Holokauszt – emlékezet – film

Írta: Surányi Vera - Rovat: Politika

Éjszaka és köd, Az élet szép, az Életvonat és még sokáig sorolhatnánk a holokauszt-filmek sorát. Újabb és újabb alkotások születnek, újabb és újabb kérdések merülnek fel. „A történelemnek van egy pillanata, amikor megáll” – mondta Claude Lanzmann, a Shoah rendezője. Megáll, és máshogy folytatódik. Az emberiség létezése során a holokauszt viszonyítási pont marad és annak is kell is maradnia.
 

 

A Holokauszt Emlékközpontban szervezett filmhét (január 23-27), miként a konferencia is (március 27.), arra a már sokat vitatott kérdésre kereste a választ, hogy ábrázolható-e filmen a náci népirtás, lehetséges-e az utánunk jövő generációkkal megértetni és továbbadni a vérkorszak szörnyű tapasztalatait. Vajon az elhallgatás, vagy az igazság minél mélyebb megismerése a célravezető? Mi fogja biztosítani, hogy iparilag megszervezett tömegmészárlás még egyszer ne fordulhasson elő? És ha beszélni kell róla, akkor milyen eszközökkel, hogyan lehet és kell ábrázolni a történteket a mozgókép segítségével? Sokkoló archív felvételekkel, vagy a játékfilmekkel, megírt forgatókönyvvel, színészekkel? És meddig kell erről beszélni, mondhatjuk-e, hogy már mindent tudunk? Hogyan őrizzük meg a kollektív emlékezetben azt, ami történt? Olyan témák ezek, amelyek elévülhetetlenek, újra és újra végig kell gondolni. A filmek segítségével újabb dokumentumok kerülnek elő, hiszen miként a filmhét programjából is kitűnt, sok a fehér folt.

Alan Resnais.jpg

Alain Resnais

Közismert, hogy a második világháborúban érintett országokban évekig tabuként kezelték a Holokauszt témáját (még akkor is, ha készült egy-egy játékfilm). Így volt ez keleten és nyugaton, sőt még Izraelben is. A hallgatás burka minden országban máskor kezdett szétfoszlani. A koncentrációs táborokról készült első archívokat használó dokumentumfilm Alain Resnais: Éjszaka és köd-je volt. Az emberi brutalitás felfoghatatlan és határtalan kegyetlenségével, a horrorral először szembesült a néző (1958-ban Magyarországon is játszották egy rövid ideig). A film több év múlva tananyaggá vált a francia iskolákban, jóllehet a Cannes-i filmfesztiválon (1956) a németek tiltakozása miatt kivették a programból.

Izraelben csak 1988-ban készült el az első dokumentumfilm, amely a holokauszt utáni generációról és a túlélőkről szólt. (Orna Ben Dor, Az a háború, 1988). A holokausztot túlélő kelet-európai zsidóság kiszolgáltatottsága és szenvedése kényelmetlen volt a győzelemre sarkalló politikának. Lengyelországban az első holokausztról szóló filmet Janda Jakubowska rendezte Auschwitzban (1947), ahonnan nem sokkal korábban szabadult. Ezt követte Andrzej Wajda gettófilmje, a Sámson. A Terezinben játszódó Távoli utat a szintén a koncentrációs tábort megjárt Alfred Radok cseh rendező készítette (1948). Filmjét a hivatalos politika cionizmussal vádolta, csak nagyon rövid ideig játszották, aztán betiltották. Radok 1968-ban elhagyta az országot. A Holokausztról csak a hatvanas évek közepétől készültek újra csehszlovák filmek, köztük az Oscar-díjas Üzlet a korzón (Jan Kadar, Elmar Kos, 1965).
A filmhéten bemutatott alkotások közül több először került a magyar közönség elé.

Andrzej Wajda_Samson.jpg

Andrzej Wajda filmje DVD-n is megjelent

 

A független filmesként ismert Tim Blake Nelson játékfilmje, A szürke zóna (2001) Nyiszli Miklós, Mengele boncolóorvosának döbbenetes és megrázó vallomása alapján készült. A dokumentumot először 1946-ban a Világ című napilap közölte folytatásokban, majd 1947-ben könyv alakban is megjelent. Amerikában 1993-ban adták ki, így került Tom Blake Nelson kezébe. Olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy először színdarabot írt belőle, majd 2000-ben hozzáfogott a film forgatásához. A film címe Primo Levi auschwitzi túlélő egyik esszéjének címe. A SS-tisztet alakító Harvey Keitelt – a mendemondák szerint – kissé megviselte, hogy szinte egyidőben forgatta Szabó István Szembesítés című filmjét, ahol egy amerikai tisztet játszik, akit háborús bűnök kivizsgálására küldenek Berlinbe, míg ebben a filmben a birkenaui krematórium I. és II. blokkjának főparancsnoka, Eric Muhsfeldt (a krakkói Auschwitz-per elitéltje, 1948-ban kivégezték) szerepét alakítja. A szürke zóna története a 12. Zsidó Sonderkomando sikertelen lázadása köré szerveződik. A lázadás leverése után szinte mindenkit kivégeznek. „A könyvet valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el” – írta Nyiszli Miklós dokumentumregényének előszavában. A film körbejárja azt a megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmát, hogy életem megmentése igazolja-e mások halálában való közreműködést.

