Alvin H. Rosenfeld: Holokauszt és történelem

„…minden attól függ, hogy ki adja át tanúvallomásunkat a jövő nemzedékeknek, hogy ki írja meg ennek a korszaknak a történetét (…) ha mi írnánk is meg a vér és könny ezen korszakának történetét – és én szilárdan hiszem, hogy ez így is lesz –, egyáltalán ki fog majd hinni nekünk? Senki sem akar majd hinni nekünk, mert a mi katasztrófánk az egész civilizált világ katasztrófája…

 

 

Alvin H. Rosenfeld

Maidanekben, a megsemmisítő táborban, ahol majd elpusztul, a jeles varsói történész, dr. Ignacy Schipper a következő szavakat intézte Alexander Donáthoz. Szavai a holokausztirodalom egyik olyan dilemmájára mutatnak rá, amelyet máig se voltunk képesek megoldani:

…minden attól függ, hogy ki adja át tanúvallomásunkat a jövő nemzedékeknek, hogy ki írja meg ennek a korszaknak a történetét. A történelmet általában a győztesek írják. Amit meggyilkolt népekről tudunk, az csak annyi, amit gyilkosaik készek voltak kérkedő nemtörődömséggel elmondani róluk. Ha gyilkosaink győznek, ha ők írják majd meg ennek a háborúnak a történetét, a mi megsemmisítésünk a világtörténelem egyik legszebb lapjaként lesz felmutatva, és a jövő nemzedékek mint elszánt keresztes lovagoknak fognak nekik tisztelettel adózni. Minden szavuk szentírás lesz. Vagy pedig teljesen kitörlik az emlékünket, mintha sohasem léteztünk volna, mintha sohasem lett volna a lengyel zsidóság, a varsói gettó vagy Maidanek. Még a holló sem fog utánunk károgni.
  
De még ha mi írnánk is meg a vér és könny ezen korszakának történetét – és én szilárdan hiszem, hogy ez így is lesz –, egyáltalán ki fog majd hinni nekünk? Senki sem akar majd hinni nekünk, mert a mi katasztrófánk az egész civilizált világ katasztrófája… Nekünk az lesz majd a hálátlan munkánk, hogy bebizonyítsuk egy vonakodó világnak, hogy mi vagyunk Ábel, a meggyilkolt fivér.  

A probléma, amelyet Schipper itt felvet nemcsak nézőpont kérdése, tehát hogy egy adott történelem „így” látszik egy bizonyos látószögből, és „úgy” egy másikból, hanem ennél alapvetőbben itt az erkölcsi hitelesség és elfogadás problémájáról is szó van. Ki fogja elhinni Ábel történetét? Schipper nem kérdezi, hogy ki vállal majd felelősséget a holokauszt borzalmaiért, hanem kevesebb igénnyel csupán azt, hogy ki fogja majd egyáltalán elhinni, egyszerűen elfogadni annak realitását. A válasz, hogy nagyon kevesen.  Miért van ez így? Mert Ábel hangjának beengedése szükségszerűen Káin hangjának meghallását vonná maga után, egy olyan hangét, amely talán túl kínosan is ismerős lenne. Itt van, ahogy Káin Heinrich Himmler száján keresztül hangzik:

Most egy valóban súlyos ügyre kívánok utalni előttetek teljes őszinteséggel. […] A zsidók evakuálására utalok, a zsidó népség kipusztítására.[…] Legtöbbeteknek tudnotok kell, hogy mit jelent száz egymás mellett heverő holttestet látni, vagy ötszázat, vagy ezret. Mindezt hajthatatlan kitartással véghezvinni, és – kivéve az emberi gyengeség eseteit – közben megőrizni megvesztegethetetlen tisztességünket, ez az, ami keménnyé tett bennünket. Történelmünkben a dicsőségnek egy megíratlan és soha-meg-nem-írható fejezete ez.

Ezeket a szavakat Himmler az SS-Gruppenführerek (altábornagyok) egy csoportjához intézte 1943. október 4-én. Arra az időre a varsói gettót már likvidálták, megmaradt zsidó lakosságát Treblinkába vagy Maidanekbe küldték. Alexander Donat is közöttük volt, de ő túlélte a holokausztot egy sor ügyesen kihasznált és szándékosan megteremtett alkalomnak köszönhetően, hogy azután megírhassa személyes történetét szívfacsaró útikalauzként a „holocaust birodalmába”. Könyve Ábel végrendeletének egy lapja, a vér és könnyek történelmének egy darabja, amelyet Himmler kijelentése szerint soha sem lett volna szabad megírni. De ennek ellenére mégiscsak meg lett írva – Donat, Kaplan, Levi, Flinker, Ringelblum, Wiesel, Wells és tucatnyi más szerző által.
   
Hitler 1933-ban vette át a hatalmat. 1935-ben elfogadták a gyalázatos nürnbergi törvényeket, szigorúan korlátozva a zsidók különböző jogait. 1938 novemberében a Kristályéjszaka során a modern európai történelem legnagyobb méretű zsidóellenes pogromja robbant ki országszerte mindenütt Németország és Ausztria kis- és nagyvárosaiban. A következő évben a német hadsereg, amely előzőleg már bekebelezte Ausztriát, és elfoglalta Csehszlovákiát, betört Lengyelországba, és ezzel kezdetét vette a második világháború. Ez a zsidók számára majd egy olyanfajta módszeresen alkalmazott tömeges megsemmisítést fog jelenteni, amelyet ember még nem tapasztalt soha azelőtt, és amely aligha is volt emberileg elképzelhető. Chaim Kaplan azonban már előre megsejtette, hogy mi fog bekövetkezni, és naplójának éppen az első bejegyzésében írta meg azon kétségét, „hogy (egyáltalán) túlélhetjük-e (majd) ezt a mészárlást” (19). A bejegyzés dátuma 1939. szeptember 1. volt, a háború megkezdésének napja, és Európa zsidói számára egy ezeréves civilizáció végének a kezdete.
  
A zsidó védekezés a számukra tervezett népirtás ellen kevesebb volt, mint csekély, mivel a zsidók nemcsak fegyvereknek és megbízható szövetségeseknek voltak híján, de közös ismereteknek is arról, hogy mi vár rájuk. Ugyanakkor, mikor Heydrich már parancsokat osztott gettók létrehozására Lengyelországban és Himmler a megsemmisítőtáborok építésének elkezdésére Auschwitzban, a zsidók túlnyomórészt még mindig sötétségben maradtak a rájuk váró hevesen erőszakos halál felől. 1940 novemberére azonban, amikor szinte egy éjszaka alatt kőművesbrigádok magas falakat kezdtek emelni köréjük, az olyan emberek, mint Kaplan megdöbbenve ismerték fel, hogy sokkal több lett ezzel körülzárva, mint csak a varsói gettó. És valóban, nem kevesebb mint az egész lengyel zsidóság sorsa – ami akkor még egy majd 3 300 000 fős közösséget tett ki – lett ezáltal megpecsételve. De voltaképpen mit tehettek? Akolba zsúfolva a varsói, lodzi, vilnai, kovnói, bialystoki és sok más népes zsidó központ gettójának falai mögé, zsidók millióit ítélték egy olyan életre, amely oly nyomorúságosan összezsugorodott volt, hogy onnan csak a halál szabadított meg, amely vagy lassú éhezés, vagy betegség útján a gettó falai között következett be, vagy pedig heves erőszakossággal elgázosítás útján a haláltáborokban, ahova később oly sokakat deportáltak. Amint világossá vált, hogy ez lesz a végkimenetel, és ahogyan elterjedtek a történetek egész zsidó közösségeknek a német mozgó halálosztagok általi nyílt lemészárlásáról, megnőtt a szenvedély a náci brutalitás és a zsidó szenvedés minden részletének megörökítésére. „Jegyezd fel, jegyezd fel!” – vált a mindennapok ösztönző indítékává, és bár a lengyel zsidóság likvidálását nem állíthatta le az író tolla, legalább meg lehetett örökíteni és emlékezni rá. Mindezt papírra vetni, túlzás és torzítás nélkül, nem kevesebbé vált, mint szent feladattá. „Nehéz írni – tanúsítja Kaplan, a gyakrabban mint sem megszakított áramszolgáltatás közben és átfagyott kezekkel a fűtés hiánya miatt – de én kötelességnek tekintem, és eltökélt vagyok arra, hogy utolsó csepp energiámig teljesítsem azt. Meg fogom írni a gyötrelem papírtekercsét, hogy visszaemlékeztessen a jövőben a múltra” (30).

 

A varsói napló borítója

Chaim Kaplan varsói naplója héberül íródott, és 1939. szeptember 1-jétől 1942. augusztus 4-éig tart. Egy olyan teljes és részletes dokumentálással szolgál a lengyel zsidóság életének és haláltusájának e kritikus korszakáról, amelynél többre már aligha számíthattunk, és nemcsak felettébb tárgyilagos beszámolót nyújt a náci megszállás rémuralmáról, hanem még a leglehetetlenebb körülmények között is fennmaradásra törekvő zsidó akarat gondosan megfigyelt és mélyreható elemző erővel kivitelezett ábrázolása is. Ahogy rosszabbodtak ezek a körülmények – és olyannyira rosszabbodtak, hogy legtöbbünk aligha volna képes akárcsak felfogni is –, Kaplan beszámolás iránti elkötelezettsége még tovább mélyült, és értelmével küzdött a mindennapos barbarizmus és állandóan jelenlevő halálveszély ellen. Ez az mérkőzés persze abszurd módon egyenlőtlen volt, amit ő csak elveszíthetett, de amíg csak kitartott a lélegzete és tintája, Kaplan makacsul írta naplóját. Eltökéltségének szilárdságáról tanúskodik az a naplójegyzete, hogy „egy napot sem hagyok eltelni anélkül, hogy meg ne írnék egy bejegyzést”, de ha egy író akaratereje valaha is próbára lett téve iszonyatos események által, akkor Kaplané volt az. Célja kezdettől fogva világosan meg volt határozva: „Érzem magamban ennek az órának a hatalmas jelentőségét és a felelőségemet iránta… ennek a naplóvezetésnek a folytatása fizikai és lelki erőm (leges)legvégéig egy történelmi küldetés, amivel nem szabad felhagyni” (104) –, de ahogyan a gettóban nőtt a napi élet borzalma, a naplóíró már gyakorta találta magát majdnem hogy szavak nélkül. „Túl van a tollam erején, hogy leírjam azt, ami múlt éjjel történt velünk.” „Dante leírása a Pokolról enyhe azzal a pokollal összehasonlítva, ami Varsó utcáin tombol”; „Nincs erőm, hogy kezemben tartsak egy tollat, megtörtem, össze lettem zúzva” (27, 29, 41) – ilyen vallomások a tehetetlenségről és a verbális bénultságról fűzik át A varsói napló lapjait mint valami küszöbön álló és elkerülhetetlen összeomlás előjelei. Figyelemreméltó azonban, hogy ez sohasem teljesedik be. Amit ezek után kézhez kapunk ennek a finoman kidolgozott, kristálytisztán feljegyzett prózamunkának majdnem négyszáz oldalán, az egy tanúságtétel, amely ritkaságszámba megy mind hiteles, dokumentarista bizonyító ereje, mind pedig kifinomult értelme miatt; félelmetes idők megörökítése az, de egy olyan elme által, amely megtagadja, hogy könnyen megadja magát nekik.    Kaplan fókusza, elejétől a végéig, mindig háromszoros: a náci hódítók kérlelhetetlen és szadista kegyetlensége; zsidó áldozataik tehetetlensége és nyomorúsága; a lengyelek többségének csüggesztő passzivitása és behódolása. Minden undorító részletében lejegyezte a nyíltan közszemlére tett és mindinkább kérkedő náci barbarizmust, amit úgy elemzett, mint egy nemzeti pszichózis megnyilvánulását, amely meghaladt minden azelőtt tapasztalt zsarnoki és visszás ösztönt. A körülötte sűrűn észlelhető bizonyítékok alapján Kaplan elég hamar levonta a következtetést, hogy a németek a zsidók teljes megsemmisítését tervezik, de sokkolta és kétségbe ejtette a lelki megsemmisülésnek az a mértéke, amelyet el kell majd viselniük, mielőtt végül is a halálba kergetnék őket. Mi magyarázná azt, hogy a nácik nyilvánvaló élvezetet leltek áldozataik megalázásában, lealacsonyításában, mielőtt megölték volna őket?  Nézzünk csak két példát a sok közül:
  
