Marianna D. Birnbaum: Apró izraeli csodák

Nincs olyan ország, amelyről többet tud a látogató, mint Izraelről. Fejében súlyos információs csomaggal érkezik, amelyben a Bibliától a hollywoodi filmekig sok minden megtalálható. Izrael azonban nemcsak a csodák, hanem a meglepetések országa is, mert az ember minden sarkon valami új elképzeléssel, vagy valami, eddig számára ismeretlen valósággal találkozik.
 

 

 

Marianna és Ica a Yad Vasem emlékparkban

1956 óta Amerikában élek, de gyakran vagyok Magyarországon és idén május elején is egy Pestről induló csoporttal utaztunk az “Ígéret Földjére”. Útitársaink zöme a Szentföldet ment meglátogatni. A repülő-és autóbuszút után, este értünk Tiberiásba, és Simon, izraeli kísérőnk (róla majd később), azt ajánlotta, hogy másnap reggel ne a hotelben, hanem útközben, a bankban váltsunk pénzt.

Reggel el is indult a csoport, de korán volt, a bank még nem nyitott ki. Vártunk és lassan, vigyázva, ismerkedni kezdtünk egymással, hiszen tudtuk, hogy tíz napig összezárt útitársak leszünk.

Közel hozzám, két korombeli nő beszélgetett, és Simon, aki – gondolom – szintén ismerkedni akart, megkérdezte tőlük, hogy hol laknak Pesten. “A Szent István Parkban,” mondta az egyik. Erre közelebb mentem: amikor Magyarországon éltem, szintén ott laktam, a Pozsonyi út 40-ben – mondtam. Mire a hölgy: “Ott lakott egy unokatestvérem.” Kérdem, hogy ki (gondolatban felsorolva a lakókat), mire ő: “a László Daisy.” “De hisz az én vagyok!” Ez a párbeszéd pontosan ezekkel a szavakkal folyt le, azután ott, mindenki előtt jött a sírás-rívás, mert másodpercek alatt derült ki, hogy az én nagyanyám és az ö nagyanyja testvérek voltak!!! – a Frankl család.

A kőfalon Kisbér település neve magyarul és héberül, ahonnan Ica családját elhurcolták

Ica, mert így hívják, anyja egy református jegyzőhöz ment feleségül (Császár, Kisbér és környéke), áttért, és nyilván volt a családban egy kétoldali elhidegülés. A háború után Ica egyszer volt Pesten a mamájával, én sajnos nem voltam otthon, de a szüleimmel találkozott. A “Babus néni és a Manó bácsi” elvitték a Pozsonyi úton egy bőrgyógyászhoz, a mamát meg egy szőrméshez, és “a Mariska csinált neki szendvicset”. Mi ketten sosem találkoztunk, mert jött 1956, és mi elhagytuk Magyarországot. Ők csak később költöztek fel Pestre, és amint mondja, gyakran emlékezett ránk, amikor elment a ház mellett, ahol laktunk.

A családom legnagyobb részét megölték Auschwitzban, és ott, Tiberiasban, hirtelen született egy kedves rokonom! Ha nincs ott Csaba, a férjem, és még egy jó pár ember, magam sem hiszem el, hogy ez megtörtént. Ha nyitva a bank, talán sosem derül ki. Persze most majd tartjuk a kapcsolatot. Mások is sírtak, nemcsak mi! Az izraeli csoda kezdett megérinteni bennünket.

Az első este még azt hittem, hogy a csoportban csak én vagyok zsidó. Másnapra, Simonnal és a kedves Schein Verával (Schein Gábor édesanyjával, aki Ica útitársa volt) már négyen voltunk. Az út végén – szerintem – már vagy tízen lehettünk, legalább szegről-végről zsidók, de Simon szerint, még több.

Simon Segali, vezetőnk, egy másik kis izraeli csoda, az izraeli történelem és kultúrtörténet kiváló tudora, több mint hatvan év izraeli élet után, a tiszta magyar nyelv hithű őre, színész, énekes, komédiás, filozófus és humorista, aki “mindennek jött”. Budapesten, Székely Lacika néven, már fellépett a Lakner Bácsi Gyermekszínházában. 1944-ben, 11-évesen, az utcáról szedték össze, és deportálták. Óriási szerencséjére, megmenekült Theresienstadtban, mert ott bevették a híres gyermekopera, a Brundibar előadásába szerepelni, és az utolsó szelekciót is elkerülte, mert egy SS csicskása volt. Ő az egyetlen túlélője az ottani gyermekszínház gárdájának. Ma is, amikor a Brundibar-t elöadják (pl. tavaly Pesten, idén ősszel pedig Berlinben), színpadra hívott vendége az előadásoknak. Itt nem akarom, és hozzá képest nem is tudnám elmesélni összes viszontagságait, de megírta ezeket a Simon mesél c. könyvében, amely Budapesten is kapható.