 

the-grey-zone-a szürke zona.jpg

Tim Blake Nelson játékfilmje, A szürke zóna (2001) 

A holokauszt nem fikciós feldolgozásaiban Claude Lanzmann Shoah című filmje mérföldkőnek számít a filmtörténetben. Lanzmann kilenc és félórás filmjében nem használ archív felvételeket. A borzalmak egykori helyszínét fényképezi, síneket, földutakat, zöld réteket, békés tájat. Számára nem a kép a fontos, hanem a szemtanúk – túlélők és egykori hóhéraik – visszaemlékezése. „Ahhoz, hogy elmeséljék, mit láttak, mi történt velük, a legmagasabb árat kell fizetniük – az újbóli megélést.” Lanzmann nem az igazi történés tárgyi vagy filmes emlékeit mutatja meg, hanem a zsigeri emlékezést. A Shoah egyik jelenetében azt kérdezi egy borbélytól: el tudná mondani, hogyan nyírta kopaszra a rabok haját? A borbély, aki addig semmiről nem akart beszélni, hirtelen, szinte önkívületben, elkezd a levegőben hajat vágni, megidézve az akkori mozdulatokat. Ez az az archívum, ami zsigeri, ami beépül az ember lelkébe még akkor is, ha nem tud róla.

 

Sötétség és köd részlet a filmből 1955ű.jpg

Alain Resnais filmje az Éjszaka és köd

Jolanta Dylewska, a nemzetközi hírű lengyel rendező, operatőr filmkészítői módszere éppen ellenkezőleg, az archívok használatára, újraértelmezésére épül. A varsói gettólázadás Marek Edelman szerint című (1994) számos díjat nyert filmjében, a nácik által készített archív felvételeket használja az Edelmannal készített interjú illusztrációjaként. A film gerincét a varsói gettófelkelés egyik vezetőjének, Edelmannak lenyűgözően alapos és életteli beszámolója adja az 1942. április 19-e és május 10-e közötti események történelmi láncolatáról… Amikor elkészült a beszélgetés felvétele, Dylewska több hónapra bezárkózott a vágószobába ezerszer végignézte a varsói gettóban készült archívokat. Lassítva, gyorsítva, egy-egy arcot kinagyítva. Ennek eredményeként a varsói gettó lakói közeli ismerőseinkké válnak, látjuk a mozdulataikat, az arcukon tükröződő érzelmeket. Dylewska így száll szembe a felejtéssel, így vési eszünkbe az ismeretlen tömegből ki-kivilágló gettólakók arcát. Miként ő fogalmaz egy interjúban: „Lengyelországban három és fél millió embert öltek meg. Egész családok, generációk tűntek el nyom nélkül a föld színéről. Néhányukat megörökítették a náci kamerák, másokról fotók maradtak csupán. Azt gondolom, hogy ha maradt film ezekről az emberekről, akkor azt oly módon kell feldolgozni, hogy érezzük a jelenlétüket… Időt hagytam a nézőknek, hogy megnézzék és megjegyezzék ezeket az arcokat. Ahogyan a Bibliában mondják: csak az halott igazán, akit elfelejtettek.”

 

Polin reszlet a filmbol  2008.jpg

Jolanta Dylewska Po-lin című alkotása

po-lin.jpg 

A film plakátja 

Dylewska legutóbbi filmjének gerincét (Po-lin, 2008) az Amerikába kivándorolt lengyel zsidók amatőr felvételei alkotják, akik a harmincas években visszalátogattak szülőhelyükre és lencsevégre kapták családjukat és falvaikat. Po-lin jiddis szó, azt jelenti „Itt letelepszünk”. A film módszerét Forgács Péter munkáihoz lehetne hasonlítani, mindketten amatőr felvételeket használnak, bár egészen máshogyan. Míg Forgács saját asszociációival egészíti ki az amatőr felvételeket, Dylewska visszamegy a felvételek helyszínére és beszélget azokkal, akik még emlékeznek az eltűnt világra, majd a két forrást kombinálja. Szembeötlő, hogy a hetven évvel ezelőtti felvételeken a kamera rögzíti az ott élő emberek életének csaknem minden elemét, a vízhordástól az ünnepekig. Zajlik az élet a zsúfolt utcákon, mindenkinek dolga van, csak néha áll meg valaki a kamera előtt kicsit félszegen, aztán gyerekek tódulnak ki az iskolából, csodálkozva integetnek, és lányok vihognak szájukat rúzsozva. Ugyanott most csend van és üresség. Lengyelországban a 13. századtól éltek zsidók, 1939-ben ez volt a legnagyobb zsidó közösség Európában. A második világháború és a német megszállás után mindössze háromszázötvenezer maradt életben közülük. A kilencvenes években a varsói Salom Alapítvány elkezdett fotókat gyűjteni az meggyilkolt családokról. A fotókat a „Még mindig látom az arcukat” című könyvben adták ki. A Po-lin ezt a projektet folytatja, amatőr filmfelvételekkel. „Olyan érzése támad az embernek, mintha egy ma már nem létező közösségről mesélnénk, de ha becsukjuk a szemünket, a mese megelevenedik…” (J.D.)

