Böcskei Balázs: Feloldhatók-e a baloldali paradoxonok?

Írta: Szombat - Rovat: Politika

A 2010-es év kezdetére evidenciává vált, hogy a tavasszal esedékes országgyűlési választásokon a Magyar Szocialista Párt történelmének legsúlyosabb vereségét fogja* elszenvedni. Reális cél a minimum 128 képviselői hely, az egyharmados mandátumarány elérése lett.
 

 

 

böcskei balázs web.jpg

Böcskei Balázs

 

Az év elején ez még nehéznek tűnik, de valószínű, hogy az MSZP szavazói a választások közeledtével aktívabbak lesznek. Ez utóbbi kiemelten fontos lehet, hiszen a tét nem kevesebb, mint az MSZP nagypárti státusa: képes lesz-e magáról egy kormányzati alternatíva képét prezentálni, vagy „csak” egyike lesz a parlamenti pártoknak.

A befagyott magyar pártrendszer a Jobbik megerősödésével, az SZDSZ szétesésével, illetve az „új” MDF „koalíciós” politikájával mozgásba jött. Az előbbiek törvényhozásba kerülése, továbbá az LMP esetleges – e sorok írásakor még valószínűtlen – mandátumokhoz jutása esetén, áprilisban a többpárti parlamentarizmus irányába történik elmozdulás. A pártrendszer elindult az innováció útján. Az eddigi kétpólusú politika több pólusúra válthat, s ez alapvetően alakítja át a parlamenti erőtérben a sikeres politizáláshoz szükséges politikai és kommunikációs szerepeket.

Ahogy 2009-2010-re a pártrendszer, úgy napjainkra a Magyar Szocialista Párt is eljutott teljesítőképessége határáig. Az MSZP várható, történelmi mértékű veresége számos tényezővel magyarázható, amelyek közül a jövőre nézve a leghangsúlyosabb a párton belüli kompromisszumpolitika. Ez állja ugyanis a leginkább útját a párton belüli jövendő innovációnak, s ekként lehetséges, hogy jelenleg egy narratíva nélküli párt versenyez egy narratíva felvázolását ebben a kampányban egyáltalán nem igénylő ellenzéki kihívóval.

Az írásra készülve gondolkodóba estem, hogy az MSZP-n belüli politikai helyzetet milyen kifejezéssel lehetne a legjobban érzékeltetni. Elsőként a „labirintus” jutott eszembe, de elvetettem, hiszen az annak lehetőségével kecsegtet, hogy lassan és számos „eltévedés” után, de lehet belőle kiút. Ez túlzott optimizmusra és jogtalanul megelőlegezett bizalomra vallana. Ezért esett a választás a paradoxonra. Az MSZP-ben kialakult narratívanélküliség ugyanis feloldhatatlan ellentmondások sokaságának eredménye, amelyek választás utáni megoldására sem sok jel mutatkozik. A párt innovációs képessége csak a párton belüli status quo megőrzését „szolgálja”. Az alábbiakban közelebbről vizsgálom meg ezen paradoxonokat.

Első a szervezeti – személyi paradoxon: a Magyar Szocialista Párt számára az érdemi politikai és intellektuális innováció továbbra is csak kívülről jöhet, ugyanakkor éppen ezzel szemben van a legnagyobb ellenállás a párt vezető és bizonyos középvezetői köreiben. Gyurcsány Ferenc évekkel ezelőtti megjelenésével majd eltűnésével lehetne ezt a legjobban érzékeltetni. Megjelenése újszerű volt a baloldal akkori életében: személyében egy olyan politikus lépett fel, aki a „Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom” stílus jegyében bizonyos értelemben szakított az MSZP technokrata, hivatali, „ügyintézős” nyelvével. Így az általa képviselt modernizációs paradigma részben módosította is a baloldal tematikáját. Ez azonban a 2006-os kampányban ígéretlicittel párosult, s az őszödi beszéd „mi a politika mint hivatás” szellemiségére emlékeztető részei jól érzékeltetik, hogy a párton belül nem mindenki számára népszerű a fenti modernizációs paradigma. Gyurcsány pártelnöki megbuktatása – nem pedig lemondása – ugyanis annak jele, hogy a Magyar Szocialista Pártban a pozíciók elosztásakor még mindig nem az alkalmasság – politikai érzék – stratéga hármasa, hanem a sajátos belső személyzeti politika és az „erős ember” imázsa a meghatározó. A választást követően ez még mindig feloldhatatlan ellentmondásnak bizonyul majd.

A második ellentmondásnak a Gyurcsány-paradoxon elnevezést adtam. Még mindig egyedül a korábbi miniszterelnök és körei tűnnek képesnek egy lehetséges baloldali paradigma stratégiai megalkotására, illetve képviseletére. Gyurcsány népszerűsége összehasonlíthatatlanul nagyobb a párttagok körében, mint a jelenlegi miniszterelnök-jelölté, kommunikációs képessége és politikai gondolkodása is vitán és párton felül áll. Visszatérésére azonban kevés az esély: a magyar társadalom egészében Gyurcsány bizalmi indexe már szinte nem is mérhető. Politikai visszatérést a baloldali szimpatizánsok és a párttagság – amelynek véleménye láthatóan nem érvényesül a párton belül – esetlegesen kikényszeríthetik, számukra a remény hordozója lehet. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a társadalom egésze megoldásnak gondolja őt. Továbbá Gyurcsányt csak fontos pozícióban lehet elképzelni, viszont sem a jelenlegi pártvezetőségben, sem a várható frakcióban nem lesznek többségben Gyurcsány támogatói. Gyurcsány visszatérésével újra és nyíltan többfejűvé válna az a párt, amely a felszín alatt mindennél nyilvánvalóbban így él és politizál. A Gyurcsány-erőközpont létrejötte tehát nem a párt vezető grémiumának, hanem az elsorvadó és a szubkulturális vonásokat semmilyen értelemben fel nem mutató baloldali társadalmi háló igénye. 

