zsidókat.

Ismail Safwat iraki tábornok, az Arab Felszabadítási Hadsereg (ALA – a függetlenség kikiáltását megelőző hónapokban ez volt a legerősebb arab fegyveres csoport) főparancsnoka megerősítette Ben Gurion elemzését. Safwat panaszkodott, hogy az ALA ötezer önkéntes katonájából csak nyolcszáz palesztin, és közülük is a legtöbb dezertált a kiképzés befejezése előtt, vagy közvetlenül utána. Fawzi Qawuqji, az ALA helyi parancsnokának véleménye nem kevésbé volt lesújtó: a palesztinokat „megbízhatatlannak, forrófejűnek, fegyelmezetlennek és hadviselésre alkalmatlannak” tartotta.

A legtöbb korabeli megfigyelő hasonló megállapításra jutott a harcok végzetes hat hónapja alatt. Ez idő alatt bekövetkezett a palesztin arab társadalom teljes szétesése, de sehol sem találunk arra vonatkozó feljegyzést, hogy a zsidók szisztematikusan igyekeztek volna megfosztani jogaiktól az arabokat. A felosztási határozatról azonban az arab vezetők széles körben így nyilatkoztak: „inspirációjában cionista, elveiben is cionista, lényegében cionista és szinte minden részletében cionista” (Walid Khalidi, palesztin tudós szavai). E vezetők szándéka egyértelmű volt: fegyveres erővel akarták megakadályozni a határozat végrehajtását. Így nem volt kétség afelől, hogy melyik oldal szítja a vérontást. A terrorfenyegetettség valósággá vált, a lövöldözések, késelések, robbantások mindennapos eseményekké váltak.

A harcok eszkalálódásától a polgári arab lakosság is szenvedett. Az alkalmi atrocitások hamarosan az erőszak ördögi körét hozták létre. 1947 decemberében egy Haifa közeli olajfinomítóban egy kis zsidó csoport meggyilkolt hat arab munkást. Ezt azonnal követte egy mészárlás, mely során harminckilenc zsidót öltek meg arab munkatársaik, ezután 1948 áprilisában a Deir Yasinban zajlott csatában mintegy száz arabot gyilkoltak meg, s ezt volt hivatott megbosszulni a Scopus hegyi mészárlás, melynek során hetvenhét zsidó ápolónőt és orvost öltek meg a Hadassza kórház felé vezető úton.

Míg azonban a zsidó vezetés és a média úgy kommunikálta e borzalmas eseményeket, ahogy megtörténtek, vagy néha – a pánik elkerülése és az arab-zsidó megegyezés lehetőségének fenntartása végett – eltitkolt néhány részletet, addig az arab média nem csupán aránytalanul felnagyította az eseményeket, de nem létező atrocitásokról is beszámolt. Haifa eleste (április 21-22) például hatalmas mészárlásokról szóló hamis hírek áradatát indította el, melyek elterjedtek a Közel-Keleten, és elérték a nyugati fővárosokat is. Hasonlóan hamis hírek terjedtek el Tiberiás eleste után (április 18), a Cfatért folyó harcok napjaiban (május elején), valamint Jaffában, ahol április végén a polgármester „több száz arab férfi és nő” lemészárlásáról szóló álhíreket koholt. Az arab média Deir Yasin-ról szóló beszámolói különösen vadak voltak: nemi erőszak, pusztítás, sarló-kalapácsos tetoválás a zsidó katonák karján és hasonlók.

A széleskörű pánikkeltés célja kétségtelenül a palesztinokkal szembeni szimpátia felébresztése volt, valamint az, hogy a zsidókat, mint brutális rablókat mutassák be. Mindez azonban visszafelé sült el: a megzavarodott palesztin társadalmon úrrá lett a pánik. Ez magyarázza, hogy 1948 áprilisára, négyhónapnyi, látszólag eredményes harc után miért omlottak össze az arab erők. (A háború második szakasza, öt arab ország támadása május közepén ekkor még hátra volt.) Nemcsak a harcoknak fordított hátat a palesztinok többsége, de sokan közülük elhagyták otthonaikat is, új lakhelyet keresve Palesztinában vagy más arab országokban.