Elfelejtett szállítmányok

 

Lukáš Přibyl.jpg

Lukáš Přibyl 

A cseh Lukáš Přibyl nyolc évig kutatott három földrész húsz országában, ezalatt kétszázhatvan interjút készített túlélőkkel. A hatalmas kutatási anyag nyomán készült négyrészes filmje, különböző helyszíneken, Észtországban, Lettországban, Belorussziában és Lengyelországban. A filmhéten „Az elfelejtett szállítmányok: Észtország” volt látható. A történet eddig ismeretlen új részleteket világít meg és tár a világ elé: annak a száz fiatal zsidó nőnek a sorsát, akiket 1942. szeptember 5-én családjuktól elszakítva Terezinből Észtországba, a Jagala nevű táborba szállítottak. A szörnyű körülmények ellenére, a lányok egymást segítő csoportokat alkottak, és a közösségi szolidarítás segítségével túlélték a deportálást. „Hogy miért kezdtem bele ebbe a hatalmas munkába? Tudni akartam, hová hurcolták a családom tagjait, akik a háború első deportáltjai voltak 1939-ben, egy hónappal a háború kitörése után…” – nyilatkozott a rendező budapesti látogatásakor.

 

elfelejtett szallitmanyok esztorszag.jpg

„Az elfelejtett szállítmányok: Észtország”

Peter Cohen svéd rendező is évekig kutatta a Harmadik Birodalom művészetét, a nácizmus és a művészet kapcsolatát feltáró dokumentumokat, titkos, zárt archívumokban és magángyűjteményekben, mielőtt hozzáfogott az Elfajzott művészet című dokumentumfilmjének (1989) forgatásához. Mint a filmből megtudjuk, Hitler vezérkarának tagjai között többen rendelkeztek művészi ambíciókkal. Hitler mint sikertelen festő, Goebbels mint író – volt egy kiadatlan regénye és egy színpadi műve – és Sitach mint költő tetszelgett a művész szerepében. 1934-ben meghalt Troost, Hitler főépítésze. Utódja, a birodalom első építésze Albert Speer lett. Hitler maga is táplált építészi ambíciókat, Speerrel Berlin teljes átépítését tervezték sugárutakkal, hatalmas boltívekkel és félelmetes hatalmat sugárzó monstrum középületekkel. Szerencsére nem valósulhatott meg a gigantikus terv, mivel a háború elemésztette az ehhez szükséges forrásokat.

NAZIDOOM.jpg

Az elfajzott művészet angol nyelvű plakátja

A meglévő művészeti alkotások közül elfajzottnak vagy betegesnek tekintettek és pusztulásra ítéltek mindent, ami nem felelt meg a tökéletes árja világképnek. A döbbenetes erejű krónika új ismereteket nyújt a német propaganda természetéről és hatásáról. A film keretét az évenként megtartott művészeti kiállításokról készült híradófilmek adják, 1933-tól 1943-ig. Az „Elfajzott művészet” című kiállítás-sorozat 1937-ben ér a csúcspontra, amikor több mint kétszáz avantgárd művet „lepleznek le” és gúnyolnak ki, mint a zsidó világ-összeesküvésből származó termékeket. Mindez nem akadályozta meg a náci vezérkart, hogy hatalmas készleteket halmozzon fel saját céljaira az általuk elítélt és utált alkotásokból. A film a nácik által készített, saját magukat dokumentáló archív filmrészletekkel és amerikai felvételekkel illusztrálja a korszakot. A kísérőzenét Berlioz és Wagner műveiből válogatták, a film narrátora pedig Bruno Ganz, az egyik legismertebb német színész.

A holokauszt történelmi tanulságairól azután is kell beszélni, amikor a túlélők és szemtanúk már nem lesznek közöttünk. Még akkor is, „ha Auschwitzot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a racionális történelmi események közé…” – mondta a konferencián elhangzott előadásában Heller Ágnes.

 

lanzmann-shoah-camu filmje.jpg

Fotó Claude Lanzmann “Shoah” című alkotásából

 

támogatás