Lodzban elfogtak néhány zsidó lányt, és kényszermunkára vitték őket. A nőknek nem adnak nehéz munkát, inkább különböző szolgálatokat végeznek általában az otthonokban. Ezeket a lányokat azonban latrinatisztításra kényszerítették – arra, hogy eltávolítsák onnan az ürüléket, és megtisztítsák. De nem kaptak eszközöket. Arra a kérdésükre, hogy „mivel”, a nácik azt felelték, hogy a „blúzaitokkal”. A lányok levették blúzaikat, és megtisztították velük [a latrinát] az ürüléktől. Amikor befejezték a munkát, meg is kapták a jutalmukat: a nácik harsány nevetés közepett a lányok arcára borították a beszennyezett blúzokat. És mindezt azért, mert a „zsidó Anglia” a Juden (zsidók) segítségével harcol a Führer ellen (87).
  
Volt egy másik szörnyű eset is, amely során egy lodzi rabbit arra kényszerítettek, hogy leköpjön egy frigyszekrényben elhelyezett Tóra-tekercset. Életét féltve, eleget tett a kényszernek, és megszentségtelenítette azt, ami neki és népének szent. De kicsivel később már kiszáradt a szája, és nem volt több nyála. A náci kérdésére, hogy miért hagyta abba a köpködést, a rabbi azt válaszolta, hogy kiszáradt a szája. Akkor a „felsőbbrendű faj” fia köpködni kezdett a rabbi nyitott szájába, és a rabbi folytatta a Tóra leköpését (87).
  
Az ilyen kegyetlenséget pusztán pszichológiai fogalmak értelmében értelmezni – mint aberrált vagy éppen pszichotikus viselkedés példáit – egyenértékű a jelenség majdnem teljes meg nem értésével. Kaplan észlelései ennél sokkal mélyrehatóbbak, és arra a következtetésre juttatják, helyesen, hogy az ilyen elvetemült gonoszság inkább ideológiai, mint pszichológiai szükségből fakad, és hogy a náci ideológia szempontjából a zsidók „kívül esnek az emberi lény kategóriáján”. Kaplan azzal kiált fel, hogy „Félek az ilyen emberektől”, mert egyaránt fel vannak fegyverezve „a könyvvel meg a karddal is… És ebben található a gonosz forrása. Nehéz győzelmet aratni az ideológiai szenny felett… Van háború, amit csupán a hatalom és a világiasság hajt, és van olyan, aminek forrása szellemi – és nyilvánvaló, hogy ez a náci háború leghatározottabban a szellemi sugalmazásban gyökerezik” (107).
  
Hogy harcolhat az ember egy ilyen háborúban különösen ha nemcsak fegyvereknek van híján, de szövetségeseknek is? Mivel pontosan ez volt a lengyel zsidók helyzete, akik nem rendelkeztek semmiféle hadi erővel sem, és ahogyan erre Kaplan bőségesen rávilágít, legtöbb lengyel szomszédjuk aktív együttérzésével sem. Ez a kérdés végül is elnyom minden más vonatkozást és érdeklődést a naplóban. Mert míg egyénileg minden egyes halál személyes veszteségként örökíthető meg, ami Kaplant mindenekfelett aggasztja, az (inkább) a zsidóság közösségi vagyis nemzeti sorsának fenyegetettsége. „Mindenható Úristen!” – jajdul fel –, „a lengyel zsidóság maradékának végét készíted elő?” (54). Félt, hogy a válasz „igen” lesz, hogy Izrael Istene elhagyta az ő népét. Ez a gyötrelmes tudat egyre jobban megszilárdul benne, amint napról napra emelkedik a mészárlás szintje, és ennek eredményeként Kaplan sok naplójegyzete tépelődő, siralmas tulajdonsággal válik telítetté.
  
Ugyanakkor tudatában volt a gettóban folytatott figyelemre méltó kulturális és vallásos tevékenységnek, és számtalan bejegyzés enged bepillantást a szellemi ellenállás sokféle megnyilvánulásába. Titkos iskolák üzemeltek a gyerekek oktatására; előadásokat és zenei programokat szerveztek a felnőtteknek; a szombatot és a különböző zsidó ünnepeket közös minjanok illegális gyülekezetei tartották meg; politikai akciócsoportokat szerveztek; és a tiltás ellenére élénken űzték a csempészetet, gyakran gyerekek részvételével. Ezek és ilyen tevékenységek segítették az élet továbbvitelét, és az 1943 tavaszán bekövetkezett fegyveres felkelés előtt hatékony válasszal szolgáltak a zsarnoki elnyomatással szemben, legalábbis abban a mértékben, amit az ott élő zsidóság képes volt kitermelni magából akkori körülményei között. „Minden fényszikra – jegyzi meg Kaplan – potenciális hasadék a bestiális nácizmus sötétségének királyságában” (68).
  
Saját hozzájárulása a fény fenntartásához persze maga a napló volt. Azért kezdett bele, hogy feljegyezze a napi eseményeket, amelyek majdan talán „forrásanyagként szolgálhatnak a jövő történészei számára” (104), de míg A varsói napló dokumentumértéke valóban nagy, manapság éppen annyira olvassuk intellektuális és irodalmi érdeklődésből, mint történelmiből. De ilyenfajta hangsúlyt adni a naplónak távolról sem jelenti annak „esztétizálását”, hanem csak annyit, hogy kezdünk rájönni arra, hogy mit is jelenthetett maga az írás azokban az időkben. Azt tanuljuk meg Kaplantól, hogy miként lehet az írás nem kevesebb mint a hősiesség egy formája, az emberi méltóság megerősítése, sőt a nemesség egy fajtája a halállal szemben. Mert akkorra már világossá kellett annak válnia, hogy a varsói zsidók nem az élet és halál közötti választással álltak szemben; az, hogy a lengyel zsidóság pusztulásra volt ítélve, már nem volt kérdéses; a kérdés inkább az volt, hogy milyen feltételek értelmében éljenek és haljanak meg, az övék vagy a mienk szerint? Felülkerekednének a nácik olyannyira, hogy ne csak a halált diktálják már, de az élet és a halál körülményeit is? A hatalom totalitárius meghatározása nemcsak politikai szempontból követeli meg ezt a mindent átfogó jelleget, hanem az emberek lelki beállítottságában is. Ez az oka annak, hogy a nácik mindig arra törekedtek, hogy elpusztításuk előtt még alaposan meg is alázzák áldozataikat. És ez volt az oka annak is, hogy a beletörődés megtagadásának legkisebb mértéke, vagy a személyes önmeghatározás bármely mértékű megőrzése is fenyegetés volt számukra, ami végül is legyőzné őket. Kaplan esetében tehát a hősiesség intellektuális ellenállás értelmében jut kifejezésre, a náci túlsúly és elnyomás megtagadásaként az elme gyakorlatoztatásán keresztül. Az 1940. december 16-ai bejegyzés felsorakoztatja előttünk a küzdelem tételeit:
  
Tintatartóm napok óta szunnyad szellemi gyötrelmem miatt. Minden óra új rendeletet hoz, minden pillanat Jób csapásaira emlékeztető hírek félelmetes áradatát. Időnként arra riadok, hogy a gettó foglya vagyok; hogy be vagyok zárva egy négy vagy öt kilométer nagyságú földdarabon létesített karámba, elvágva minden kapcsolattól a külvilággal; hogy a törvény nem engedélyezi megvennem, de még elolvasnom sem idegen nyelvű könyvet. Reménytelenül kétségbeesetté válok, amikor rágondolok minderre, és késszé arra, hogy eltörjem és elhajítsam a tollamat.
  
De ez a kétségbeesett állapot nem tart örökké. Az elhivatottság által fűtött lelkierő – amely lelki gyötrődésem pillanataiban magamra hagyott – újfent visszatér, és egy valami benne rejlő kényszertől hajtva úgy parancsol, hogy „Jegyezd fel!” (232–33).
 
  
Nem szükséges találgatnunk e rejtett erő természete felől, mivel Kaplan nyíltan utal rá, valahányszor azon tűnődik, hogyan lehet áthasítani a náci bestialitás sötétségét az emberi cselekedet fényével. A zsidó akarat minden gyakorlása szabotázs elkövetése volt. Az imádkozó haszidok radikális véleményeltérésnek adtak kifejezést; a tanuló vagy csempésző gyerekek aktív összeesküvők voltak; és még azok is hatékony szabotőrők voltak, akik az időt könnyelmű módon ütötték el, korgó gyomorral táncolva, mivel „minél többet táncol az ember – jegyzi meg Kaplan helyeslően –, annál inkább adja jelét hitének Izrael örökkévalóságában. Minden tánc tiltakozás elnyomóinkkal szemben” (244–45). „Egy bizonyos láthatatlan hatalom van belénk ágyazva – erősíti meg –, és ez az a titok, ami életben tart és megőriz minket…; és bizonyítékként szolgálhat arra, hogy nincsenek öngyilkossági eseteink” (131).
  
