Idegenség, otthonosság

Írta: Turi Tímea, Vári György - Rovat: Politika

Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nem csak a jó időt hozta el szinte már hagyományosan a Millenáris Parkba: az április 22. és 25. között tartott rendezvény díszvendége Izrael és Ámosz Oz volt. Az izraeli vonatkozású programokon mégis az volt érezhető: sokkal több közös vonás van magyar és izraeli szerző, magyar és izraeli könyv között, mint gondolnánk.
 

 

Európa Matiné, Ámosz Oz Rímek életre, halálra című könyvének bemutatója a szerzővel

Aki már az új kisregényt olvasva érkezik az Ozzal való beszélgetésre, kicsit még kényelmetlenül is érezheti magát a közönség soraiban ülve. A Rímek életre, halálra egyik legemlékezetesebb jelenete ugyanis egy olyan író–olvasó találkozó, ahol miközben a közönség abban a hiszemben ül békésen a helyén, hogy csak ő figyel, addig a regénybéli szerző figyeli, vizslatja ezeket az olvasókat, történeteket talál ki róluk. Oz a budapesti beszélgetésen mindezzel összhangban egy kém munkájához hasonlítja az írói tevékenységet, mégsem érezzük magunkat feszengve ennek a kémnek a közelében. Oz mesélni kezd, és bár úgy figyel a kérdésekre, hogy ugródeszkának tekinti azokat, mégis, ha vissza is hallunk egy-egy mondatot, gondolattöredéket interjúiból, érezzük, hogy nem panelekről van szó, hanem mindig újra megforgatott tapasztalatokról. Kedves és derűsen ironikus, de nem charmeur, semmi keresettség nincs benne. Szavaiból egy olyan szellemi tér képe rajzolódik ki, aminek egyként része a mindennapok és a történelem tájai, a fiatal és ősi állam története, a különböző embereké. Összehangolhatatlan időké tehát. Ezekben az összehangolhatatlan időkben él az ember és itt, ahol rég elvesztett otthonát remélte megtalálni, itt tudja csak meg, mennyire idegen. 

oz1.jpg

Kiadó és szerző: Barna Imre, az Európa Könyvkiadó
igazgatója és Amosz Oz

Oz beszél szülei vágyódásáról Európa iránt, ahonnan elzavarták őket, szerencsére még időben, nem voltak már ott, mire meggyilkolták volna őket. Ezek a zsidók voltak, mondja, az egymás ellen uszuló sovinizmusok idején az utolsó európaiak. Joseph Roth és az ő Monarchia-nosztalgiája juthat az eszünkbe, ő, bár már izraeli zsidóként, maga is e füstbe ment szerelmek örököse. Visszafogott, szelíd bölcsesség fénylik Oz szavaiban, bölcs derű, nem a nagyképű mindentudásé, hanem az óvatosságra késztető tapasztalaté: emlékezetes az is, ahogy a mindennapi és a történelmi kompromisszumok fontosságáról beszél, a kompromisszum nem opportunizmus, annak ellentéte a fanatizmus. Igazi író, aligha tudja bárki nála jobban, hogy bármilyen banális és rég ismert is minden érv minden vitában, nem legyinthetünk, mert mindenkinek van némi igaza, és ez a sok banális igazság, ezek a nagyszabású és egyszerű dolgok, a szerelem és a sötétség az életünk. Nem áll felette semmi és senki ennek a banalitásnak. Ezt célozza a regény jól ismert bölcsessége, amiről Kundera éppen Jeruzsálemben beszélt emlékezetesen. Senki nincs otthon az életében, az író azonban éppen ezt az otthontalanságot teszi munkává és belső békéjének alapjává. Ez a távolság teremti meg számára a figyelem lehetőségét. Ámosz Oz tud figyelni, ezért adatik meg neki, hogy idegenségében valóban „könyvvé válik”.

Arról is beszél, hogy Izraelben mindenki ért mindenhez, mindenkinek mindenről kétségbevonhatatlan véleménye van, ahány izraeli, annyi politikus és annyi próféta. Ő hallgat egyedül néha, teszi hozzá, és ebből él. Ironikus nemzetkarakterológia, aztán az ironikus öniróniája. Minden reggel tesz egy sétát a sivatagban, utána meghallgatja a híreket. Amikor a politikusok fogadkoznak, hogy „soha”, „mindig”, „örökre”, hallani véli a sziklák nevetését. Mert időink összemérhetetlenek és halálnak kitettségünk mégiscsak humoros lesz így, épp az össze nem illés okán. Ez pedig megvigasztal és felszabadít, lehetővé teszi, hogy megértsünk és megírjunk időbe és térbe zárt sorsokat. Oz a végén a megbékélésről beszél: egy filmbejátszás szerint azt mondta egyszer Heinrich Böll kérdésére, hogy a zsidók azért érkeztek Izraelbe, hogy megbékéljenek. Nem tudja, hogy ez lehetséges-e, azt javasolja, térjünk erre vissza kétszáz év múlva. Jól teszi, így marad következetes derűs szkepsziséhez, a regény szelleméhez. Mégis: ő és munkája a tanú, ami megért és megbékít. Szokatlan, hogy egy ilyen reprezentációs célú beszélgetés súlyossá lesz, most mégis ez történik.

