„Gyakrabban rossz a közérzetem, mint huszonöt évvel ezelőtt”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

“Valóban lehetett számítani lakás vagy munkahely elvesztésére, netán útlevél bevonására. Ma sem tudom, hogy engem mennyire figyeltek. Hogy a lakásomat lehallgatják, arra akkor jöttem rá, amikor egy antennaszerelővel felmentem a tetőre, és észrevettem, hogy a kéményből egy olyan kábel is kilóg, amelynek nincs általam ismert funkciója.”

Jávor Istvánnal beszélget Várnai Pál

javor_istvan.jpg

Jávor István

Úgy tudom, hogy jelenleg vizuális ismereteket oktat.

– Lényegében ez a gyűjtőfogalom takarja azt, amivel foglalkozom. Ez érinti a filmezést, a fényképezést, illetve azok kapcsolt részeit. Ha az óra tárgya megkívánja, igyekszem a gyerekek ismereteit bővíteni, történelmi, vagy éppen szociológiai kérdésekben is.

Ezek a beszélgetések magukba foglalják a zsidó hagyományokat is?

– Csak ritkán. Évfordulók, napi események kapcsán szóba kerül, de a gyerekek többségét ez a téma kevésbé érdekli. Nem is az én területem ez. Volt idő, nem is oly rég, amikor csináltunk egy filmsorozatot zsidó hagyományokról, szokásokról és akkor ezzel mindennap foglalkoztunk. Tehát ilyen kivételes, konkrét esetek előfordultak.

Hogyan sajátította el a fotózást és vizuális ismereteit általában?

– Amikor én tizennyolc éves koromban leérettségiztem, akkor a kötelező katonai szolgálat szempontjából még némi haladékot jelentett, ha valaki felvételi helyett szakmunkásképzőbe jelentkezett. Az egyetemre akkoriban igen nagy volt a túljelentkezés, és az érettségim nem sikerült valami kiválóan, így aztán elvégeztem egy kétéves fényképész szakmunkásképzőt, ahol elsajátítottam ennek a szakmának az alapjait.

Egy interjúban említi, hogy otthon, a családban azt a szót, hogy zsidó, ki se lehetett mondani. Szülei, sok túlélőhöz hasonlóan, igen óvatosak voltak. Az ön számára már korán kiderült, hogy zsidó?

– Hogy mi zsidók vagyunk, az természetesen nem volt titok, olyannyira, hogy anyám kóser háztartást vezetett és az ünnepeket, beleértve a szombatot is, szigorúan megtartottuk, csak otthon e szó kimondását a szüleim kerülték. A zsidót nálunk az „unzi” jelentette. Azt mondanám, hogy a körülményekhez képest zsidóként éltünk és zsidóként féltünk.

Önt már a 70-es évek végétől kezdve figyelték a belügyi szervek, mint „Fotós” fedőnevű célszemélyt. Az egyik vád Ön ellen az volt, hogy 1978-tól tevékeny részt vett a hétfői szabadegyetem, az úgynevezett Repülő Egyetem tevékenységében. Engedje meg, hogy idézzek Szilágyi Sándor (Saci) A hétfői szabadegyetem és a III/III. című könyvéből. A belügyminisztérium III/III 4a alosztályának 1981. február 9-i jelentésében többek között ezt olvashatjuk: „Jávor munkahelyi vezetői felé szignalizáltunk, melyben kérjük, folytassanak vele beszélgetést. Ennek során hívják fel a figyelmét a „repülő egyetem” működésének politikailag káros voltára, társadalmi veszélyességére és szólítsák fel arra, hogy a jövőben lakását ne adja oda ilyen jellegű összejövetelek megrendezésére.” Továbbmenve, a belügyminisztérium ügyosztálya rendőri intézkedést helyez kilátásba. Az Ön Óra közi lakása is többször helyet adott ezeknek a hétfői előadásoknak. Hogyan volt bátorsága részt venni ezeken az eseményeken, felajánlani a saját lakását, vendégül látni olyan embereket, akiket a hatalom „ellenforradalmároknak” nevezett? Nem tartott attól, hogy elvesztheti lakását és munkahelyét?

