Elvágyódás, vagy a honvágy hiánya

Írta: Várnai Pál - Rovat: Politika

Az emigráció első évei nehezek voltak. Család nélkül, csekély nyelvtudással, teljesen idegen környezetben és kultúrában természetes, hogy elfogott bennünket a honvágy. Azaz: mi tulajdonképpen nem valami felé, hanem valami elől mentünk, menekültünk. Nagyon fájdalmasak voltak azok az órák, amikor átléptük az osztrák magyar határt, hiszen egész addigi életünket hagytuk magunk mögött.
 

Egy provinciális kozmopolita töprengéseiből

 

web varnai.jpg

Várnai Pál

 

Anyám egyik nővére azt jósolta, hogy az új rendszerben apám biztosan polgármester lesz, amilyen bátor beszédeket mondott még nem is olyan régen. Amikor meg már Theresienstadtból útban voltunk Magyarország felé, azt énekeltük, hogy „vár otthon reánk, az édesanyánk, visszavár a szép magyar hazánk.”Azt azért mégse hiszem, hogy azok közé vágytunk, akik bevagoníroztak bennünket. Azok jó része (ha eszük volt), különben se várt be bennünket.

Pár évvel később, cionista éveim alatt, egy másik hon felé vágyódtam, Palesztínába, majd Izraelbe, „indulj háluc, hogyha szólnak a kürtök” hogy „munkáskézzel felépítsünk egy új hazát”. Úgyis sokan oda kívántak régóta bennünket. Micsoda kihívás: felépíteni egy új hazát, otthont teremteni az üldözés és a diszkrimináció elől menekülteknek, ahol még a sofőr és a rendőr is zsidó. Aztán már oda se vágyódtunk, vágyódhattunk, hiszen a cionista szervezeteket betiltották. Később, a sok, forradalmi romantikától áthatott szovjet regény és film hatására a „megvalósult szocializmus” országa tűnt csábítónak. Szóval már zsenge koromban volt hova vágyódnom, elvágyódnom. Utána még pár évig – gyerekként, kamaszként – otthon éreztem magam a diktatúrában, hiszen más életformát nem ismertem. Építettük a szép szocialista jövőt és nem győztük várni annak megvalósulását. (Később hallottam a viccet: Melyik a legjobb út a szocializmushoz? Amelyik a leghosszabb.) Azután jött a kiábrándulás ideje. Észak-Amerika igazán sose vonzott. Ha valahova vágyódtam, az Párizs vagy Olaszország volt. Amikor pedig alkalmam lett volna oda menni, más helyet választottam. Ezt a választásomat nagyon hamar megbántam, erről számos akkori levelem tanúskodik.

Az emigráció első évei nehezek voltak. Család nélkül, csekély nyelvtudással, teljesen idegen környezetben és kultúrában természetes, hogy elfogott bennünket a honvágy. Azaz: mi tulajdonképpen nem valami felé, hanem valami elől mentünk, menekültünk. Nagyon fájdalmasak voltak azok az órák, amikor átléptük az osztrák magyar határt, hiszen egész addigi életünket hagytuk magunk mögött. Akkor, legalábbis, azt gondoltuk örökre. Amikor 1956. december végén megérkeztünk az első ausztriai szálláshelyünkre, egy férfi felsóhajtott, hogy bárcsak a lába tört volna el, amikor el akart jönni otthonról. Én, úgy látszik, már akkor is kicsit pimasz lehettem, mert rá kérdeztem: – Akkor most jobb lenne ott törött lábbal? De hát ilyen kettéhasadt lelkűek voltunk akkoriban! Az első években, a sok érdekes, de többnyire lehangoló tapasztalat időszakában csak az éltetett bennünket, hogy, ha nem is tudtuk még, hogy mi vár ránk és még nem tehetjük azt, amit szeretnénk, de megszabadultunk egy szörnyűséges rendszertől. Az első időkben, Kanadában legtöbbünk nem honvágyat érzett, hanem Bécs után sóvárogtunk, ahol annyi kedvességet tapasztaltunk a bécsiek részéről. Szülőföldünkön kívül más helyet nem is ismertünk. . Reménytelenül messzire kerültünk. Ahogy később egy kiskunhalasi roma zenész mondta: „Csúnya messze van az a Kanada, Palika”. Az egyik fiú meg egyszer felsóhajtott: ha híd lenne az óceánon át, már rég átkelt volna rajta.  Én, bevallom, az első években nagyon elvágyódtam Kanadából. Igaz, akkor, szegény menekültként még olyan helyzetben voltam, hogy az országnak csak a kevésbé vonzó oldalait láthattam, a demokráciát, a szabadságot, az emberek toleranciáját még nem nagyon ismerhettem fel. Kanadában jöttem, jöttünk rá sokan, hogy mindenekelőtt európaiak vagyunk, de ehhez a felismeréshez el kellett hagynunk az öreg kontinenst. Idézek egy nemrég meglelt levélből, amelyet egy Párizsban élő földimnek írtam, s amely levelet ő soha nem kapta meg: „Rájöttem, hogy nem szabad nem a szívünkre hallgatni.” Mindig Párizsról álmodoztam s most nem éltem ezzel az egyszeri nagy lehetőséggel. Ugyanakkor prófétikus is volt a levelem: „Lehet, hogy ez a kivándorlás végleges lesz. Nem szeretném, mert a magyar nyelvre készültem, s a hívatásom valahol ott maradt. Mindenesetre az egészet tanulmányútnak fogom fel, mint ahogy az életet is:”