A harmadik feloldhatatlan ellentmondás a kritikai (mély)baloldal programnélküliségének paradoxona. A Magyar Szocialista Pártban visszatérő gondolat a „kiút balra” projektje, amely – azon túl, hogy évtizedek óta nem jelentkezik érdemi társadalom- és gazdaságpolitikai programpontokkal – folyamatosan annak illúziójával kecsegteti a baloldali szavazókat, hogy vissza lehet térni a társadalomszerkezet egy olyan szakaszába, ahol még volt értelme annak a kifejezésnek, hogy „tradicionális baloldali szavazó”. Amikor ez utóbbira való hivatkozást olvasunk a nyugat-európai sajtóban, az ott sem több mint politikai pótcselekvés, illetve: rendszerkritikus baloldali pártok által szerzett 7-8 százalék. Egy korszak- és szemléletváltó párt, mely szakítani kíván a paternalizmus hagyományával, s a kormányzati alternatíva szerepét kívánja betölteni, nem élhet e paradoxon árnyékában. Ugyanakkor a párt miniszterelnök-jelöltje most is új baloldali politikát hirdetett a legutóbbi kongresszuson, s ennek jegyében több ponton támadta az elmúlt idők lépéseit. Miközben a kampány egyetlen valamirevaló eleme lehetne az elmúlt kormányzati évek teljesítményének bemutatása. Viszont ez a kettő egyszerre nem megy.

A közelmúlthoz, a progresszióhoz való viszony tisztázatlansága és a Gyurcsány – akinek fellépése nélkül a párt (és belső ellenzéke) évekkel ezelőtt jutott volna arra a mélypontra, ahol most van – személyéhez való viszony zavarossága olyan paradoxon, amelynek feloldása nélkül 2010 után még szomorúbb napok köszöntenek a magyar szociáldemokráciára.

A negyedik paradoxon a nyelvnélküliség ellentmondása. A közbeszéd jobbratolódására és a politikai identitások fragmentálódására a szocialisták még mindig nem a kortárs nyelven válaszolnak. Továbbra sem értik a Jobbik-jelenséget, a szorongásmenedzsment problematikáját vagy éppen a társadalmi innováció új kísérleteit. Súlyos hibának bizonyult, hogy elmulasztottak foglalkozni a Jobbik-jelenséggel. Szemben a nyugat-európai testvérpártokkal, a magyar szociáldemokraták erőforrásaik ellenére sem alakítottak ki egy antifasiszta szubkultúrát. Ez kritikai könyvkiadást, fordításokban jeleskedő folyóirat-kultúrát, s a szélsőjobboldal és a globalizáció keltette szorongások ellenében megfogalmazott víziót jelent. A Jobbik elleni küzdelem nem a történelmi fasizmus elleni küzdelmet jelenti, hiszen a Jobbik hálójának csupán csekély, noha nem elhanyagolható részét alkotják a Szálasi-fetisizmusban szenvedő fiatalok. A Jobbik népszerűsége többek között a nyelvpolitikai mező ürességével, továbbá a modernizáció egyoldalú (gazdaságközpontú) felfogásával magyarázható, s utóbbit az MSZP-s politikusok nagy része is „magáénak vallja”. Ez a nyelvezet a technokrácia –„intézményi” baloldal – történelmi toposzok hármasára épül fel. Fogyatékossága leginkább a párt és az urbánus fiatalok közötti távolságban érthető tetten. Nem véletlenül nem „felesel” a párt (egykori) szavazóira hajtó LMP-vel, inkább hallgat. Ugyanakkor állandó szocialista igény a fiatalok megszólítása, de a gyakorlatban mindez az „idősek” nyelvén folyik. Nem látni ezen paradoxon feloldásának útját sem.

A fentieken túl számos feloldásra váró ellentmondást említhetnék. Nagy kérdés, hogyan oldhatók fel ezek a paradoxonok. 2010 elején erre utaló jelek nem mutatkoznak. A választásokra való felkészülés és a kampány jegyében jegelik a belső vitákat. Ismerve a párt belső racionalitását, kérdéses, hogy a választási vereséget követően próbálnak-e megoldást találni ezekre az ellentmondásokra. Elmaradásuk estén azonban a racionalitás irracionalitásba csap át, s nem csak azt lesz egyre nehezebb megállapítani, mi jellemez egy baloldali szavazót, de arra a kérdésre sem lehet magától értetődő politikai választ adni, mi tartja össze a Magyar Szocialista Pártot.

Egy biztos: az elkövetkező évek Fidesz-valóságának része lesz a társadalom politikai szöveteit minden erővel roncsolni törekvő szélsőjobb; egy neokonzervatív, „színes-szagos”, de éppen ennek köszönhetően számos politikai karaktert is sorai között tudó MDF; egy zöld, baloldali, politikai osztály-kritikus LMP, amely, ha a parlamentbe nem is, a politikai térbe biztosan bekerül. Ilyen körülmények között a paradoxonjaival továbbra is együtt élő MSZP nem lesz túlságosan érdekes és sikeres politikai formáció.

 

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]