– Mindazok, akik annak idején aktívan másként gondolkodtak a rendszerrel szemben, több vagy kevesebb kockázatot vállaltak. Volt, amikor le-, volt, amikor túlbecsültem ennek a jelentőségét, de mindenképpen biztos, hogy ez a tevékenység valamilyen kockázattal járt. Így valóban lehetett számítani lakás vagy munkahely elvesztésére, netán útlevél bevonására. Ma sem tudom, hogy engem mennyire figyeltek. Hogy a lakásomat lehallgatják, arra akkor jöttem rá, amikor egy antennaszerelővel felmentem a tetőre, és észrevettem, hogy a kéményből egy olyan kábel is kilóg, amelynek nincs általam ismert funkciója. Arról pedig, hogy hogyan kerültek a lakásomba ezek az egyetemi összejövetelek: akkori élettársnőm sokakat ismert az akkori demokratikus ellenzékből, és így általa én is megismerhettem őket. Ők nem féltették magukat, ezért úgy éreztem, hogy ha segíteni tudok, ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Mesélne ezekről a hétfő esti összejövetelekről? Ki tette az előadók közül Önre a legmélyebb benyomást?

– Nemritkán 150-200 ember volt jelen ezeken az előadásokon. Nyáron ez könnyebben volt megoldható, lévén erkély, meg folyosó, de télen szűkösebben voltunk. Ilyenkor vágni lehetett a füstöt, hiszen boldog-boldogtalan dohányzott. A „repülő egyetem” menete úgy zajlott, hogy a hétfő esték szervezője, Szilágyi Sándor bejelentette, hogy ki lesz az előadó a következő héten, és ez egy informális körben, szájpropaganda útján egy-két napon belül városszerte elterjedt. Hogy ki volt a legemlékezetesebb előadó? Nekem Szabó Miklós történész. Az ő előadásai felejthetetlenek voltak, már csak amiatt is, mert rendkívül magas színvonalon ismerhettem meg a 20. század legfontosabb, számomra addig ismeretlen összefüggéseit.

Voltak sejtéseik arról, hogy kik jelentettek a társaságból, hogy voltak-e – s bizonyára voltak – téglák?

– Nem igazán. Az egymást ismerők megbíztak egymásban, legfeljebb olyankor merülhetett fel gyanú, ha a megjelenőt senki sem ismerte, de ez sejtelmeken nem ment túl. Ugyanakkor a ma nyilvánosságra kerülő névsorok láttán az ember egyszerűen nem hisz a szemének.

Felteszem, hogy a szellemieken túl ez egy zárt társadalmi közösség is volt.

– Zártnak nem mondanám, mert emlékeim szerint bármelyik előadásra bárki elmehetett, aki értesült róla, nem kellett igazolás. Jóleső volt egy klubhoz, körhöz, hálózathoz tartozónak érezni magamat. Az a másság, az illegalitás romantikája, az az életforma akkor azt jelentette, hogy az ember valami valódival találkozik, szemben a rengeteg hiteltelen masszával.

Most beszéljünk egy másik, emlékezetes tevékenységéről, a Fekete Dobozról, illetve arról a videó-folyóiratról, amelyet a nyolcvanas évek második felében kezdtek el terjeszteni.

– A Fekete Doboz előzménye az volt, hogy én a fényképezés mellett elkezdtem mozgóképpel is foglalkozni, amire az adott lehetőséget, hogy elérhető közelségbe került a videó, mint olcsó rögzítő-eszköz. Lányi András filmrendezővel (azóta közíró) kezdtünk szervezkedni, azzal a céllal, hogy a pártállami, egynemű tömegtájékoztatáshoz képest videón alternatív híradót készítsünk. Csatlakozott hozzánk Elbert Márta, Ember Judit, Vági Gábor és később Pesty László is. Ez lett az első alkotógárda.

Ön ellen az is vádként merült fel, hogy drapp színű Opeljén érkezett egy forgatócsoporttal Nagy Imre párizsi síremlékének avató ünnepségére, 1988-ban.

