Magyar külpolitika 2010-ben és utána

Írta: Romsics Gergely - Rovat: Politika

A magyar külpolitika változóban van – központi céljai nem definiálódnak újra ugyan, de megváltozóban van az a rendszer, amelyben működik. A napjainkban zajló átalakulás egyre inkább folyamatszerűvé és társadalmivá alakítja a klasszikusan elitdöntésekben, szűk csoportok alkuiban megragadható diplomáciát.

Stratégiai folyamatok és távlati gondolkodás*

 

 

 

romsics gergely.jpg

Romsics Gergely

 

Ezt figyelembe véve válik megrajzolhatóvá azoknak a folyamatoknak a kontúrja, amelyek jelentős mértékben ki fogják tölteni a magyar külpolitikai kormányzat idejét. Magyarország egyfelől rendkívül gyenge, hiszen energiáit a válság hatásainak felszámolására kell koncentrálnia. Kemény kényszerítő képességei szinte nincsenek, és nem rendelkezik sem olyan presztízzsel vagy stratégiai jelentőséggel, amelynek révén befolyást gyakorolhatna fontos szereplők, mindenekelőtt az Egyesült Államok felett.

Ennek ellenére – éppen a megváltozott környezet miatt – nem beszélhetünk (soha többé!) a magyar külpolitika eszköztelenségéről sem. 1990 után sokrétű integrációs folyamat zajlott le, amelynek eredményeként Magyarország egy többszörösen összetett politikai zóna részévé vált, ahol a szereplők önképének lényegéhez tartozik bizonyos normák követése és fenntartása. Ebből pedig az következik, hogy szinte minden kérdésben hallathatjuk hangunkat, és legalábbis megnehezíthetjük elvárásaink semmibe vételét, ha ezek megfelelően hitelesek, következetesek, és igazodnak a nyugati világ közös normakincséhez. Ezeket a következtetéseket szem előtt tartva a következőkben három kérdéskör vizsgálatára teszek kísérletet: legjelentősebb elemként az amerikai – EU – orosz stratégiai háromszöget kezelem, emellé sajátosan magyar kérdésként kerül a szomszédságpolitika, valamint az európai politikai normavilág számára sokszoros és komplex kihívást jelentő izraeli-palesztin konfliktus.

Az amerikai –EU – orosz stratégiai háromszög látszólag az a terület, ahol kulcsérdekeink sérülhetnek, de tenni alig tehetünk valamit. Ez meggyőződésem szerint csalóka látszat, éppen a terület sűrű intézményesültsége miatt. A kihívás, egyben feladat itt több dimenzióban jelentkezik. Világosan látszik, hogy Washington a leckéztetés külpolitikája után inkább szocializálni igyekszik Moszkvát, azaz felelős szereplőként szeretné látni a rendszerben. A háromszög másik két szára pedig az EU azon célkitűzéseit érinti, hogy egyfelől rávegye Oroszországot saját, folyamatokban gondolkodó és normatív célokat kitűző politikája elfogadására (szemben az oroszok által elképzelt hagyományos nagyhatalmi paktumokkal), másfelől pedig az új amerikai adminisztráció jóindulatát stabilabb és főleg explicitebb norma- és célközösséggé alakítsa.