Várnai Pál az első év Montreálban web.jpg

Az első év Montreálban

Az első, Montreálban töltött években a szabadidőnket velünk egykorú magyar vagy magyar zsidó diákok között töltöttük. Nagyon sok magyar vendéglő, eszpresszó volt ott akkoriban, ahol rövid időre az az illúziónk lehetett, mintha Budapesten lennénk.  (Hozzátehetem, hogy eszpresszót, pénzhiány miatt, Magyarországon belülről soha nem láttam.) Aztán elkerültem onnan egy unalmasabb, nagyon angol városkába, majd egy amerikai egyetemi campusra, ahol aztán tényleg idegennek éreztem magam. Amikor egyszer visszalátogattam Montreálba, szinte futólépésben mentem az egyik magyar eszpresszó felé: nagyszerű érzés volt kicsit megint otthon lenni. Amerikában minden más volt: a diákok, a tanárok, az étel, a lányok, egyszóval az egész mentalitás. Nosztalgiám volt egy olyan, talán a háború előtti Magyarország vagy Budapest iránt, amelyet igazán csak az irodalomból, Molnár, Heltai, Gábor Andor, Karinthy írásaiból ismerhettem, az amerikai értékekkel gyakran összeütközésbe kerültem, egy a számomra szokatlan gondolkodásmóddal, amely azért, most visszagondolva rá, nem is tűnik annyira idegennek, mindenesetre jóval pozitívabbnak, mint akkor.

Várnai Pál kisgyermekként web.jpg

Várnai Pál kisgyermekkorában

Európai vakációim alatt, bárhova is jöttem, úgy éreztem, hogy minden otthonosabb: az arcok, a ruhák, a modor, a táj, az épületek. S amint csak tehettem, az időm jórészét Magyarországon töltöttem. Ismeretes az a vicc, amikor két zsidó hajókázik ellenkező irányban s mindegyik azt mutatja, hogy a másik a mesüge (a hülye).  Pontosan ez történt velem 1982-83-ban, amikor, hosszú idő után, otthonra találtam egy fiatal zsidó értelmiségi társaságban Budapesten. Jót mulattak rajtam, hogy még én irigyelem őket azért, hogy itt élhetnek. Mert ők, a Kádár rendszer még mindig eléggé elzárt világában, egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy nekem kellene őket irigyelnem. Egy alkalommal, azokban az években, Olaszországban voltam, Rómában s készültem le délre, Nápoly meg Szicília felé. Hirtelen meggondoltam magam. Eszembe jutott, hogy péntek este Scheiber professzornál gyülekeznek az ismerőseim. Gyorsan jegyet váltottam s Budapestre repültem. S ehhez hasonló eset nem egyszer fordult elő velem. Őrült voltam? Vagy csak a legkisebb ellenállást választottam? Hát nem megírtam egyszer, még a hetvenes években, hogy az a véletlen, hogy hol élünk s nem az, hogy hol születtünk? 

S aztán? Egyre többet jöttem Magyarországra, szabadidőm jó részét itt töltöttem. Ha barátom itt kevés is volt, éltek itt rokonaim, sok ismerősöm is akadt. Vonzott a Budapestre oly jellemző bennfentes értelmiségi életforma, a gondolatok ütköztetése, az akkoriban még létező pesti (és jelentős mértékben zsidó) humor, az emberek olvasottsága, az itteni eleven kulturális élet. A fiatalkorban megismert slágerek, mozgalmi dalok, írók, versek is nagyon meghatározók s itt kellett tartózkodnom ahhoz, hogy mindez ismét élővé váljon számomra. Később viszont, amikor már több időt töltöttem Magyarországon, az itteni politikával, hétköznapi ügyekkel, az emberek bizalmatlanságával, a durvasággal, az udvariatlansággal, a polgári lét hiányával nehéz volt megbarátkoznom. Szerencsés az, aki mindent egy helyen tud megtalálni. Itt hiányzott a kanadai udvariasság, pontosság, becsületesség, tolerancia. Nem mondhatom, hogy mindig Kanadába vágytam vissza, de valahová máshová feltétlenül. Egyszer egy budapesti irodalmi szalon témája az volt, hogy a máshol élő magyarok ide vágynak, az itt élők meg máshova. Sok magyar szívesen élne másutt, egyesek pedig azt mondják, hogy nem tudnának máshol élni. Igaz, meg se próbálták. Nem mindenütt van ez így. Azt hiszem, hogy a kanadaiak többsége nem vágyik el országából, mert elégedett az életével.  De, ha akarnak, nehézség nélkül tudnak máshol élni – és senki nem veti meg őket ezért – könnyebben adaptálódnak, mint a magyarok. Az fiatalabb ország, az emberek mozgékonyabbak, nem annyira kötődnek a helyhez, a hagyományokhoz, mint mi.