– Tényleg volt egy barackszínű Opel autóm, és valóban azzal mentünk, Havas Gábor, Elbert Márta és én. Tulajdonképpen Ember Juditnak kellett volna mennie, hogy az eseményről „emlékfilmet” csináljon, de neki akkor nem volt francia vízuma, nekünk viszont történetesen volt érvényes útlevelünk. Ez a párizsi emlékműavatás szerves része lett a később 301-es parcella címmel magánforgalomba került filmnek. A filmben egy nap történéseit próbáltuk bemutatni: tehát a párizsi ünnepséggel egy időben zajló budapesti eseményeket is. Párizsban ünnepélyes ceremónia volt, katonazenekarral, szónoklatokkal, zászlófelvonással. Ugyanaznap délelőtt embereket vittek el a Hősök teréről, majd volt egy illegális megemlékezés a 301-es parcellánál, délután pedig egy spontán tűntetés a Batthyányi örökmécsesnél, amit a rendőrség durván feloszlatott. Ezt követően a lelkes és tapsoló tömeg átvonult a Szabadság térre a televízió székháza elé, ahol Mécs Imre és Kis János mondtak izzó hangú beszédeket. Az ide már nagy számban érkező rendőrség brutális módon szétkergette a tömeget. Múlhatatlan érdeme a téri eseményekről forgató Pesty Lászlónak, hogy a kamerát akkor se kapcsolta ki, mikor ütlegelték.

Kezdeti formájában a Fekete Doboz mint nemhivatalos videó folyóirat, VHS kazettákon sokszorosítva terjedt, melyeken beszámoltunk a legfontosabb, nagyrészt elhallgatott eseményekről. Ilyen aktuális téma volt például a nagymarosi vízlépcső és az ezzel kapcsolatos hullám, meg általában a politikai megmozdulások, például az Erdély melletti szolidaritási tüntetés.

Önök nem csak konkrét eseményekről készítettek filmet, hanem létező, de elhallgatott szociális jelenségekről is: így a környezetszennyezésről, az állami gondozottakról, a szegénységről.

– Igen, valóban voltak nem kevesen, akik úgy is kifejezték a rendszerrel való szembenállásukat, hogy gyűjtöttek a szegények javára ruhaneműt, élelmiszert. A Doboz filmjei a szociális problémákkal küszködők felé inkább a Kádár rendszer összeomlása után fordultak.

Végezetül feltennék egy személyes kérdést: érez-e valamiféle nosztalgiát a rendszerváltást megelőző tíz-tizenöt év után? Amikor volt egy közösség, ügyek, „szabadság a hó alatt”?  El lehet-e ezt választani a fiatalság utáni sóvárgástól?

– Én a hetvenes évek második felében szereztem tudomást az említett szervezkedésekről. Ha csak erre gondolok, akkor kétségtelenül jó érzés fog el. Ez alatt természetesen nem a Kádár rendszer utáni vágyat értem, amely azóta sem lett vonzóbb a szememben egy jottányit sem. Egy pillanatig sem vágyom arra a világra, amely a rossz közérzetemet okozta. Most is rossz a közérzetem, csak másképp, viszont ha mélyebben belegondolok, a kiváltó ok nem is esik olyan távol az akkoritól.

Az írók, a művészek általában kicsit kívülálló, távolságtartó, a társadalomhoz kritikusan viszonyuló emberek. Az úgymond szocialista korszakban ehhez hozzájárulhatott egy bizonyos ellenzéki magatartás is.

– 1989 előtt ellenzékinek lenni az egy magatartás volt, egy életforma, a maga áldásaival és átkaival. Ma a politikai másként gondolkodás nem jár kockázattal, mindenki írhat, fényképezhet, filmezhet másként. Én nem vagyok hivatásos ellenzéki, boldogan élném azt a kommunizmusmentes, racionális életet, amit akkor elképzeltem. Ehhez képest a közérzetem gyakrabban rossz, mint huszonöt évvel ezelőtt. A régi minták nehezen mozdulnak, és a szabad sajtó ellenére számos kérdés most is megválaszolatlan. Csak a példa kedvéért, tessék már megmondani: ki pénzeli a szélsőjobbot?

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]