Ebben a helyzetben jól kirajzolódnak a szükséges többlépcsős magyar stratégia körvonalai. Az Egyesült Államok felé a normatív kérdésekben a szolidaritás vállalása saját hitelességünk záloga is. Ugyanígy nem térhetünk el attól, hogy igényt formáljunk saját távlati érdekeink követésére mindaddig, amíg azok a nyugati világ alapvető normáival összeegyeztethetőek – ilyen például az energiabiztonságra való törekvés, és a Moszkva által nem vagy nehezebben instrumentalizálható energiaellátás preferálása az energetikai kliensrendszerhez való csatlakozással szemben. Ezeknél a közvetlen (nagyhatalmak felé mutató) politikai irányoknál azonban szinte jelentősebb az a folyamat, amelynek beindításában és lendületben tartásában igenis játszhatunk szerepet. Ez pedig nem más, mint a háromszög stratégiai modus vivendi-jének kialakítása. Nem kevesebbről van itt szó, mint egy olyan stratégiai partnerségről az Egyesült Államok és az EU között, amelynek révén megindulhat a sokszorosan roncsolódott nemzetközi rend lassú konszolidációja. Ebben az EU gyakran az amerikainál fejlettebb normáihoz kell igazodnunk (pl. környezetvédelem) és fő feladatunk egységes, de Amerika-barát front kialakítása, amelyhez az Egyesült Államok lassan közelebb kerülhet. Ehhez hasonló tétje van számunkra Moszkva szocializálásának. Ezen a területen célunk az lehet, hogy a russzofób hangokkal szemben az EU-ban éppúgy, mint transzatlanti viszonylatban a pragmatikus intézményépítés következetes stratégiáját képviseljük, amely persze csak orosz kooperáció esetén lehet aktuális. Magyarország felléphet az Oroszországgal való együttműködést szabályozó EU-szerződés újradinamizálása érdekében, ám Moszkva alkalmankénti kritizálásától sem szabad visszarettennünk. Kihasználhatjuk, hogy sérülékenységünk köztudott, a (minden bizonnyal) következő kormányt adó Fidesznek pedig nem lesznek hitelességi gondjai, azaz nem lesz orosz érdekek kiszolgálásával vádolható – a megfontolt hangnak súlya lesz, még ha az országnak hatalmi súlya nincs is.

 

20090428_090428a-002_rdax_600x400.jpg

Bajnai Gordon és Balázs Péter a Nato-főtitkárral (középen)

Sajátos magyar probléma a szomszédságpolitika, amely szintén a nemzetközi politika intézményesült színterein zajló folyamatokba ágyazódik. Alapjogi és bővítéspolitikai kérdésekről egyaránt szó van itt, akárcsak a közös regionális érdekek képviseletéről. 2010-ben talán itt vár ránk a legtöbb konkrét feladat. Egyfelől elemi érdek, hogy EU-s elnökségi felkészülésünk több regionális dimenzióval gazdagodjon. A német ihletésű Duna-stratégiában való részvételünk fontos (újabb folyamat!), de feladatunk, hogy enyhítsük, visegrádi és bilaterális keretekben is, a főként lengyel félelmeket az EU keleti politikájának sorvadásával kapcsolatban. Maradjunk belső, EU-s szószólói továbbra is a Nyugat-Balkán csatlakozásra váró országainak, de nézzünk újra regionális partnereinkre is. Szükséges azonban külön szólni a magyar szomszédságpolitika egy sajátos problémájáról is. A kisebbségi kérdés, mint a szomszédságpolitika kétségtelen Achilles-sarka, többször felbukkant a közelmúltban, és 2010 ilyen szempontból nem fog változást hozni. Hagyományos cselekvési lehetőségeink korlátozottak: a közép- és kelet-európai kisebbségi kérdést a régi tagállamok elitjeinek többsége nagyjából-egészében a kooperáció lehetőségeit rontó problémaként és áttekinthetetlen kérdéskörként kezeli, amellyel szemben éppen ezért pragmatikus (cinikus?) álláspontot foglal el. A felek preferenciái közötti távolságot igyekszik megfelezni a közvetítés során (halving the difference), és nem érvényesít koherens normákat. Intő példaként szolgálhat, hogy a régió államai így vagy úgy 1920 óta akarják igazukról meggyőzni a hatalmakat, de ez soha, senkinek nem sikerült – minden esetben a nagyhatalmaknak reálpolitikai okokból megfelelő döntések születtek a civódó közép-európai államokról és nemzetekről.