Kaplant – aki nem táncolt, nem foglalkozott csempészettel sem, sőt, ahogyan látszik, a hagyomány iránti figyelemre méltó érzelmi köteléke ellenére különösebben vallásos zsidó sem volt – a naplója őrizte meg, „barátja és szövetségese”, ahogyan a naplójára utal. „Nélküle elvesznék”, vallja be. „Beleöntöm legbensőbb gondolataimat és érzéseimet, és ez megkönnyebbülést hoz” (278).  Eljött azonban az idő, amikor az ellenállásnak már semmilyen mértéke sem lehetett hatékony, és semmiféle enyhítést sem lehetett már elérni, amikor az éhezés, a tífusz és a gyilkolás folytán bekövetkezett napi haláláldozatok száma már egyszerűen nem nőtt eléggé gyorsan a németek számára, és elrendelték a gettó likvidálását. A varsói napló, amely túlnyomórészt elégikus irodalmi mű, végül is a lengyel zsidóság haláltusájának elkeseredetten reménytelen krónikájává válik. „Áldott legyen a szem, amely nem látta mindezt!” (36) ez szinte az egészet összegző felkiáltása. Kaplan írásának irodalmi érdeme következetesen magas, de soha annyira, mint a szinte végeláthatatlan sivárság ama pillanataiban, amikor a naplóíró gyászénekszerű prózája elválaszthatatlanul egybeköti őt a zsidó gyászdalirodalom ősi hagyományával, amely hatalmas erővel visszhangzik a lapjain. Röviddel azelőtt, hogy őt és feleségét átszállították volna Treblinkába, haláluk színhelyére, Kaplan, aki korábban magára mint „Jesajának, a prófétának az unokájára” utalt (159), az utolsó bejegyzések egyikében bebizonyítja, hogy él még a prófétai küldetés (és mi volt az, ha nem a zsidó tiltakozás, radikális véleményeltérés és hősies életigenlés egy korábbi megnyilvánulása?):
  
A rettenetes események magukba nyeltek; a gettóban elkövetett borzalmas tettek annyira megrémítettek és megdöbbentettek, hogy nincs erőm, sem fizikai, sem lelki, hogy beszámoljak, és megőrizzem a feledéstől e rémtettek emlékét egy íródeák tollával. Nincsenek szavaim, hogy kifejezzem azt, ami velünk történt aznap óta, amikor elrendelték a kiűzetést. Nem tudnak semmit sem azok az emberek, akik könyvekből szereztek némi fogalmat a történelmi kiűzetésekről. Mi, a varsói gettó lakói, most a valóságot tapasztaljuk meg…
  
Néhányan barátaim és ismerőseim közül, akik ismerik az én naplóm titkát, arra unszolnak kétségbeesésükben, hogy hagyjam abba az írást. „Miért? Mi célból? Megéled egyáltalán a megjelenését? Eljutnak majd egyáltalán a jövő nemzedékek fülébe ezen szavaid? Hogyan? Ha deportálnak téged, nem tudod majd magaddal vinni, mert a nácik figyelni fogják minden mozdulatod, és még ha sikerül is elrejtened, mikor elhagyod Varsót, minden bizonnyal el fogsz pusztulni, mert nem lesz erőd a fennmaradásra, vagy pedig náci fegyverek gyilkolnak le… Mert egyetlen deportált sem lesz képes kitartani a háború végéig.”
  
De még mindennek ellenére sem vagyok kész hallgatni rájuk. Úgy érzem, hogy e napló folytatása fizikai és lelki erőm legvégéig történelmi küldetés, amit nem szabad abbahagyni. Elmém még mindig világos, és belső szükségletem a megéltek feljegyzésére még mindig csillapítatlan annak ellenére, hogy már öt napja, hogy bármi valódi étel is a számba került volna. Tehát nem fogom elnémítani naplómat! (383–84)

 

Német katonák a varsói gettóban

Amennyiben Chaim Kaplan a varsói gettó elégikus költője volt, Emmanuel Ringelblum annak fő levéltárosa. Ringelblum, aki a háború előtt hivatásos történész volt, egy földalatti kutatócsoportot szervezett („Oneg Sabbat” vagy „Szombat Ünneplők” névvel), akik beszámolójuk legmesszemenőbb teljességére törekedve a gettó mindennapos dolgainak összegyűjtésére és megőrzésére szentelték magukat.  Ennek a munkának végeredményeként a jiddisül írt Feljegyzések a varsói gettóból című nagy jelentőségű napló az 1940 januárjától 1942 decemberéig tartó időszakot fogja át (az angol verzió, sajnos, csak válogatás a sokkal hosszabb, eredetileg Lengyelországban két kötetben publikált munkánál. A Feljegyzések a gettó éveinek felbecsülhetetlen értékű megörökítéseként állnak előttünk annak ellenére, hogy túl feldolgozatlanok és töredékesek maradtak ahhoz, hogy egy teljes történelmi beszámolónak legyenek tekinthetők (Ringelblum úgy tervezte, hogy majd a jegyzeteket egy ilyen történelmi mű keretében dolgozza fel, de az időhiány és a körülmények már nem tették ezt lehetővé). Egy tömören és gyakran megkurtított, távirati stílusban írt munkáról van szó, amely olykor még titkosírást is alkalmaz („Muni” mint kód Ringelblumra; „Horowitz” Hitlerre; „Moses” Mussolinira stb.), a Feljegyzések tele vannak a legváltozatosabb részletekkel a gettó társadalmi és politikai életéről, kiegészítésként szolgálva Chaim Kaplan ugyanannyira informatív, de sokkal személyesebb jellegű tanúságtételéhez.    
Ringelblum gyorsan írt, olyan stílusban, amely tudatosan törekedett tárgyilagos maradni és inkább szándékosan kevesebbet mondani, mint a valóság. Jegyzeteiben részletesen felsorolja a kegyetlenség és a heroizmus, az emberi méltóságtól megfosztottság és az ellenállás számtalan megnyilvánulását, ami együtt az élet és halál napi körforgását képezte a varsói gettóban. Az író, aki inkább tudósítónak, mint az események értelmezőjének tekintette magát, mindezt száraz tényszerűséggel, minden hozzáfűzés vagy értékelés nélkül mutatja be:

    
Valakinek az anyja, aki januárban megütött egy németet az utcán, utána megmérgezte magát (45).
  
A Wolska utcai árvaházi kisgyerekek temetésén a ház gyermekei egy koszorút tettek a sírkőre, a következő felirattal: „A gyerekeknek, akik éhen haltak – a gyerekektől, akik éhesek” (52).
  
Egy magas rangú rendőrtiszt bement egy zsidó család lakásába, el akart vinni néhány holmit. A nő sírt, hogy özvegy, gyerekkel. A magas rangú rendőrtiszt erre azt mondta, hogy semmit sem fog elvinni, ha a nő képes kitalálni, melyik szeme üvegszem. A nő megkockáztatta a feltevést, hogy a bal szeme az. A tiszt megkérdezte, hogy honnan tudta. „Mert annak emberi nézése van” – válaszolta (84).
  
Egy férfi ment az utcán, engedéllyel a kezében. A Grzybowka utcai őrszolgálatosok bevitték az őrszobába, ahol két órán át kínozták, aminek során vizelet ivására kényszerítették, és hogy közösüljön egy nem zsidó nővel. A fejét ütlegelték, majd seprűvel „tisztították meg” a sebeit. Másnap azonban már emberségesen bántak vele, adtak neki enni-inni, eljuttatták útja céljához, és útközben kijelentették, hogy a zsidók is emberek (109–10).
A braclawi pietista zsidó jámborok imaházában a Nowolipie utcában egy nagy felirat található: „Zsidók, soha se legyetek kétségbeesve!” A jámborok ugyanazzal a vallásos szenvedéllyel táncolnak ott, mint ahogyan tették a háború előtt. Egyik nap, az imák után, egy olyan zsidó táncolt ott, akinek lánya az előző nap során halt meg (125).
  
Minden utcán ott hever a halál. A gyerekek már nem félnek a haláltól. Egy udvaron a gyerekek azt játszották, hogy egy holttestet csiklandoztak (174).
 
Mindezek a dolgok önmagukért beszélnek, és ahogyan Ringelblum minden bizonnyal felismerte, nem kívánnak bővebb részletezést. Valóban, mit is lehetne hozzátenni, amikor maga az élet ilyen bizarrá válik? Szikárságukban, töredékességükben és gyakori epizodikus jellegükben a Feljegyzések mit sem fednek fel annyira, mint a normális életvitel szétbomlását és lepusztulását, az élet széttöredezését egymással össze nem egyeztethető pillanatokra és az életnek egy-egy futó újramegpillantását, de már csak azon a ponton, amikor maga az élet éppen elszáll. Ringelblum bemutatja a zsidó önsegítő ügynökségek munkájának néhány részletét, és az akasztófahumor néhány emlékezetes viccel példázott bizonyos fajtája is segít enyhíteni a sötéten borzalmas képen, azonban ezeken kívül a lapok olvasóját már magával ragadja a sodródás az őrület és a halál felé. „Egy menekültközpontban megőrült egy nyolcéves gyerek. Azt sikította, hogy »Lopni akarok, rabolni akarok, enni akarok, német akarok lenni!«” (39). Ez az epizód csak egy a végsőkig fokozott gyötrelem számtalan, majdnem jellegtelen példái közül, amelyek siettették a gettó népességének megsemmisülését. Ebbe illeszkedik az is, hogy Ringelblum nem adja meg a gyerek nevét, apja foglalkozását, a tekintetet anyja arcán, amikor felismeri, hogy megbomlott a kisfiú elméje. Ezek a „regényszerű részletek” valószínűleg nem helyénvalónak és számára lényegtelennek tűnhettek volna, mivel olyan időkre mutattak vissza, amelyek még nem voltak annyira nyomorúságosak és groteszkek. Bár időnként ilyen részleteket is megpillanthatunk a Feljegyzésekben, Ringelblum többnyire tömör és higgadt jegyzetekkel szolgál, amelyekben a szenvedésen kívül semmi burkolt célzás sincs bármi más hiábavalóságra, és amelyek mondanivalóját szándékosan „eposzba illő nyugalom… a sírkert nyugalmának” hangnemében közvetíti.
  