Az utóbbi években időnként felmerül bennem, hogy vajon csak mazochizmusból lehet itt lenni? Megvárjam, amíg majd lehetetlen lesz? A gyűlölködés, az előítéletek, az idegenellenesség, az egyre gyakoribb zsidózás, a média hangja, az ország radikalizálódása mind amellett szól, hogy innen el kellene menni.  Ugyanakkor valakinek itt is kell maradni, nem szabad mindent átengedni „azoknak”. Meg úgy érzem, hogy még van itt dolgom, s talán nem mindig a biztonság a legfontosabb. Egy Magyarországon élő amerikai  (most már megmondhatom a nevét, Eric volt, Faludy György élet és szerzőtársa) aki sokáig élt a kanadai Torontóban, azt mondta egyszer: „Kanada jó ország, csak az emberek unalmasak. Magyarország viszont elviselhetetlen, de az emberek érdekesek.” Valami van benne.

Várnai Pál 50es évak Pest alsórakpart web.jpg 

A pesti alsórakparton az 50-es években

Sokszor eszembe jut a kiváló lengyel író, Slawomir Mrozek darabja, az Emigránsok. A darab kétszereplős s valahol Lengyelországon kívül játszódik. A cselekmény a két szereplő közötti beszélgetésekből áll. Egyikük,  egy egyszerű munkásember, arról álmodozik, hogy majd  pénzt gyűjt, haza megy és otthon vesz egy házat. Társa, egy cinikus intellektuel mindent megtesz, hogy megölje benne ezeket az illúziókat: sose fogsz hazamenni, mondogatja neki, hiszen, majd nagyobb házra gyűjtesz, de főképpen elvesztenéd életed értelmét, azt, hogy hazamehess. A tanulság? A vágyakozás megszépíti az életünket, de hiú ábránd marad. Az álmaink nem arra valók, hogy megvalósítsuk őket.
 
 Disszidáljunk vagy visszidáljunk? Valamikor, még a Kádár rendszerben voltak használatosak ezek a fogalmak. Ma már mindenki elmehet, visszajöhet, ahogyan kedve tartja. Én egyikre se beszéltem rá soha senkit. Mindkettő nagy áldozatokkal jár. Eleve nagy terhet vesz a nyakába az, aki elhagyja szülőhazáját. „Kivándorolni csak végső szűkségben szabad” idézi Déry Tibor a Svájcban élő Szilasi Vilmos filozófust. Csak hát ez egy olyan ország, ahonnan időnként el kell menni, menekülni. Kanadában nemigen hallani, hogy valaki olyat mondjon: ha ez meg ez a kormány kerül hatalomra, elmegyek innen. Magyarországon ez vérre megy. Persze, amíg él az ember, mindent kibír. Ahogy a filozófus Bertrand Russell mondta: a kommunizmust is ki lehet bírni, azt a 300 évet.” Boldogabb országok lakóinak nem kis része töltött huzamosabb időt külföldön, sokan beszélnek idegen nyelveken s ez meg is látszik a  gondolkodásukon. Kis hazánkban – nem kevesen – megbélyegzik azt, akinek „mindegy hogy hol él,” világméretekben gondolkodik, netán elvágyódik vagy el is megy innen. Korábban disszidensnek számított az ilyen, s ha elkapták, lecsukták. Ma pedig gyökértelen kozmopolitának, idegenszívűnek, hazaárulónak tartják. Ezek bizonyára úgy gondolják, hogy az igazi magyar itt él, (hiszen „Magyarország a magyaroké”) Magyarországot, a magyar embereket másoknál különbnek tartják.

A honvágy legjobb gyógyírja mégis csak az, ha valaki visszajön, netán visszatelepül. Azonnal elillan a nosztalgiája. Azaz, a honvágy eltűnik, de a vágy egy képzelt, egy normális hon után megmarad. Talán Kunderának lenne igaza, hogy „az élet máshol van”?  Az is lehet, hogy maradéktalanul elégedett csak ott lehet az ember, ahol született, ahol az első szavakat tanulta, ahol óvodába járt, ahol felnőtt? Csakhogy ehhez egy boldogabb országban kellene születni.

De mit is fecsegek itt össze – vissza, hiszen a honvágy már rég kiment a divatból.
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]