oz3.jpg

Oz dedikál (Fotók: Turi Tímea)

Oz szerint legújabb kisregénye a „monodialógusok” természetéről szól, azokról a magunkban folytatott, mégis másoknak címzett eszmefuttatásokról, amelyek többek a magunknak szóló gondolkodásnál, de mások, mint a valódi párbeszédek: a Rímek életre, halálra azt sejteti, ez a fajta „monodialogikus” gondolkodás nem csak a hétköznapokban érhető tetten, de az irodalomnak is a sajátja. Oz szerint az írás voltaképpen palackposta, egy barátnak írt levél, amiről sohasem lehet tudni, ki fogja majd valójában felbontani: innen lehet az is, hogy olyan empatikus iróniával beszél azokról az olvasókról ő is, az új kisregénye is, akik egy-egy szöveget olvasva úgy érzik, mintha csak róluk írták volna, amit olvasnak. Valahogy így érezhettük mi is magunkat ezen a beszélgetésen: valódi párbeszédnek tűnt egy kihangosított monodialógus, így biztosan tudhatjuk, miután elhagyjuk a termet: nagy embert láthattunk közelről. 

 

Esterházy, Konrád, Spiró Jeruzsálemben. Három beszélgetés. Marianna D. Birnbaum  könyvének bemutatója

Marianna D. Birnbaum interjúkönyvének megjelenése és bemutatója nem csak az idei könyvfesztivál izraeli jelenlétéhez kapcsolódik, de a tavalyi Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásárhoz is, ahol Magyarország volt a kiemelt vendég. A könyv története ehhez a fesztiválhoz kapcsolódik, ahonnan a meghívott Esterházy Péter, Konrád György és Spiró György egy képeslapot küldött Marianna D. Birnbaumnak, aki mindezek után, mintegy a jelenléte hiányát pótolva, egy interjúkötetben faggatta a három szerzőt Izraelhez fűződő kapcsolatukról, élményeikről. A könyv beszélgetőtársai a budapesti könyvbemutatón is tovább beszélgetnek, csak Konrád nem tud megérkezni, a fesztivál programját itt-ott átíró izlandi vulkán Berlinben marasztotta. Sárközy Bence volna hivatott kérdezni, de ehelyett hosszan magyarázkodik. Láthatóan nem is meri, nem is tudja hogyan megkérdezni, amit pedig szeretne, hogy más érzés-e zsidóként érkezni Izraelbe, mint nemzsidóként. Szerencse, hogy nemcsak Esterházy és Spiró közismerten jó beszélgetők, de Birnbaum is, mindhárman sajátos, a többiekétől élesen elütő humorral. Spiró egy kórházi élményét meséli el, hogy milyen könnyen szót tudott érteni a személyzettel, mivel majd mindenki orosz volt, és hogy hogyan válaszolt arra a kérdésre, mégis miért „ül” még mindig Magyaroszágon. Két közvetíthetetlen perspektíva ütközött röntgenkészítés közben, egy orosz és egy magyar zsidóé, egy magyar zsidóé, aki ezer szállal kötődik nyelvéhez és kultúrájához. Hiába derült ki váratlanul, hogy „egy nyelven beszélnek”, mégsem tudták megérteni egymást. A nyelv, amint mindketten megerősítették, kötődésüket eltéphetetlenné teszi, minden író patriotizmusának végső alapja, Spiró csak egyetlen kivételt ismer el valódi kivételnek: a lengyel anyanyelvű, angolul nagy íróvá váló Joseph Conradot. Spiró szerint Izraelben mint minden idegen helyen, könnyebb magyarnak lenni, mint Magyarországon – mindez sajátosan csenghet össze Oznak az idegenségről vallott nézeteivel is. Esterházyt is a saját és az idegen sajátos együttállása nyűgözte le a katolicizmus bölcsőjében, Jeruzsálemben, a hely, ami, úgy tűnik, „őrzi” az időt, közben mégis eltakarja, építik és rombolják a századok, mégis mintha más időben élne, mintha minden rétege egyszerre volna hozzáférhető. Mészöly Miklós Saulusa jutott az eszébe, a kopár izzás feledhetetlensége. Háromfajta különböző kötődés lehetőségeit mutatja meg a könyv, Spiró, bár származását tekintve zsidó, nem tekinti magát zsidónak, Konrád magyar zsidó írónak tartja magát, Esterházy pedig, ahogy Marianna D. Birnbaum fogalmazott, nem tud, szegény, magyar zsidó író lenni; bár Spiró szerint talán ő is szívesebben érezheti magát magyarnak idegenben. Spiró nem sajnálja, legalábbis regényíróként, hogy csak A jövevény jeruzsálemi részének (Gersom Ram jeruzsálemi küldetésének) és a Fogság izraeli jeleneteinek megírása után jutott ki Izraelbe, mert így biztos lehetett benne, hogy a jelenbeli Jeruzsálem nem vetül rá sem a II. sem a XIX. század, regényeiben ábrázolt Jeruzsálemére. Jeruzsálem kontúrjai nem jelentek ugyan meg élesen a beszélgetés alatt, de vágyakról, nosztalgiákról, pontos képzelődésekről sok minden elhangzott. Esterházy mondatai arról, hogy a keresztény kultúra örököseinek „kötelessége” megnézniük Jeruzsálemet, izgalmasan rímelt Ámosz Oz délelőtti mondataira arról, hogy egy izraeli zsidó, aki európai bevándorlók gyermeke, soha sem szabadulhat a szülei szerelmét megtagadó, őket elűző Európától. 

