„Az ódzkodás nem új keletű”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Még nem töltöttem be 13. évemet, amikor szüleimmel és nővéremmel együtt 1956. november 23-án, egy hónappal a forradalom kitörése után elhagytuk Magyarországot. 13. születésnapomat – bár micvómat – már New Yorkban ünnepeltük meg 1957 januárjában. Természetesen szüleim döntötték el, hogy Bécsből hová vezet majd az utunk.
 

Sanders Iván műfordító, irodalomprofesszor

 

2010. március 22. / Várnai Pál

 

sanders ivan.jpg 

Sanders Iván

– Hogyan és mikor jutott ki az Egyesült Államokba? Milyen tanulmányokat végzett, hol és mit tanított?

– Még nem töltöttem be 13. évemet, amikor szüleimmel és nővéremmel együtt 1956. november 23-án, egy hónappal a forradalom kitörése után elhagytuk Magyarországot. 13. születésnapomat – bár micvómat – már New Yorkban ünnepeltük meg 1957 januárjában. Természetesen szüleim döntötték el, hogy Bécsből hová vezet majd az utunk. Mivel a magyar menekültek akkor sok ország közt válogathattak, szédületes volt a kínálat, szüleim Amerikát választották. Engem meg se kérdeztek, de egyetértettem döntésükkel, hisz annyit én is tudtam, hogy az Egyesült Államokba bejutni igen nehéz, ilyen ritka  lehetőséget nem lehetett elszalasztani. Egy brooklyni zsidó iskolába irattak be, a középiskola első éveit is ott végeztem. 1961-ben kezdtem el egyetemi tanulmányaimat a New York-i Városi Egyetemen – más nem is jöhetett számításba, ez volt a környéken az egyetlen ingyenes állami egyetem; és ez akkor számunkra igen fontos szempont volt. Ott szereztem meg az MA fokozatot is, a Ph.D.-t viszont – összehasonlító irodalomból – már a „fizetős” New York University-n 1972-ben. Akkor már néhány éve tanítottam a New York melletti Suffolk College-ban, az állami egyetemi hálozat egyik kisebb campusán. Sokkal később kezdtem tanítani „előkelőbb” helyeken is: a Columbián, a New Schoolban, az NYU-n, de főállásban egészen nyugdíjazásomig azon a vidéki főiskolán maradtam, amelynek presztizsértéke igen csekély, de ott legalább nyugodt légkörben dolgozhattam, és mivel többet publikáltam, mint legtöbb ottani kollégám s később „nevem lett”, megbecsültek, támogattak. Azt se bánom, hogy hosszú évekig átlagos vagy még gyengébb képességű diákokkal kellett foglalkoznom. Úgy érzem, így jobban belenőttem a tanárságba, sőt hozzátenném, hogy ott szerzett tapasztalataimat akkor is hasznosíthattam, amikor rövidebb-hosszabb ideig nagyobb és nevesebb egyetemeken vendégeskedtem. Óraadó tanárként mindmáig a Columbia Egyetem Közép-Európai Centrumában működöm.  A Suffolk College-ban főleg bevezető irodalomkurzusokat tanítottam, sőt évekig alapvetőbb stílusgyakorlatokat tartottam. A Columbián szinte kizárólag közép- és kelet-európai témákkal foglalkozom, és rendszeresen vezetek szemináriumokat  a modern magyar irodalom és film tárgykörében.

– Ön a magyar irodalom egyik legnevesebb angol fordítója, elsősorban Konrád és Nádas műveit fordította.

– Akárcsak egyetemi karrierem, fordítói pályám is rendhagyó. Én úgy vagyok a fordítással, hogy a könnyű fordítói feladatok nem csábítanak, ezeket megunom, illetve el sem vállalom, a nehezek inspirálnak, bár ezektől félek is. Ezért sem lett belőlem rutinos profi műfordító. Kezdőként elvállaltam egy nyelvileg igen bonyolult, bravúros kisérleti regény: Konrád György Városalapítójának fordítását. A legnagyobb kihívás fordítói életemben kétségtelenül Nádas Péter Emlékiratok könyve volt. Ma már úgy érzem, ez az évekig tartó munka meg is haladta képességeimet. A kitűnő Goldstein Imre, aki lektorálta a fordítást, oly sok javítani- és csiszolnivalót talált benne, hogy neve – a kiadó óhajából –társfordítóként szerepel a címlapon. Gondolhatja, ezt a megoldást annak idején nem fogadtam kitörő örömmel, sőt elégedetlenségemnek egyszer hangot is adtam, méghozzá nagy nyilvánosság előtt, amit máig mélységesen sajnálok. Az Emékiratok könyve bizonyos fokig törés volt fordítói pályámon, utána megváltozott kapcsolatom Nádas Péterrel, s azóta kevesebbet is fordítok. Nem akarom túldramatizálni a helyzetemet. Az elmúlt években nagy élvezettel kóstoltam bele, fordítóként is, egy fiatalabb generációhoz tartozó írók műveibe, olyanokéba, mint Závada Pál és Darvasi László, és roppant érdekelnek Dragomán György és Barnás Ferenc munkái. Azonkvül nagy megtiszteltetésként ért, hogy én fordíthattam angolra Kertész Imre stockholmi beszédétMég egy nagy dobásom lenne: Spiró György Fogság című regényének átültetése (részleteket már fordítottam belőle), de sajnos ez a könyv – számomra érthetetlen okokból – mindeddig nem találta meg méltó kiadóját külföldön. Persze voltak olyan olvasói is a Fogságnak, akik lenézően ennyit mondtak róla: Jól megírt lektűr. Én ezt nem cáfolnám, csak hozzátenném, hogy ennél színvonalasabb lektűrt én még életemben nem olvastam.