Simon és Marianna

Nem állíthatom, hogy kettőnk kapcsolata felhőtlenül kezdődött. Amint a busz elindult, Simon közölte, hogy ö mindenkit tegezni fog. Az első sorban ültünk, és én halkan megkértem, hogy engem ne tegezzen, mert én férfiakkal nem tegeződöm, még a férjemmel sem. Ettől azonnal felfújta magát, és dühösen mesélt egy elmebeteg nőről, aki egyszer azon az ülésen ült, amelyen most én. Mit mondjak, kedves fiúnak tűnt!

Egy nap múlva azután a tenyeremből evett, de valójában egymás tenyeréből ettünk. Mindenről rengeteget tudott, és én ezt nagyon méltányoltam, Simon pedig látta, hogy bennem éltanulóra lelt, mert csüggtem minden szaván, és igyekeztem minden részletet az agyamba vésni. Simon nemcsak megismertetni, hanem megszerettetni is akarta velünk Izraelt, és még a lakására is meghívott mindnyájunkat, hogy a sok műemlék mellett, lássuk egy magánember otthonát is!

Utunk utolsó napján jól meg is ijesztett bennünket. Beér Sevában a buszunk hirtelen, éles kanyarral visszafordult a főúton, és elindult az ellenkező irányba. Másodperceken belül leállították, és egy fiatal, de morcos rendőr szállt fel, kérte az útleveleinket és közölte, hogy egy héttel tovább kell majd Izraelben maradnunk. Zavartan nyújtogattuk felé a dokumentumokat, amikor hirtelen összeölelkeztek Simonnal, és nevetve mondták, hogy a fiú, aki örmény származású izraeli, Simon fogadott fia, rendőrként szolgál a városban, és előre megbeszélték ezt a trükköt. “Rendőrleben”! – nem hiszem, hogy ez más országban megtörténhetett volna!

Más fegyveres alakulatokról is sokat tanultunk ezen az úton. Akárhol voltunk, főleg múzeumokban és kulturális központokban, teherautó-számra érkeztek az izraeli kiskatonák, fegyvereikkel, fiúk, lányok vegyesen, és terelgették őket a kiállításokra, vagy a nevezetes épületek megtekintésére. Simontól megtudtuk, hogy ez a hadsereg tudatos integrációs tevékenysége, így hozzák közel egymáshoz a más kultúrákból, más társadalmi osztályokból érkező fiatal katonákat a kötelező három éves (a lányoknál két éves), szolgálat alatt. Így születik az összeforrott, egymáshoz tűzön-vízen át lojális, izraeli katonák csodája!

De találkoztunk, mert Izraelben minden megeshet, az egyiptomi hadsereg tagjaival is. Eilatból Tel-Avivba utazva, megálltunk egy kilátóhelyen, kődobásnyira egy egyiptomi őrtoronytól. A toronyban három katonát láttunk, akik hevesen integettek nekünk. Mind a három pólóingben, civil nadrágban volt, csak a fegyvereik és az őrtorony mutatta, hogy katonák. Kiderült, hogy szomjasak, mert lejöttek a toronyból, és a drótkerítés mellett elmondták Simonnak, hogy víz nélkül küldték ki őket őrködni a negyven fokos melegbe. Összeszedtünk néhány palack ásványvizet és Simonék átdobtak “a határon” a hálás határőröknek, akik egy fél doboz egyiptomi cigarettával köszönték meg az innivalót. Mondanom sem kell, hogy a csoportunk vadul fényképezte a jelenetet. A víz átvétele után, a három katona visszamászott a toronyba, és látcsöveikkel újra figyelni kezdte a távozó autóbuszunkat. Ha Simon nem vett fel statisztákat egy sivatagi cirkuszból, hogy ezt nekünk előadják, ez a kis epizód is az izraeli élet mindennapi kis csodáihoz tartozik: Kleine Grenzverkehr. Erre lehetne építeni!

Ez volt a negyedik izraeli utam, de megint sok új is volt a sok, már ismert látnivaló és élmény mellett. A csoportunk összerázódott, sőt barátságok is születtek (a rokonságról nem is beszélve!) és többen tudtuk, hogy nem akarunk végleges búcsút mondani egymásnak, de Simonnak sem, akivel jövőre egy skóciai utat tervezünk, mert oda is jár, mint idegenvezető, és valószínűleg ott is mindenkit ismer.

Nem túlzok, ha azt írom, hogy könnyezve búcsúztam Simontól (ezen az úton sokat és jól lehetett sírni!), de az ö szeme sem maradt száraz. Megöleltük egymást, és Simon elindult a repülőtér kijárata felé. De váratlanul visszafordult és odakiáltott nekem: “Azért is tegezlek!”