Teljes tudatában volt munkája jelentőségének, de ösztönösen megérezve, hogy tulajdonképpen már nem volt valószínű, hogy valaha is személyesen bemutathatná a világnak, Ringelblum gumival bevont tejeskannákba zárta a kéziratait, és eltemette őket Varsó zsidó területén. Noha sikerült túlélnie a gettófelkelést, felfedezték a rejtekhelyén feleségével és fiával együtt, és utána minden teketóriázás nélkül kivégezték őket a bunker mellett, ahol addig rejtőztek. Naplója, amit a háború után a gettó romjai között találtak meg, számunkra a halottaktól fennmaradt váratlan örökség, ahogyan Kaplan naplója is (amit titokban csempésztek át a gettó falain, és később visszaszereztek).
   
Az azonban, hogy ez a két könyv kiemelkedő fontosságú a varsói gettóval foglalkozó írások között, még távolról sem jelenti azt, hogy ez lenne az összes. Mára már terjedelmes irodalom gyűlt össze a gettósításról, ami nagyobbrészt Európa legnagyobb és legismertebb gettójára, Varsóra összpontosul.
  
A fiatal Mary Berg 1939 októberében kezdte lejegyezni az eseményeket (abban az időben tizenhat éves volt), és az elkövetkező három és fél év során többé-kevésbé rendszeresen folytatta az írást. A varsói gettó: egy napló című műve, amely lengyelből lefordítva 1945-ben jelent meg, egyike volt azoknak a szemtanúk által írt beszámolóknak, amelyek elsőként jutottak el Nyugatra. Azonban mint a már előbb említett munkák, ez a napló is túl hamar fejeződik be ahhoz, hogy első kézből szerzett tapasztalatok alapján bőven mesélhessen az 1943 áprilisában kezdődő felkelésről (a szerzőnek, egy amerikai állampolgár lányának, mire kitört a felkelés, már sikerült megszabadulnia a gettóból, és eljutnia Franciaországba, és ennek következtében csak néhány másodkézből származó értesülésről tud beszámolni, amely már Franciaországban érte el). Alexander Donat A holokausztkirályság című, sokat felölelő memoárjának nyitófejezetei, amelyeket Varsónak szentelt, már valamivel többet közvetítenek a zsidó harcosok felkeléséről, ahogyan Yitzhak Katznelson elkeseredett Vitteli naplója is. A teljesebb és részletesebb beszámolókért erről a hősi történetről – amelyre ma nemcsak a háború alatti zsidó ellenállás leglátványosabb példájaként emlékezünk, hanem az első fegyveres civil ellenállás megnyilvánulásként is bárhol a nácik által elfoglalt Európában – adósai vagyunk az olyan könyveknek, mint Marek Edelman A gettó harcok, Bernard Goldstein A csillagok tanúskodnak, Vladka Meed A fal mindkét oldalán és Ber Mark Felkelés a varsói gettóban című munkái. A gettó bátor, bár tragédiába torkolló végzetének túlélői által írt művek rendkívül olvasmányos beszámolók a zsidó Varsó végső haláltusájáról.
  

Janusz Korczak

Nem létezhet az a Varsó irodalmáról írt értekezés, amely megteheti, hogy ne említse valahogyan Janusz Korczakot, a mártíromságot szenvedett árvaházi igazgatót, aki a Dom Sierot árvaházban otthont adott vagy kétszáz zsidó árvának, és gondoskodott ellátásukról. Ezeknek a gyerekeknek a halálmenete legendává vált, ahogyan az az ember is, aki vezette, mert szinte minden beszámoló a varsói gettóról megemlíti ezt a mélységesen tisztelt gyermekorvost és pedagógust. Janusz Korczak Gettónaplójának közelmúltbeli publikálása most lehetőséget ad arra, hogy meghittebb érzéssel gondoljunk erre az emberre élete utolsó hónapjaiban. Korczak 1942 májusa és augusztusa között írta naplóját. Feltűnő munka, mind a háborúval kapcsolatos konkrét utalások hiánya, mind pedig a nagyon személyes, burkolt célzásokat tartalmazó és kihagyásosan megkurtított stílusa miatt is. Rendszerint éjszaka írta, amikor „gyermekei” és segítő csapata már aludtak, ő maga pedig majdnem teljesen kimerült a betegségtől és a nap megpróbáltatásaitól. Korczak a legkülönbözőbb éles elméjű meglátásokkal írta tele lapjait, amelyek a történelemmel kapcsolatos tűnődésektől az önelemzésig, a neveléselméleti kísérletektől az öregedésről, írásról, játékról, orvostudományról és az éhségről való elmélkedésekig terjedtek. A napló, amely kusza, impulzív, és töredékes bejegyzéseivel inkább egy alkalomszerű napi kimutatásra emlékeztet, mint bármi másra, kihívóan fürkésző és hátborzongatóan gyászos pillanatok nyilvántartása, amelyek hirtelen fénybe borulnak. Az az erőfeszítése, hogy valami nagyon szükséges pszichológiai elkülönülésre tegyen szert a háborús túlfeszítettségektől, csak részlegesen sikeres, mert Korczak el kíván kerülni minden hosszasabb, a gettóélet mindennapi pusztításaira tett kitérőt, mivel úgy véli, hogy valaki más fájdalmának leírása „lopásra hasonlít, harácsoló élősködésre a szerencsétlenségen” (87), ugyanakkor írásaiba elkerülhetetlenül betolakszik gyermekei apadó, reménytelen életének tudata.  

 

Gettónapló

„Gyermekek? – vonja kétségbe egy ponton –, a gyermekek puszta maradványait küldik ide nekünk” (148–49). Egy kicsit később: „A gyerekek ide-oda ődöngenek. Csak a külső megjelenések normálisak. Kimerültség, elbátortalanodás, harag, lázadás, bizalmatlanság, neheztelés, vágyakozás” lappanganak alatta (166). Táplálta őket, amennyire csak képes volt rá, időnként megmérte súlyukat, orvosságot adott súlyos betegeknek a még fellelhető gyógyszerekből, mesélt nekik, és színelőadásokat rendezett velük, de bármennyire is nem kívánt tudomást venni az üldöztetésekről, azoknak mégis csak mélységesen sorvasztó hatásuk volt a gyermekekre: „Egy halott fiú teste fekszik a járdán. A közelében három fiú lovacskázik. Egyszerre csak észreveszik a testet, néhány lépést odébb mennek, utána folytatják a játékot” (121). Éhezés és tífusz szedték az áldozataikat, és nem csak a szegények, fiatalok és nagyon idősek között. Korczak maga már régóta félt az őrültségtől – „egy öröklött csapásként” utalt rá (apja megőrült) –, és prózája újra és újra visszatükrözi saját ingatag elmeállapotát:

A körzet kinézete napról napra változik:
1. Egy börtön
2. Egy pestis sújtotta övezet    
3. Párzási hely
3. Egy bolondok háza
4. Egy kaszinó. Monaco. A tét – a fejed (185).
  
Csupán egy lista, de elég ahhoz, hogy feljegyezze a félelemmel átitatott légkört, amelyet Korczak körös-körül érzett maga körül. Egy jó lelkű, excentrikus/bogaras, elkötelezett ember, aki arra vágyott, hogy létrehozza a világ első „gyermekköztársaságát”, olykor alig tudta visszafojtani döbbenetét a nyomorúság és kegyetlenség láttán, amely álmait sötétségbe borította. Míg Kaplan megsiratott és Katznelson vadul átkozódott, Korczak vagy tompított tónusokban rezzent össze, vagy az önkínzó irónia humorával fordult maga ellen:

Egy kéményseprőnek korommal kell bemaszatolódnia.
Egy mészárosnak vérfoltokkal kell bepiszkolódnia (egy sebésznek is).
Egy pöcegödör-tisztító bűzlik.
Egy pincérnek furfangosnak kell lennie. Ha nem az, akkor jaj neki!
Maszatosnak, vérrel szennyezettnek, bűzösnek érzem magamat. És furfangosnak, mivel életben vagyok – alszom, eszem és néha még nevetek is (149).

„Miért írom mindezt?” – kérdezi magától többször is. A lehetséges más okok mellett Korczak íráskényszere kétségtelenül abból a törekvésből fakadt, hogy fékezze fájdalmát, és megőrizze lelki egyensúlyát. Naplója nem hasonlít történelmi krónikához, amit Ringelblum és elhivatott munkatársai igyekeztek összeállítani. Túl önelemző, túl személyes ahhoz. Egyáltalán nem hasonlít Kaplan naplójához sem, mivel Korczak túl távol állt a zsidó hagyománytól, hogy átvegye a klasszikus héber siratóirodalom tudós értekezésmódját és elégikus hangnemét. Ő inkább valami olyat hagyott maga után, amely közelebb áll a kafkai karcolathoz, különböző kevert gondolatok gyűjteményét az összeegyeztethetetlenségről és az abszurdról, amelyek közül néhány alig megy túl a tanácstalan zavarodottság kezdeti szakaszain. Erejének vagy gyengeségének volt-e része az, hogy nem volt képes felemelni hangját, hogy tiltakozzon a körülötte elkövetett erőszakos tettek ellen? „Sohasem kívánok senkinek rosszat. Képtelen vagyok rá. Fogalmam sincs, hogy miként kellene azt tennem” (188). Alkata nem tette képessé arra, hogy tudja, miként lehetne ellenállni, vagy pedig nem is igazán érdekelte. Ehelyett Janusz Korczak csendben felkészítette a gyerekeit és saját magát arra, amit a németek szépítően „áttelepítésnek” neveztek, és amikor 1942. augusztus 5-én elérkezett az ő idejük is, ő maga vezette be a kétszáz gyereket a vagonokba, amelyek aztán a treblinkai gázkamrákba szállították őket. Bár neki haladékot kínáltak, ő inkább azt választotta, hogy a gyerekekkel marad, és elkíséri őket végzetükbe.
  
Naplója, amelynek megőrzését egy fiatal barátjára bízta egy nappal a deportálás előtt, mit sem fed fel annyira, mint az elidegenedést, amit ez a „gyermeklélek szobrásza” (113) érzett a roncs iránt, amivé az élet a felnőttek világában vált. Naplójának végső szavain túl a félelmetes álmélkodás visszhangzik a felett, „hogy mindez megtörtént” (185):

Meglocsolom a virágokat. Kopasz fejem az ablakban. Milyen pompás célpont.
Neki puskája van. Miért áll és néz oda nyugodtan?
Nem kapott tűzparancsot.
Talán a civil életben falusi tanító volt, vagy jegyző, utcaseprő Lipcsében, pincér Kölnben?
Mit tenne, ha bólintanék felé? Ha kezemmel, egy baráti gesztussal integetnék?
Talán nem is tudja, hogy úgy állnak a dolgok – ahogy?
Lehet, hogy csak tegnap érkezett, messziről… (189).
  