„Az arabok nagy számban hagyják el az országot családjaikkal együtt. Nagyarányú kivándorlás tapasztalható a kevert lakosságú városokból, és a vidéki arab központokból.” Így tájékoztat Alan Cunningham, angol főbiztos 1947 decemberében, majd egy hónappal később hozzáteszi: „az arab középosztályban folyamatos pánikhangulat uralkodik, ami kivándorláshoz vezet. Aki csak teheti, elhagyja az országot.”

arab fegyveres 1948 web.jpg

Arab fegyveres

A szíriai, a libanoni kormány és az AHC felszólították az embereket, hogy maradjanak és harcoljanak, de hasztalanul. A palesztinokból teljesen hiányzott a nemzeti összetartás. A városok úgy viselkedtek, mintha mind különálló egységek lennének, kizárólag saját igényeik és szükségleteik érdekelték őket, az áldozatvállalás legkisebb jelét sem mutatták. Számos „nemzeti bizottság” (helyi vezető testület) például megtiltotta az élelmiszer szállítását a nagy raktárkészlettel rendelkező városokból a rászoruló városokba és falvakba. A haifai arab kereskedők nem voltak hajlandók a dzsenini liszthiányt enyhíteni, Gáza nem volt hajlandó tojást és baromfit küldeni Jeruzsálembe, Hebronban fegyveres őrök ellenőriztek minden induló autót. Ezzel egy időben kiterjedt csempészhálózat alakult ki, különösen a vegyes lakosságú falvakban, az arabok élelmiszert csempésztek zsidók lakta környékekre és fordítva.

A közösségi szolidaritás hiánya a többszázezer, országszerte kóborló menekülttel szembeni gyalázatos bánásmódban is megnyilvánult. Nemcsak hogy semmiféle kollektív erőfeszítést nem tettek helyzetük javítása érdekében, de még a közvetlen szomszédságok sem segítették őket. Sok menekültet, akik ideiglenes szállásokon laktak, megaláztak és nevetség tárgyává tettek „gyávaságuk” miatt. Egy zsidó titkosszolgálati forrás szavaival élve: „A menekülteket mindenhol gyűlölték, ahová csak mentek.”

Még a háború legszerencsétlenebb áldozatai – Deir Yasin túlélői – sem menekülhettek meg a megaláztatásoktól. A Silwan faluban oltalmat kereső menekültek összetűztek a helyi lakosokkal. Április 14-én, mindössze öt nappal a tragédia után, egy silwani delegáció az AHC jeruzsálemi irodájában azt kérte, hogy a túlélőket vigyék máshová, de kérésükre nem érkezett válasz.

Néhány helyen kereken visszautasították a menekültek befogadását, mert attól féltek, hogy felélik az élelmiszerforrásokat. Akkóban a hatóságok megakadályozták a Haifából menekülő arabok partra szállását, Ramallahban a túlnyomórészt keresztény lakosság megszervezte saját milíciáját, nem annyira a zsidók, mint az új muszlim jövevények ellen. Általánosan jellemző volt, hogy a menekülteket arcátlan módon kihasználták, kifosztották olyan alapvető szükségletek fejében, mint a szállítás és a szállás.

A palesztinok folyamatosan menekültek, a kivándorlók száma rohamosan nőtt. Április elejére már százezren hagyták el otthonaikat, miközben a zsidók, védekező pozícióban, nem voltak abban a helyzetben, hogy elűzzék őket. (Március 23-án, négy hónappal az ellenségeskedések kitörése után, Safwat, az ALA főparancsnoka némi csodálkozással jegyezte meg: „A zsidók mindeddig egyetlen arab falut sem támadtak meg, hacsak nem provokálták őket.”). Május 14-re, Izrael függetlenségének kikiáltása napjára, az arab menekültek száma megháromszorozódott. 170-180 ezer arab hagyta el a városi központokat és a falvakat, és ebből csupán maroknyit kényszerítettek távozásra a zsidók.

Ez utóbbiak kivételek voltak, nem politikai okokból következtek be, hanem a csata hevében, ad hoc katonai megfontolások miatt: ilyen volt a civil áldozatok számának csökkentése, az arab állások felszámolása – ha egy település alkalmasnak tűnt arra, hogy arab harcosok ott megbújjanak. Mi több, ez párosult azzal az erőfeszítéssel, hogy megelőzzék a megfutamodást és/vagy bátorítsák a menekülők visszatérését.