13052009_c2.jpg

Ivan Gašparovič szlovák államfő és Balázs Péter külügyminiszter

 

Éppen ezért 2010 nagy szomszédságpolitikai feladata, meggyőződésem szerint, nem (mondjuk) a szlovák kormány megleckéztetése lesz, hanem a várható látványos politikai pengeváltások mellett – sőt, mögött – a már részben zajló folyamatok további dinamizálása. Ezeket a folyamatokat összefoglalóan úgy jellemezhetjük, mint a kisebbségi kérdés univerzalizálása és outsourcing-ja. Az első fogalom arra utal, hogy a kisebbségi kérdés akkor kezelhető hatékonyan, ha szorosan kötődik az alapjogok „kemény” normáihoz, tehát ha a kisebbségi jogok úgy képviselhetőek, mint saját európaiságunk normatív magjából következő imperatívuszok. Az outsourcing fogalma pedig arra emlékeztet, hogy az állam nem minden esetben a leghatékonyabb szereplő ebben az intézményi környezetben, és ezért praktikus lehet más aktorokra bízni (részben) a nemzeti érdekképviselet egyes elemeit.

Végezetül – komplexitásából kifolyóan – szóljunk külön az izraeli-palesztin konfliktusról. Nehéz elképzelni, hogy a békefolyamatot mi tudná 2010-ben dinamizálni, ha figyelembe vesszük az Egyesült Államok helyzetét (eltérő okokból, de egyszerre kényszerül az arab világ és Izrael jóindulatát keresni és felelős közvetítőként fellépni), a jelenlegi „kemény” izraeli külpolitikai irányvonalat és a palesztin területeken uralkodó viszonyokat. Magyarország számára aligha marad más napi politikai irányvonal, mint az Izraelhez fűződő viszony történeti meghatározottságára való emlékezés a cselekvésben, egyben azonban az együttélésben gondolkodó palesztin politikai erők lehetőség szerinti támogatása.

nemet kapcsolat.jpg

A német kapcsolat

Általánosságban azonban ez felvet egy összeurópai dilemmát, amely alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Az európai társadalmak politikai kultúrája elsősorban poszt-Holokauszt kultúra, azaz identitásunk legalapvetőbb eleme annak a politikai logikának a száműzése mindenhonnan, amely a zsidóság tragédiáját eredményezte. Ez a gondolat nagyban hozzájárul demokráciáink sajátos európaiságához, és megkülönbözteti azokat bizonyos mértékig még az amerikaitól is. A gyakorlati parancsa ennek a logikának, hogy a Másik fogalmát nem azonosítjuk az ellenség semmilyen esszencializáló fogalmával, az agressziót társadalmi és kulturális okokkal magyarázzuk, és ezek megszólításával védekezünk ellene. Ez a sajátosan civil európai biztonsági identitás magja, amely pontosan kiolvasható például a Javier Solana által készített Európai biztonsági stratégiából is. Idén sem tehetünk mást, mint hogy kiállunk minden olyan politikai logikával szemben, amely ellentmond ennek az alapelvnek: nem lehet tárgyalni olyan szervezettel, amely egy állam elpusztítását tűzi célul, de nehezen érthetjük meg magunkat olyan politikusokkal is, akik – akár racionálisnak mondott döntéseik járulékos költségeként, de – közösségeket hoznak olyan helyzetbe, amelyben alapvető emberi jogaik nem érvényesülnek. Ezzel a mentalitással azonban nem nagyon látni a békefolyamat dinamizálásának lehetőségeit: a térségben hiányzik az a normatív talapzat, amelyre az európai és magyar külpolitika építhetne. A változás, talán meg szabad kockáztatni, a térségből jöhet, ha egyik vagy mindkét oldalon jelentkeznek olyan sikeres normavállalkozók, akik a békefolyamatot kiszabadítják a konfliktussorozatban megszilárdult biztonsági és politikai logikák uralma alól.

A fenti három területtel messze nem merülnek ki a magyar külpolitika dilemmái és feladatai 2010-re és az új évtizedre. Az azonban meggyőződésem, hogy ezek kiváló lakmusztesztjei saját és összeurópai külpolitikánk hatékonyságának. Ha ezeken a területeken sikerül mérhető előrelépést tenni, ha 2010 végére a fenti kérdéseknek csak egy részében dinamizmus lesz érezhető, és hosszú távú normakonstrukciós folyamatok indulnak el, elégedettek lehetünk a világgal és a magyar külpolitikával.

*A cikk az áprilisi választások előtt íródott.
támogatás