Más kis- és nagyvárosok is megtalálták a maguk krónikásait és megemlékezőit, akik kitartással és olyan becsülettel írtak, ahogyan csak tudtak, még ha nem is Kaplan vagy Ringelblum műveltségével vagy kiválóságával, vagy Korczak kafkai iróniájával. Yitzkhok Rudashevski munkája, A vilnai gettónapló, egy zsidó kamasz reményeit és félelmeit mutatja be, akit utolér a város életének összeomlása, egy városé, amelyet valaha „Kelet Jeruzsálemeként” tartottak nagyra. Heyman Éva naplója, amelyet egy másik gyerek írt, többé-kevésbé hasonló tanúsítvánnyal szolgál; ebben az esetben a történet Magyarországon játszódik 1944 korai hónapjaiban. Nem meglepetés tehát, hogy mindkét könyv gyermekévekre jellemző felismeréseket vegyít össze az események valódi mivoltának máskülönben figyelemre méltó érettséget tanúsító felfogásával. Mindenekfelett a gettóbeli zsidó gyerekek szánalomra méltó védtelenségét mutatják. Ami azt illeti, az ember az ilyen naplókat a tragikus irónia növekvő és majdnem elviselhetetlen érzésével olvassa, mivel ma már túl jól ismerjük azt, amit az ilyen beszámolók fiatal írói az írás közben még semmiképpen sem tudhattak – a határtalanul kíméletlenebb terrort, ami még rájuk várt. Rudashewskit, aki tizenöt éves volt, családjával együtt Ponarban gyilkolták le, azon a helyszínen, ahol Vilna zsidóságának többségét semmisítették meg. Heyman Éva, aki két évvel volt fiatalabb, Auschwitzban pusztult el.
  
A gyerekek vagy fiatal felnőttek által írt holokausztnaplók szinte a börtönirodalom egy jellegzetes alműfaját képezik. A legtöbb esetben bizonyos felismerhető sémák ismétlik magukat – meglepett csodálkozás a felnőttvilág határtalan erőszakosságán és nyílt elvetemültségén; zavarodottság a zsidó elszigetelődés és szenvedés láttán és a nem zsidó világ látszatra nemtörődöm cserbenhagyó magatartása felett; ösztönös mohóság a gyermekévekre jellemző feladatok és kedvtelések békésebb kerékvágásának visszanyerésére;  élvezetes képzelt elmerülés a jövőben, ahol érdekes karrierek és romantikus házasságok várnak sokat ígérően csak arra, hogy vége legyen a háborúnak; a növekvő félelem, hogy a háború talán valójában nem fog gyorsan véget érni, vagy legalábbis nem lesz jó vége a zsidók számára, úgyhogy bármit is tartogat másoknak a háború utáni jövő, ők talán már egyáltalán nem fogják azt megérni; és az iszonyatos rémület, amely az ilyen ráeszméléseknek a velejárója, ráeszmélések, amelyek idő előtti és nem szívesen látott jelei a halandóság sebezhetősége hirtelen felismerésének.
  
Az effajta rettegéssel teli előérzetek, amelyek minden új nap reménytelenségével válnak indokolttá, általában nem jutnak a gyermekek normális osztályrészéül, legalábbis azoknak a gyermekeknek nem, akik normális időkben születnek, mivel az ember végességének súlyos balsejtelme rendszerint nem része a gyermeki tudatnak. Azonban a holokauszt zsidó gyermekei számára az ilyen rettegés egy ismerős és végül is elkerülhetetlen érzéssé vált, amelyet gazdag bőséggel jegyeztek fel naplójuk lapjain. Tulajdonképpen valószínű, hogy a naplóírásnak a fő célja elsősorban az volt, hogy kiűzzék a rettegésnek e nem akart érzését, és hogy megtalálják a módot arra, hogy megbirkózzanak az előre soha nem látható, de nagyon is érzékelhető, sőt mindent átitató félelmetességgel. Miközben a felnőtteknél tipikusabb volt, hogy a nagyközönség számára készített emlékirataikkal az ellenük elkövetett rémtetteket az egész világ tudomására hozzák, a fiatalabb naplóírók, úgy tűnik, hogy személyesebb okokból írtak, szívük által vezérelve, vagy hogy kielégítsék azt a szellemi szükségletet, hogy valami kezelhető térbe szorítsák mindennapos tapasztalataik fullasztó rémségeit még akkor is, ha ez nem jelenthetett többet, mint egy üres papírlap nyújtotta térséget. Azáltal, hogy ezeket a lapokat minden nap teleírták, rátaláltak a vigasz és társaság bizonyos mértékére, és arra a nagyon is szükséges bátorításra, ami abból áll, hogy egy jobb időbe képzeli magát az ember, írónak vagy államférfinak, vagy fényképésznek.
 

Moshe Flinker

Ezek a jellemző érzelmek és a hasonló érzelmek, amelyeket újra és újra fellelhetünk a gyerekek által írt naplókban, és egyikben sem annyira, mint Anne Frank naplójában. Ugyanúgy megtaláljuk ezeket, bár egy fiatal vallásos zsidó gyötrelmes kiútkeresései által nagymértékben bonyolítva, A fiatal Moshe naplójában. Ellentétben az eddig említett irodalommal, amelyek mind Kelet-Európából származnak, és mint ilyenek, közvetlen viszonyban állnak az elembertelenítés végső határaival és a tömeggyilkosság rémével, Anne Frank és Moshe Flinker naplóikat Hollandiában és Belgiumban írták, viszonylag „könnyebb” feltételek között. Ezt mondva persze nem arra gondolok, hogy Anne Frank naplója és A fiatal Moshe naplója bármiféle „megnyugtató” könyvek volnának, vagy hogy nem tükröznék szerzőik valós helyzetét, hanem csak arra, hogy gyakorlati értelemben véve az ő helyzetük, annak minden nehézsége ellenére is, azért még jó néhány lépéssel mögötte haladt annak a végzetnek, amit a nácik terveztek az európai zsidók számára a, „végső megoldás” keretében. Következésképpen, ha azon törekvésünkben, hogy megértsük a holokauszt mivoltát, csak egy olyan könyvre szorítkozunk, mint Anna Frank naplója, akkor a közelgő, zsidók elleni háborúnak csak a legelőzetesebb vázlatát leszünk képesek felfogni.
  

Anne Frank, német zsidó menekültek lánya, naplóját hollandul írta 1942 nyara és 1944 nyara között, amíg Amszterdamban bujkált. Története, frissen és élénken elmesélve, kettős háborút ír le, ami ezalatt a kétéves időszak alatt megy végbe – egy külső és egy belső háborút. Az utóbbi bár több mint csupán a háttere azoknak a házi és egyéni ügyeknek, amelyek lekötötték Anne figyelmét, mindazonáltal azok alá rendelődik, mivel írásának nagy része azokkal a gondokkal foglalkozik, amelyek életük korlátozásával volt kapcsolatban a kényelmetlenül szűk „titkos épületrészben” levő búvóhelyükön, a családtagjaival folytatott elkerülhetetlen mindennapi súrlódásokkal és a saját bimbózó érettségbe lépésével, fiatal lányként, az asszonnyá válás útja iránt vágyakozva. Anne Frank játékos képzelődéseiben magát írónak tartotta, és aligha lehet kétségbe vonni, hogy ha életben maradt volna, valóban eljut a regényírásához, mivel naplóját leíró próza eleveníti meg, amelynek sikerül ábrázolnia „azokat a rendkívüli dolgokat, [amelyek] megtörténhetnek bujdosni kényszerülő emberekkel”. A szerző írói alkata szolgálta a mentő körülményt, amely lehetővé tette számára, legalább az idő egy részében, hogy családja helyzetét a rejtekhelyükön úgy képzelje el, mint valamiféle kalandtörténetet, ami próbára tette leleményességüket a hátrányos helyzetű élet művészetében, amely bár nem kívánt, de némi fegyelemmel, derűvel, szerencsével mégis csak kezelhető volt. Anne Frank naplója szerelmi történet is, és mint ilyen, teli van a serdülőkori idillikus szerelem költőiségével. És amennyiben a fiatal lány magához ölelt valamiféle naiv humanizmust, és úgy tűnik, hogy sikerült meg is tartania azt, a napló, részben, tanúságtétel is a remény mellett. Mindazonáltal naplója nincs híján a realista, sőt fatalista oldalnak sem, és balsejtelmei a rossz végről – amelyek többször is megjelennek naplójában, miután a fiatal lány kikandikál képzelődései függönyén túl a sötét utcákra – végül is brutálisan be is teljesednek.
  
Moshe Flinker története, bár valamilyen módon összehasonlítható, hangnemében ugyanúgy, mint filozófiai szemléletmódjában, erős ellentéte a másiknak, mivel A fiatal Moshe naplója szinte semmit sem tartalmaz abból a derűből és ragyogásból, amely Anne Frank naplóját jellemzi. Ehelyett sötét gondolatokkal teli, gyötrődő lapjain a legnehezebb kérdéseket találjuk, amelyet csak egy vallásos ember feltehet – olyan kérdéseket, amelyek akkor merülnek fel, amikor a hit abba a lehetetlen dilemmába kerül, amelyben meg kell próbálnia összeegyeztetni az isteni igazságosság ígéretét az emberi szenvedés végleteivel, Izrael megváltó Istenét haldokló népével. Mint olyan valaki, aki hagyományos nevelést kapott, és népének minden szempontból elkötelezett tagja volt, Moshe Flinkert nemcsak a személyes nehézségek gyötörték, amelyekkel neki és családjának kellett zsidókként szembesülniük a megszállt Belgiumban, hanem a vallásos kétségbeesés is, és az isteni gondviselés jóságának és igazságosságának kérdésessége a gonosz tombolásával szemben ismétlődő problémaként vetődik fel naplója lapjain. „Mit szándékozhat Isten mindazzal, ami velünk történik, és azzal, hogy nem akadályozza meg, hogy megtörténjen?” (26), firtatja folyton, és bár igyekszik megtalálni a feleletet a kérdésre, egyik választ sem találja megfelelően kielégítőnek. Egyetlen reménye, hogy a háború talán hamar véget ér, és lehetővé válik számára, hogy beteljesítse az álmát, hogy új életet kezdhessen Palesztinában zsidó államférfiként. E cél elérése érdekében héberje tökéletesítésén dolgozott, és ezen a nyelven írta naplóját is egy tíz hónapig tartó időszakban 1942-ben és 1943-ban, miközben arabul is tanult. Azonban amikor körülnézett, és nap nap után látta, ahogy letartóztatják a zsidókat, és keletre szállítják őket a városból, úgy látta, mintha „véres felhőkkel lett volna beborítva” az ég (121), és úgy tűnik, hogy előre megérezte, hogy vágyai Cionja már túl messzire feküdt a háború látóhatárán túl ahhoz, hogy ő valaha is elérhesse azt. És folytatta a remények zsoltárainak szavalását egészen a végsőkig, bár ahogy naplója utolsó lapján bevallotta, akkorra már úgy érezte, „mintha halott lett volna” (123). Nem sokkal később az volt – tizenhat évesen, Auschwitz még egy ifjú áldozatává vált.
  