Palesztin arabok tömegeit saját vezetőik szólítottak fel távozásra, illetve hajtottak el otthonából, katonai megfontolásokból vagy csupán azért, nehogy a leendő izraeli állam polgárai legyenek. Ennek legkirívóbb példája volt, mikor az AHC arabok tízezreinek parancsolta meg (és ha ez nem használt, a megfélemlítés eszközétől sem riadt vissza), hogy hagyják el Haifa városát, annak ellenére, hogy a zsidók minden eszközzel a maradásra akarták őket rábeszélni. Pár nappal korábban Tiberiás hatezer fős arab közösségét hasonló módon, saját vezetői kényszerítették menekülésre, a helyi zsidók szándéka ellenére. Jaffában, a legnagyobb Palesztin városban a városvezetés szervezte meg több ezer lakos kitelepítését szárazföldi vagy vízi úton, Jeruzsálemben az AHC rendelte el a nők és gyerekek elszállítását és a helyi fegyveres csoportok számos környékről kiűzték a lakosokat.

 

Man_see_school_nakba.jpg

Menekülttábor

Az AHC, az ALA vagy a helyi milíciák több tízezer falusit kényszerítettek otthonuk elhagyására. 1948 januárjában titkos üzenetről szóló híresztelések kaptak lábra, melyek a zsidó többségű területek arab lakosainak szóltak, hogy hagyják el otthonaikat. Egyrészt katonai okokból, másrészt azért, nehogy a zsidók túszai legyenek.

Februárra ez a jelenség átterjedt az ország többi részére is. Áprilisban és májusban az ALA és az AHC erői egész Palesztinára kiterjedő kitelepítéseket bonyolítottak le. Április 18-án a Hagana jeruzsálemi hírszerző részlege általános parancsról adott hírt: evakuálják a nőket és gyerekeket minden, zsidó településsel szomszédos faluból. Tizenkét nappal később a haifai részleg arról tudósított, hogy – egy újabb általános offenzívára készülve – Haifában az ALA elrendelte minden Tel-Aviv és Haifa közt fekvő arab falu kiürítését. Május elején, Kelet-Galileában az arab vezetők felszólították a helyi arabokat, hogy minden nőt és gyereket szállítsanak el Rosh Pina területéről, Jeruzsálem körzetében pedig a transzjordániai Arab Légió rendelte el falvak egész sorának kiürítését.

A palesztin arab vezetők, akik az 1920-30-as években a cionizmus elleni harcra buzdították a vonakodó lakosságot, és most végzetes konfliktusba sodorták a kiszolgáltatott embereket, a legkritikusabb pillanatban sürgősen távoztak Palesztinából. Példájukat követték a helyi vezetők is. Ahogy Cunningham főbiztos angol visszafogottsággal összegezte a történteket:

„Tudniuk kell, hogy Palesztinában az összeomlóban lévő arab morál oka nagymértékben ez: a vezetők, ahelyett hogy vezetnék, elhagyják az országot (…) Jaffában a polgármester elutazott négy napra, tizenkét nap után még mindig nem tért vissza, és nemzeti tanács fele is eltávozott. Haifában az arab önkormányzat tagjai is elmentek már egy ideje; az Arab Felszabadítási Hadsereg két vezetője is távozott a jelenleg zajló csata idején. Az arab legfelsőbb bíró éppen most hagyta el a várost.”

Arif al-Arif, a Brit mandátum időszakának egyik prominens arab politikusa, a palesztin történészek doyenje, így írta le az akkoriban uralkodó hangulatot: „Bárhova mentünk az országban, mindig ugyanazt hallottuk: «Hol vannak a vezetőink, akiknek meg kéne mondaniuk, hogy mit tegyünk? Hol van az AHC? Miért vannak tagjaik Egyiptomban, olyan időben, mikor a hazájuknak lenne rájuk szüksége?»”

Muhammad Nimr al-Khatib, az egyik palesztin arab vezető az 1948-as háború idején, ezekkel a szavakkal összegezte a helyzetet: „A palesztinai arab menekültek előtt nyitva álltak a szomszédos arab országok határai, miközben a zsidóknak két választásuk volt: győznek vagy meghalnak.”

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]