Milyennek látja a magyar irodalom amerikai fogadtatását? A New York Review of Books nemrég Nádas géniuszáról írt, Radnóti költészete pedig egyre ismertebb külföldön.

– Deborah Eisenberg esszéje valóban nagy jelentőséggel bír. Jellemző módon az igen befolyásos New York Review akkor foglalkozott érdemben először Nádas Péterrel, amikor avatott kritikusa nem csupán a legújabb angol nyelvű Nádas-kötetről írt, hanem egy életműről, kijelölve helyét a legjelentékenyebb európai kortárs írók között. Radnótit említette. Igen, ő is egyre ismertebb, és nemcsak azért, mert növekszik az Amerikában megjelent Radnóti fordítások és monográfiák száma, hanem mert egyre több nagy példányszámú, közhasználatban lévő irodalmi antológiában is olvashatunk verseket Radnótitól. Érdekes megjegyezni, hogy az egyik ilyen antológia, a Norton-féle Jewish American Literature mintegy beemelte Radnóti költészetét az amerikai zsidó irodalomba. A kötet „Zsidó írók zsidók tolmácsolásában” (“Jews Translating Jews”) c. fejezete Radnóti verseket is közöl három amerikai: Steven Polgar, Stephen Berg és S.J. Marks átköltésében. (Az általuk jegyzett Clouded Sky c. válogatás [1972] volt az első angol nyelvű Radnóti verseskötet.)

– Mint a magyar zsidó irodalom talán legnevesebb szakértője, hogyan látja a magyar és az amerikai zsidó önreflexiót az irodalomban? Mennyire ismeri el a magyar társadalom, illetve az olvasók a zsidó témákkal foglalkozó írót magyar írónak? (Például Spirót igen, Kertészt, legalábbis az olvasók egy része, nem.) Vagy magának a kérdésnek a felvetése is abszurd?

– Szerintem csakugyan képtelenség nem elfogadni azt a magától értetődő definíciót, hogy magyar író az, aki magyarul ír. És ezen mit sem változtat, hogy vannak magyar ­­írók – Kertész Imre éppenséggel ilyen, sőt bizonyos értelemben Spiró is –, akik a magyar irodalom egyik vonulatában sem tudják elhelyezni magukat. „Könyveimet olyan vendégnyelven írom, amely azokat a természeténél fogva kiveti magából, vagy tudatvilágának legföljebb a peremén tűri csak meg,” írja Kertész A száműzött nyelv című esszéjében. Egy másik írásában, Az önmeghatározás szabadságában így meditál: „Valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak.” Az ilyen mondatokat nem nehéz kiforgatni és félremagyarázni; szélsőséges nacionalisták és antiszemiták Magyarországon ezt nagy igyekezettel meg is teszik. Ugyanők egyetlen félresikerült és jelentéktelen  verséért az igen termékeny Spiró Györgyöt legszívesebben kiparancsolnák a magyar irodalomból. De hát kevésbé magyar az a zsidó (vagy nem zsidó) magyar író, aki kérdez, töpreng, és kioszt? Kevésbé  jó magyarok azok a keresztény magyar írók, Jókaitól Móricz Zsigmondig, Mikszáthtól Krúdyig és Máraiig, akik zsidókról, zsidó problémákról is írtak? Ambivalens érzelmei ellenére egy Kertész Imre nem tekintheti magát másnak mint magyar írónak. Igaz, ő úgy érzi, hogy „a borzalmat, amit Németország zúdított a világra, ötven évvel később némileg a német kultúra eszközeivel formáltam meg és adtam vissza művészetként a németeknek.” Tudjuk azt is, hogy Kertész jól beszél németül. Viszont csakis anyanyelvén stílusművész. Amerikában egész más a helyzet. Ott egy zsidó identitású amerikai író nem kivétel, hanem közismert típus. És az is természetes és gyakori, hogy ez az identitás megjelenik a művekben, akár mint élményanyag, vagy szubtilisabb formában, mint beállítottság, írói attitűd.

Miért ódzkodnak Magyarországon az írók a zsidó identifikációtól? Ez egy hagyományos jelenség vagy a jelenlegi közhangulattal magyarázható? Heller Ágnes írt a kilencvenes években egy tanulmányt az ún. „zsidótlanításról” az irodalomban.

– Véleményem szerint ez az ódzkodás nem új keletű, és minden bizonnyal a magyar zsidó asszimiláció sajátosságainak és a huszadik század perzekúcióinak eredménye. Egy meglehetősen triviális példával illusztrálnám ezt a vonakodást, a szelektív elfojtást. Nem egy olyan írót, művészt, filmrendezőt ismerek, aki külföldön nyíltan és részletesen beszél, nyilatkozik zsidó származásáról, de otthon, Magyarországon szinte soha. Egyik esszémben, amelyben az Emlékiratok könyvének zsidó olvasatát igyekeztem nyújtani, hasonló húrokat pengetek, mint Heller Ágnes az említett Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban című tanulmányában. Ki is kaptam érte. Ellenben biztató, hogy megjelent egy új írógeneráció, amelynek vannak olyan zsidó tagjai, akik a legnagyobb természetességgel élik a maguk magyar zsidó életét és habozás nélkül írnak is erről. Bízzunk abban is, hogy ez az életmód mégsem csupán retirálás, védekezés az eldurvult „közhangulat” ellen.      

támogatás
[popup][/popup]