Lényegüknél fogva a naplók az írás ideiglenes formái, jegyzetek és vázlatok, amelyeket arra szántak, hogy – egy későbbi, ráérősebb napon – a megfogalmazás nagyobb terjedelmű és kifinomultabb céljait szolgálják. A legtöbb naplóíró számára, ilyen nap soha nem érkezett el újra, és ennek következtében Ringelblum kibővített történelme és a regények, amelyeket Anne Frank tervezett megírni, mind olyan könyvek, amelyeket már sohasem vehetünk a kezünkbe. Azonban a könyveknek, amelyek mégiscsak megmaradtak nekünk, figyelemre méltó a hitelességük és autoritásuk, és bár talán töredékesek és még befejezetlenek is, e holokausztnaplók rendkívül megindító és egyszerűen pótolhatatlan okmányok. Lehetséges, hogy mint beszámoló-gyűjtemények és gondolatok egy lehetetlen időszakról nincsenek befejezve és nem igazán kimerítők, de ez csak annyit jelent, hogy pillanatuk igazságából szólnak ki – ami maga is töredezett és majdnem felfoghatatlan.

Amikor a naplókat követően a holokauszt emlékirataira fordítjuk figyelmünket, a tapasztalás olyan fajtája – a túlélés – felé fordulunk az emberi megsemmisülés fenyegető közelségétől, amely paradox módon még zordan kegyetlenebb, mivel a vele járó kínszenvedés. Azoknak, akiknek sikerült valahogyan kijátszaniuk vagy túlélniük a gettókat és a táborokat, fennmaradásuk gyakran a halál-utáni-élet jellegét ölti magára, azonban túlélésük tényére nem valami vallási értelemben vett mohón óhajtott újjászületés ajándékaként tekintenek, hanem egy olyan élet tehertételeként, amelyet a bűntudat, az abszurditás és az irrealitás érzései sújtanak. A megsemmisülés feletti győzelem pszichológiai szempontból gyakran az ellenkezőjére fordul – egy nem kívánt, nem megérdemelt élet hosszadalmas nyomorúságává válva. Erkölcsi szempontból a túlélő gyakran úgy érzi magát, mintha vád alatt volna közelebbről meg nem nevezett, de megbocsáthatatlan bűntettekért – a legfőbb „bűntett” pedig azt, hogy visszatért az élők sorába, míg nálánál „jobbak” megsemmisültek. Irodalmi szempontból tehát az emlékiratíró kettős súly terhe alatt működik: a visszaemlékezés súlya nyomja, amely magában is épp elég fájdalmas, a lelki egyensúly helyreállításának és az erkölcsi megbékélés terhét viseli, amelyek azonban nagyon is lehetséges, hogy számára egyszerűen lehetetlenekké váltak. Az első tehertétel visszakényszeríti legmegrázóbb, leginkább rémálomszerű tapasztalataihoz, amelyeket meg kell próbálnia, hogy valami egybetartozó történetbe rendezze, ha már csak azért is, hogy hitelessé váljon olvasói számára; a második súly pedig híján van nemcsak bármiféle velejáró rendnek, de minden emberileg érthető jelentésnek is, és minden bizonnyal nélkülöz bármilyen belső logikát vagy védhető metafizikai következtetést. Mindezen nehézségek ellenére az emlékirat szerzőjének mégis el kell mesélnie a történetét, és nemcsak azért, hogy a világ tudomására hozza a történteket, ami didaktikus, tanító cél, hanem azért, hogy megemlékezzen a halottakról, és persze azért is, hogy valamivel elviselhetőbbé, kezelhetőbbé tegye saját halál-utáni-életét.
   
A gettók és táborok túlélőinek önéletrajzi beszámolói majdnem mindjárt a háború befejezése után kezdtek megjelenni, és a további emlékiratok megjelenése még ma folytatódik. Tekintettel arra, hogy ennek az irodalomnak nagy része mögött a vallomástétel ellenállhatatlan belső kényszere áll, nem meglepő, hogy ezeknek az írásoknak az összessége mára már nemcsak terjedelmesre, de rendkívül lenyűgözőre növekedett. Emellett jellemző az elbeszélő műfajok sokfélesége is, amely a többé-kevésbé minden színezést nélkülöző ismertetésektől és elemzésektől a gazdagabb fantáziájú formákig terjed, amelyek a tények ismertetését képzeletbeli alkotóelemekkel is vegyítik. Attól a törekvésüktől vezetve, hogy hűen és minden hozzátoldás nélkül idézzék fel, amit túléltek, az emlékiratok szerzőinek egy csoportja a legszigorúbban vett elbeszélő realizmust célozta meg; mások pedig – mivel úgy tartották, hogy ugyanezen tapasztalataik már-már másvilágiak voltak idegenszerűségükben és brutalitásukban – szívszaggató és elidegenítő próza útján próbálták valahogyan visszatükrözni a túlélt borzalmakat. Így tehát  egyrészt birtokában vagyunk egy bizonyos Josef Katz naplószerűen bemutatott visszaemlékezéseinek (Egy, aki visszatért), amely ebben az esetben egy átvett avagy „feltalált” forma, mivel a szerző, aki egy nácik által Lettországba deportált német zsidó volt, valójában nem írta le gondolatait napról napra a raboskodása alatt, hanem csak szabadulása után fogott bele az összeállításukba.  Teljesen egyértelmű, hogy ebben az esetben az volt a szerző törekvése, hogy hűségesen felidézze a holokauszt kezdeteit és fokozatos kibontakozását annak egyenes vonalként értelmezett időrendi sorrendjében. Másrészt azonban összetettebb és magasabb irodalmi szintű művek esetében olyan emlékiratokra bukkanunk, mint például David Rousset A másik királyság című munkája vagy Charlotte Delbótól a Közülünk senki sem fog visszatérni, amelyek bizonyos hasonlóságot mutatnak a prózaköltészettel és az impresszionista esszével, és erősen merítenek a szimbolista, sőt szürrealista elbeszélés technikáiból is az „összefüggő jelentéssel bíró” pillanatok visszaidézésére egy máskülönben teljesen összefüggéstelen rémálomban. Önmagában ugyan egyik nézőpont sem szolgáltat többet vagy kevesebbet abból az igazságból, amelynek minden túlélő ugyanannyira az elkötelezettje, de a közvetítés módjától függően a szerző különbözőképpen értelmezheti az eseményeket és különféle benyomásokat gyakorolhat az olvasóra. Tehát miként minden komoly írás esetében, úgy itt is fontossá válik, hogy megfigyeljük nemcsak azt, hogy miről mesél nekünk egy író, hanem azt is, hogy miként rendezi és mutatja be a történetét.
  

Victor Frankl

Néhány emlékiratban – és ez különösen igaznak tűnik a doktorok által írt emlékiratok esetében – kimondottan az a törekvés figyelhető meg, hogy a szerző szorosan ellenőrzött orvosi, sőt klinikai nézőpontból írjon, mint ahogy például Bruno Bettelheim ír A tájékozott szív című könyvében, vagy Victor Frankl a Egy ember az értelmet keresi című munkájának tekintélyes részében is (amely egyébként a korábbi  A haláltáborból az egzisztencializmusba című művének bővített és javított kiadása). Mindkettő merít személyes tábori tapasztalataiból az ellenállás és a túlélés pszichológiájának tanulmányozásakor, de bármekkora is lehet egy ilyen tanulmány értéke – és ez későbbi tudósok sokat tárgyalt témája –, világos, hogy az emlékirat szerzője eltávolítja magát és olvasóit is a rémtett teljes sokkhatásától azáltal, hogy gyors ütemben tudományos „adatokká” alakítja át legfájdalmasabb szubjektív tapasztalatait röviddel a történtek után. Más szóval tehát a klinikai perspektíva afféle védelmi stratégia, egyike azoknak, amiket működni láthatunk, bár bűntudattal keveredve, Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című munkájában is (a tábori krematórium főorvosának emlékirata) vagy Elie A. Cohen A feneketlen mélység: egy vallomás című művében (amelyet egy holland orvos írt, aki Westerbokban, majd Auschwitzban volt orvos-rab.
  
Az elbeszélői nézőpont már erőteljesebben alanyivá válik egy csoport kiváló könyv esetében, amelyek egyben hiteles történelmi forrásként és személyes tanúvallomásként is szolgálnak. Ezek közé számíthatók Alexander Donat A holokauszt királyság, Eugene Heimler A ködös éjszaka, Gerda Klein Majdnem az életem, Seweryna Szmaglewska Füst Birkenau felett, Rudolf Vrba Nem tudok megbocsátani és Leon Wells A Janowska út című művei. Mindezekben a munkákban a tapasztalatok olyan rendjével szembesülünk, amely az indokolatlan kegyetlenség, a végsőkig fokozott nélkülözés és a szakadatlan terror napi körforgásában annyira felülmúlt minden előzetesen ismert szörnyűséget, hogy írni róla már-már majdnem lehetetlen feladat. A koncentrációs táboron belüli világegyetem, ahogyan azt hívták, David Rousset szavaival élve „egy külön világegyetem, teljesen elszigetelt, egy valószínűtlen végzetesség bizarr királysága” volt (A másik királyság, 1947, 10–11). „A magam részéről – vallja be Rousset – még több mint egy évnyi ottlétem ellenére sem vagyok képes beszélni róla anélkül, hogy azt érezném, mintha valami általam kiagyalt történet volna. Vagy ez, vagy pedig egy olyan álom elmesélése, amelyet valaki más álmodott” (41). Az emlékiratok minden szerzője közelről ismeri a radikális önelidegenedés ezen érzetét, amely hátráltat minden gondolkodást és írást a holokausztról, és éppen ennek az érzésnek a feloldására, sőt összezúzására írták meg a könyveiket.
  