 

birnbaum.jpg

Más-más Izrael-élmények. Spiró György, Marianna D. Birnbaum,
Sárközy Bence és Esterházy Péter

Hős új ország. A Hetek könyvbemutatója: Heller Ágnes, Gábor György és Tatár György vitája

A Grüll Tibor, Morvay Péter és Ruff Tibor szerkesztette, Izrael államáról szóló könyv bemutatóján azokról a politikai-teológiai problémákról esik szó, amiket az újjáalakult állam léte felvet. Az a két kérdés uralja a beszélgetést, hogy mit jelent Izrael léte a kereszténység számára, illetve hogy az iszlám tudja-e kezelni a zsidó szuverenitást egykor moszlim fennhatóság alatt álló területen. Tatár György úgy véli, és ehhez a véleményhez Gábor is csatlakozik, hogy a kereszténység nem teológiai értelemben tekintette „kihívásnak” Izrael újjáalakulását, hanem csak diplomáciai értelemben, elsősorban a Vatikán szempontja meghatározó itt, aminek diplomáciai mozgásterét behatárolják a moszlim országokban élő keresztények. Ellenpéldaként említette azokat a keresztény közösségeket, amilyen például az eseményt szervező Hit Gyülekezete, amelyek üdvtörténeti értelemben jelentésesnek, döntő jelentőségűnek tekintik az államalapítást. 

 

heller.jpg

Mit jelent Izrael? Heller Ágnes, Gábor György, Tatár György és Morvay Péter

Az iszlám tekintetében nem értenek egyet a kérdezők. Gábor György úgy véli, hogy a kereszténység és a zsidóság által egyként lehetséges mozzanat: állam és egyház szétválasztása az iszlám számára értelmezhetetlen. A zsidóság úgy gondolja, hogy – utalt a Talmudra Gábor – az állam törvénye törvény, ez lehet az alapja a szétválasztásnak. Heller hangsúlyozta, hogy nem lehet általában az iszlámról beszélni, vannak olyan jámbor moszlimok, maga is ismer ilyeneket, az elnyomott iráni középosztály tagjait, akik nem ellenségei Izraelnek, sőt, úgy tudják, hogy a judaizmus beletartozik az „orientális vallások” közösségébe, szemben a történelme folyamán nyugati vallássá alakuló kereszténységgel. Gáborral vitatkozva megjegyezte, hogy a judaizmuson belül sem problémátlan a szétválasztás lehetősége állam és egyház közt. Ezt Tatár is megerősítette, hozzátéve ugyanakkor, hogy a probléma mégsem merülhet fel úgy, ahogy az iszlám esetében, hiszen a rabbinikus judaizmus jórészt akkor alakult ki, amikor nem volt zsidó állam, állam nélküli helyzetre lett, úgymond, kitalálva. Az iszlám azonban olyan vallás, ami születése pillanatában terjeszkedni kezdett és roppant rövid idő alatt irtózatos kiterjedésű területeket hódított meg, és e hódítások az igaz hit erejét, igazságát is bizonyították, ezért nem lehet képes ez a vallás a zsidó szuverenitás akceptálására a Szentföldön. Ez a vita azonban, mielőtt igazán kibontakozhatott volna, véget is ért, Heller Ágnesnek indulnia kellett a Múlt és Jövő standjához dedikálni. A szervezők jelezték, hogy szándékukban áll azonos résztvevőkkel egy másik beszélgetést szervezni, úgyhogy senki nem maradt le végleg semmiről.    

 

támogatás