Az “Ember ez?” angol nyelvű kiadásának borítója

Két olyan könyvet említhetünk, Primo Levi Ember ez? és Elie Wiesel Éjszaka című munkáit, amelyeknek szerzői páratlan erővel zúzták össze ezt az érzést. Mindkettő auschwitzi túlélők egyes szám első személyben írt beszámolója. Az elsőt egy olasz vegyész írta, akinek minden gondolata „pokolbeli” időszakáról a nyugati humanista műveltség hagyományának és elsősorban Dante alapos ismeretének befolyása alatt áll; a másodikat egy fiatal, jámbor magyar zsidó, aki gyötrelmes történetét a klasszikus judaizmus értelmezésében mutatja be – és ebben az esetben különösen azt, ahogyan az iszonyatos rémtett személyes tapasztalata tragikusan aláásta és megrontotta egy erkölcsi és vallásos szempontból magas szintű élet szókincsét, amelyet ezek után soha többé nem lehet könnyedén alkalmazni az emberi tapasztalat értelmezésére és megítélésére.   

Levi beszámolóját, amely egy in extremis ember képmását mutatja be – az emberét, aki a fenéken vergődik –, az abszurd irodalom sokrétű iróniái járják át, egy olyan irodalomé, amely a történések mélységesen eszelős értelmetlenségének bemutatását célozza meg. Egy emberséges intelligencia alapjain álló, állhatatosan kíváncsi és kitartó megfigyelőképességű emberként fordul befelé, ami még megmarad a táborok bűntette során bevert, beszennyezett és majdnem felismerhetetlenül barbarizált emberi arcból, bár ritka esetekben azért itt-ott mégiscsak fellelhető a felebaráti tisztesség és fényesség kifelé irányuló arckifejezése is.
 

Primo Levi

Levi története a szerző auschwitzi rabságának idejét fogja át (1943. december–1945. január), egy évet, amely úgy tűnt számára, hogy „útnak eresztik a semmi felé” (Magyarósi Gizella fordítása, 16). Az értelem és a civilizált modor embereként, aki kartéziánus kategóriákban gondolkodott, és valaha úgy hitte, hogy egy józanul ésszerű világ lakója, Levi hirtelen egy olyan eltorzult helyszínen találja magát, amely lefegyverzi még magát a gondolkodást is. Van víz a táborban, de a szomjúságtól haldokló férfiaknak és nőknek tilos inniuk. Priccseik készen állnak előttük, de a holtfáradt raboknak nem engedik, hogy rájuk rogyjanak. „Warum?” – kérdez egy őrt, és azt a választ kapja, hogy „Hier ist kein warum” („Miért?” „Itt nincs olyan, hogy miért” – Magyarósi Gizella fordítása, 33). Amint elkezdődnek az ütlegelések és a halálukba meneteltetik az emberek csordáit, egy zenekar a Rosamundát játssza. A bejárat tetején egy fényesen kivilágított feliraton az olvasható, hogy „Arbeit Macht Frei”, de a munkások nyilvánvalóan rabszolgák, és többnyire esztelen, terméketlen munkát végeznek. Mindez úgy tűnik, mint néhány „nagyszabású teuton tréfa” (33). Egyáltalán mi az értelme a gondolkodási ágak művelésének egy ilyen világban? „Jobb nem tudni” – fejezi be Levi (32).
  
Ez mélyen erőszakos veszteség volt egy olyan ember számára, akit gondolkodásra képeztek ki, és annak szokásai irányították, de csak egynek bizonyult a sok többi megfosztás közül. Ruhájától, cipőjétől, hajától, sőt még a nevétől is megfosztva, egy auschwitzi rab hamarosan kiüresedik – amint ezt Levi megtapasztalta: ,az ember kiüresedik, csak szenved és sanyarog, nem törődik többé a méltóságával” (30).  Még a nyelvet is, amely a tiltakozásnak talán az utolsó formája a teljes megfosztással szemben, lefegyverezték és ellehetetlenítették, és normális működését hatályon kívül helyezték, mivel a táborok „örökös Bábelében” „senki sem figyel oda ránk” (44–45). Összefoglalva tehát szinte totális volt a kivetkőzés az emberi mivoltból.
  
Levi emlékirata szövevényes és különösen érdekes irodalmi formát ölt magára az emberi radikális lecsökkenésének tolmácsolására, mivel a szerző bizonyos fordított Erziehungsromant írt, egy elbeszélést a félrenevelésről, avagy az előzőleg már megismert emberi lehetőségek feladásáról és azt követő újrafelismerési folyamatokról. Egy olyan helyen élő racionalistaként, amit az abszolút irracionalitás ural, Levi szemtanúja az élet visszafejlődésének a legkezdetlegesebb életformák irányába, amelyeknek azonban mindegyikét tökéletesen el kell sajátítania, hogy ellenállhasson a tábor világosan érzékelt tervének, „amely először az embert akarja megölni bennünk, hogy aztán lassan fizikailag is megsemmisítsen” (Magyarósi Gizella fordítása, 61).
  
Tehát a rabok, akiket kiragadtak a civilizált rend társadalmi szokásformáiból, önvédelmük alapvető érdekében egy olyan utat tesznek meg, amely attól a jártasságtól, amelyet a felnőttkorban szereztek, visszaviszi őket a legkorábbi gyermekkori kezdetekhez, teljesen újratanulva mindent arról, hogy miként kell enni, mosakodni, könnyíteni magukon, állni, öltözködni, melegen tartani magukat, aludni, sőt azt is újonnan meg kell tanulniuk, hogy miként kell a tábor speciális nyelvét beszélni. Azok, akik megbuktak e leckék során, majdnem bizonyosan elpusztultak. Azok pedig, akik jól megtanulták e leckéket, és képesek voltak a tanultakat következetesen alkalmazni, összhangba hozták magukat azzal, hogy „melyek a veleszületett és melyek a felvett elemek az életéért küzdő állat-ember viselkedésében” (Magyarósi Gizella fordítása, 109).
  
A nyelv itt naturalista, de Levi nem helyezi az emberi túléléssel kapcsolatos végső észleléseit csupán darwini fogalomkörbe. Tekintettel a tábor társadalmi felépítésére, amelynek értelmében az „urak, akik maguk is rabszolgák” (Magyarósi Gizella fordítása, 50) – korán megértette, hogy „mindenki mindenki ellen bírja a harcot” (51). Ugyanakkor megtanult két másik leckét is, amelyek épp annyira alapvetők voltak, de mégis meghaladták a jobb kondícióban levők állati természetű háborúját a rosszabb bőrben levők ellen. Mindkettő az erkölcsi fennmaradás szükségleteit illusztrálja, még azokban az esetekben is, amelyek nem járnak többel, mint a kézmosás vagy az emberi jóság legelemibb gesztusai. Mindkettő megerősítette az akaratot, hogy ellenálljon a megfosztottságnak, és hogy elkerülje, hogy beleroskadjon a megaláztatásba, amely a halál előszelét és annak bejelentését hozta. Levi esetében, amint az alábbi idézetek világossá teszik, ezek voltak azon erkölcsi szükségletek, melyek teljesítése segített neki nemcsak életben maradni, de embernek maradni is:
  
Itt, a szutykos mosdó zavaros vizében hiába mosdunk mindennap, se tiszták nem leszünk, se egészségesek; abból a szempontból viszont nagyon fontos és szükséges megtennünk, hogy legalább töredék életerőnk megmaradjon, és erkölcsi tartásunk megmutatkozzék.
  
Bevallom egyetlen heti fogság alatt kiveszett belőlem a tisztálkodási ösztön. Csak ténfergek a mosdóban, s látom ám, hogy majdnem ötvenéves barátom, Steinlauf, derékig meztelenül áll ott csutakolja a nyakát és a vállát – vajmi kevés eredménnyel (szappana nincs), de annál nagyobb igyekezettel. Steinlauf észrevesz, köszön, s kertelés nélkül szigorúan kérdőre von, hogy én miért nem mosdom. Minek mosakodjak? […] ilyen körülmények közt mosakodni ostobaság, mit ostobaság, léhaság: gépies szokás, sőt rosszabb: egy kipusztult rítus gyászos ismételgetése. […]
  
De Steinlauf a szavamba vág. […] szabályosan kioktat […] ha a láger nagy gépezete arra van is szolgáltatva, hogy állatot csináljon belőlünk, attól nekünk még nem kell állattá válnunk; itt is életben lehet maradni, s azért akarnunk is kell életben maradni, hogy mesélni tudjunk, hogy tanúságot tehessünk; s az életben maradáshoz igyekeznünk kell, hogy legalább a csontvázunkat, a felépítményt, a civilizált énünket megőrizzük. Rabszolgák, jogfosztottak, védtelenek, halálfiai vagyunk, de egyvalami még a hatalmunkban áll, s ehhez minden erőnkkel ragaszkodnunk kell, mert már csak ennyink maradt: hatalmunkban áll megtagadni az egyetértést. Igenis meg kell tehát mosnunk az arcunkat szappan nélkül is a mocskos vízben, s meg kell törölnünk a kabátunkban. Ki kell pucolnunk a cipőnket, s nem azért, mert a szabályzat előírja, hanem mert így szoktuk, s a méltóságunk így kívánja. Emelt fővel kell járnunk, nem szabad csoszognunk, de nem a porosz fegyelem iránti tiszteletből, hanem élni akarásból, azért, hogy ne kezdjünk el haldokolni (Magyarósi Gizella fordítása, 47-48).

  
Bár a szertartásos arcmosás a szennyes vízben abszurd cselekedetnek tűnt, éppen az ellenkezőjének bizonyult, dacos válasznak az abszurd körülményekre, makacs ragaszkodásnak civilizált viselkedésmódokhoz. Azonban Steinlauf életbölcsessége, amelynek alapját az „Alpok másik oldalán” virágzó önmagára támaszkodás külsőségei képezték, nem volt elegendő az olasz Levi számára, akinek társadalmi szükségletei a spártai önfegyelemnél azért valamivel többet kívántak. Szerencse volt tehát Levi számára, hogy talált egy emberi kapcsolatot – egészében odaadó, bár meglehetősen szerény méretű kapcsolatot –, amely Lorenzo személyében ellátta ezekkel:

Lorenzóhoz fűződő kapcsolatom története hosszú is, rövid is […] S konkrétumokra térve keveset mondhatok: egy civil olasz munkás hat hónapon keresztül mindennap elhozta nekem a levesmaradékát meg egy darab kenyeret; nekem ajándékozta egy agyonfoltozott pulóverét; írt a nevemben egy képeslapot Olaszországba, és eljuttatta hozzám a választ. Mindezért nem kért és nem fogadott el semmit.
[…] azt hiszem, éppen Lorenzónak köszönhetem, hogy ma élek; és nem annyira a kézzel fogható segítségnek, mint inkább annak, hogy a jelenlétével, a csöndes és szerény jóságával állandóan eszembe juttatta, hogy a miénken kívül van egy igazságos világ is, ahol nincs helye a gyűlöletnek és a félelemnek; van még, ami és aki tiszta és ép, nem korrupt és nem kegyetlen; van valami nehezen meghatározható, a jónak egy távoli lehetősége, amelyért mindazonáltal érdemes megmaradni. […] Lorenzónak köszönhetem, hogy ember voltomról nem feledkeztem meg én sem (Magyarósi Gizella fordítása, 152–56).
  

Az “Éjszaka” angol nyelvű kiadása

Az Éjszaka elbeszélője sokban ugyanazokon a megpróbáltatásokon ment keresztül, mint amelyeket Primo Levi jegyzett le, de ezeken felül még egy továbbit is elszenvedett: a meggyötört és végül is visszavonhatatlanul összeomlott hit megpróbáltatását. Elie Wiesel visszafogott, de gyötrődő emlékiratának sikerül – ahogyan kevés más könyvnek – a holokauszt kifejezetten zsidó szempontjaira összpontosítania a figyelmet, mivel az áldozatok egyéni és közösségi szenvedését a teológiai gondolkodás hagyományos tételei értelmében beszéli el. Mégpedig egy olyan nyomatékos és ritkán tapasztalt erkölcsi tekintéllyel teszi ezt, hogy teljes megértéséhez meg kell kerülnünk a modern irodalmi kánon majdnem egészét, mivel mondanivalójának értelmezésére alkalmas párhuzamokat csak a Bibliában és annak fő kommentárjaiban találhatunk. Mivel az Éjszaka többek között az Akéda kortárs előadása, amelyet egy olyan Izsák mesél el, aki a kés alól felnézett az Égbe, de nem látott onnan semmiféle angyalt lejönni, aki megakadályozta volna az emberáldozatot, és ugyanakkor heves jóbi vádirat is egy olyan Isten ellen, aki megengedi egy ekkora gyilkosság akadálytalan végrehajtását. Azzal, hogy emlékiratában egy olyan álláspontból beszél a történtekről, amely máig is a legmaradandóbb teológiai probléma forrását képezi, Wiesel kétségtelenül több kérdést vet fel, mint amit képes lenne könnyen megválaszolni egy vékonyka kötetnyi önéletrajzi elmélkedés során, de ugyanakkor minden olvasója elméjében – akiknek száma mára már milliókat tesz ki – hatalmas igazságot ültetett el: „az ember azáltal határozza meg magát, ami megzavarja, és nem azáltal, ami megnyugtatja”. Senki sem teheti le az Éjszakát anélkül, hogy ne ébredne rá a súlyos felfordulásra, amit a holokauszt idéz elő gondolkodásunk és hitünk minden hagyományos tételében, éppen úgy, ahogyan senki sem tekinthet abba a tükörbe, amelyben Auschwitz fiatal túlélője kémleli magát hitetlenkedve a könyv végén anélkül, hogy észre ne vennénk, hogy több szempontból, mint amit talán készek volnánk beismerni, ebben a tükörben voltaképpen a saját közös arcképünket látjuk visszatükröződni.
  
Elie A. Cohen, aki saját emlékiratának a „vallomás” alcímet adta, arról számol be, hogy amikor felszabadították a tábort, és a használható holmik után kutató foglyok megrohamozták az SS raktárait, ő egy írógépet, papírt és borítékokat vitt ki onnan. Fogolytársai biztos egy kicsit őrültnek tarthatták e cselekedetét látva, mivel abban a kimerült állapotban, amelyben legtöbbjük találta magát, aligha lehetett szó bármiféle írásról. Cohen „tolvajlása” azonban mégiscsak több volt egy csupán szimbolikus tettnél, mivel már akkor is helyesen megérezte, hogy a teljes felszabadulás, ha egyáltalán valaha is bekövetkezne, többet kívánna meg, mint pusztán fizikai szabadulást a táborokból. Az írás indítéka ugyanannyira elsődleges volt számukra, mint ahogyan megváltó is, és az írást gyakorolva a holokauszt emlékiratírói nemcsak megismertették velünk a történelem legszörnyűbb pillanatát, de különféle vallomásos írásaikon keresztül tanúságot tettek arról, hogy ahhoz, hogy valóban szabadon élhessen egy ember, végső soron képesnek kell lennie arra, hogy elmondja történetét.

  
Az ezeken a lapokon áttekintett mintegy tucatnyi írásmű a holokauszt történelmi okmányainak csak kis részét alkotják. Számos napló létezik az itt említetteken kívül, és szó szerint ezreit írták meg a túlélők beszámolóinak (a New York-i YIVO Intézet több mint kétezer ilyen művet sorol fel; a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet még többet, és sok más főbb dokumentációs központokban van elhelyezve szerte a világon).
 
Ahogyan Lucy Dawidowicz tanúsítja, a számunkra elérhető holokauszt történelmi források „mennyiségben és átfogó jellegükben túlszárnyalják minden más történelmi korszak feljegyzéseit”. A tanúságtétel irodalma valóban óriási, és legátfogóbb meghatározásában magába kell foglalja nemcsak az itt vizsgált többé-kevésbé „befejezett” könyveket, hanem azt a sokkal nagyobb terjedelmű magánlevelekből, röplapokból, kiáltványokból, számlakönyvekből, kormányzati rendeletekből, diplomáciai és üzleti jelentésekből, vállalati aktákból vagy felterjesztésekből álló szövegkorpuszt is. Ezen felül ehhez az irodalomhoz tartoznak különböző hivatalos és jogi vonatkozású okmányok is, mint például a nürnbergi törvények, amelyek megfosztották a német zsidókat legtöbb joguktól, vagy pedig a wannseei konferencia jegyzőkönyve, amely legjobb tudomásunk szerint véglegesítette a végső megoldás terveit. Továbbá idetartoznak a tömeggyilkosságok szemtanúinak beszámolói is, közöttük az auschwitzi Sonderkommando iratai, Kurt Gerstein tanúvallomása, amelyben beszámol a belzeci elgázosításokról, Yankel Wiernik jelentései a treblinkai gázkamrákról és a krematóriumokról, és Rivka Yosselevscka az Eichmann-perben tett tanúvallomása az Einsatzgruppen által elkövetett tömeges oroszországi gyilkosságokról. A hősiesség és a szembeszállás irodalmának példáiként idetartoznak az olyan iratok is, mint a zsidó ellenállásra felszólító szövegek a kelet-európai gettókban; a varsói felkelés vezérének, Mordechai Anilewicznek a végrendelete; és majdnem egyedülálló műfajként olyan emberek hátrahagyott levelei öngyilkosságuk megindokolásáról, mint Samuel Zygelbojm lengyel zsidó vezetőé, aki öngyilkos lett Londonban hiábavaló kísérletként, hogy felrázza a közönyből a nyugati hatalmakat, és cselekvésre késztesse őket a zsidók érdekében. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyerekek feljegyzéseit és rajzait sem vagy a gettókban dúló tífusz és éhezés sorvasztó hatásait tanulmányozó orvosok által összeállított adatokat. Megfontolandó, hogy számba vegyük a rászedés és megtévesztés irodalmát is vagy a zsidó önérdekeket aláaknázó kellékeket, a keresztleveleket és a mindenütt jelenvaló, örökké változó német Schein-rendszert. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vallomástétel legminimálisabb, de legbeszédesebb formáját sem – a töredéket –, mint például amit egy kölni pince falára írtak, ahol zsidók rejtőztek. „Hiszek Istenben – olvasható részben – akkor is, amikor Ő hallgat.” Ez az utolsó, rövidke felirat, amely visszaemlékeztet dr. Schipper szavaira, voltaképpen visszatérít bennünket, majdnem egy teljes kör lezárásaként, ahhoz a bibliai erőpróbához, amelynek felvetésével ez a fejezet kezdődött. Azonban ne Ábel hangjával fejeződjön be – ami egy elhalkuló hang –, hanem Káinéval, amely mindig vakmerőbb, kitartóbb és képmutatóbb Ábel hangjánál. Az önmagát gyanúba keverő tanúvallomások irodalmában létezik-e bármi leleplezőbb, mint Himmler Végső összegzése?

Soha nem leszünk brutálisak és szívtelenek, ahol nem szükséges – nyilvánvaló, hogy nem. Mi, németek, az egyetlen nép a földön, amely tisztességesen viselkedik az állatokkal, tisztességesen fog viselkedni ezekkel az emberi állatokkal is. De saját vérünk elleni bűn lett volna aggódni irántuk, és olyan eszmények tárgyaivá tenni őket, amelyek még nehezebbé tették volna majdani kordában tartásukat fiaink és unokáink számára […] Erkölcsi jogunk volt hozzá, és kötelességünk volt saját népünk iránt, hogy megöljük ezt a népséget, amely minket akart megölni… És mindent összevetve elmondhatjuk, hogy feladataink közül ezt a legnehezebbet a népünk iránti szeretet szellemében hajtottuk végre. És belső lényünk, lelkünk, jellemünk nem szenvedett ettől semmi károsodást.

Akkora, amikor Himmler megtartotta ezt a beszédet SS tisztjei előtt, Chaim Kaplan – aki éppen annyira félt a nácik idealista szellemétől, mint fegyveres erejüktől – már halott volt ugyanúgy, mint ahogyan Emmanuel Ringelblum, Anne Frank, Moshe Flinker, Éva Heyman, Yizthak Katznelson és Janusz Korczak is azután már hamarosan halottakká váltak. A tanúvallomás és ellenvallomás közötti végeláthatatlan küzdelemben az ő szavaik is, mint Ábel vére, a földből sikoltanak hozzánk.

 

Részlet a szerző Kettős halál. Elmélkedések a Holokausztirodalomról című kötetéből. A kötet Peremiczky Szilvia fordításában 2010 májusában jelenik meg a Gondolat Kiadónál.