A Zabhegyező halála
2010. január 27-én békében, nyugodt szívvel elhunyt a múlt század legszuggesztívebb amerikai írója. Temetéséről nem tájékoztat senki, az írót ismerve, ilyesmire nem kerül sor. Az pedig teljesen biztos, hogy Holden arra sem megy el, amiről ugyan nem tudunk, de amire mégiscsak sor kerül. Az ilyesmi megesik a legjobb (zsidó) családban is. JDS sem ment el az apja temetésére. Kaddist tehát ne reméljünk katarzisként.
Jerome David Salinger (1919 – 2010)
2010. február 1. / Hanák András
|
J. D. Salinger (Fotó: Hulton Archive) |
Ez egy ilyen család, ennél különb dolgokról is olvashatunk az író fejéből kipattant Glass család történetében. Természetesen életrajzi elemek szövik át Salinger valamennyi írását. Kiét nem. John Updike, a kortárs, talán irigységgel vegyes elismeréssel jegyezte meg, hogy Salinger jobban szerette az általa mozgatott Glass családot, mint Isten szerethette volna bármelyiküket. Ezek az életek, történetek apáink korában zárulnak le, mivel JDS jó ötven éve visszavonultan él a new hampshire-i Cornish városkában és nem publikál. A Catcher in the Rye abban az évben jelent meg, amikor e sorok írója megszületett. Ritka az olyan könyv, amelyből ma is minden évben 250.000 példányt vásárolnak meg az olvasók.
Jó ideig magam is azt gondoltam az íróról, hogy semmilyen konvencionális narratívába nem illik bele, különösen elkerült mindent, ami a zsidó identitással, kultúrával, szellemi élettel függ össze. Talán mégis, ezért nagyon is zsidó sors az övé. JDS éppen január 1-jén született 1919-ben. Apja, Sol Salinger, jól menő kereskedő, nagyapja, nem szokatlan történet, rabbi volt. Anyja Miriam (Marie) Jillich ír katolikusként született Skóciában, majd a házasságkötése előtt tért be a zsidó hitbe. Hogy egészen pontoson mit kellett tennie ennek érdekében az akkori Manhattanben, azt nem tudnám megmondani, de úgy tűnik számomra, hogy meglehetősen szabadelvűen mentek akkor az ilyen dogok. JDS csak bar micvóját követően tudta meg, hogy Miriam valójában Marie volt. A fiúról már a bar micvó idején látszott, hogy ez a Mensch inkább szeret írni, mint olvasni. Ám egy ideig még apja terelgette útjait, amelyet, akárcsak a Sonny nevet, nem állhatott. A hús- és sajtimportőr apa 1937-en magával vitte a gyermekét Ausztriába és Lengyelországba, hogy a sajt és sonka import fortélyait kitanulja.
|
A Time címlapján |
Sohasem értettem, hogy miként leli meg termékskáláját egy new yorki importőr a sajt és a sonka párosításban. Ha Salinger nyomán kalandoznék a saját múltamban, Debra Schneider jutna eszembe, a rabbi ifjú felesége, aki a sajt és a sült marha szendvicset tréflinek, míg a sajt és sonka kombinációját kósernek tartotta… Két rossz a szendvicsek esetében jót szül – vélekedett az ifjú rebecin. Erről a konfliktusról nem bukkantam eszmefuttatásra a Glass család hétköznapjaiban. A gondos életrajzírók, és most már a szorgos nekrológírók viszont szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy a húsüzlet hatására lett JDS vegetáriánus. Azért azt tudjuk, hogy az írót foglalkoztatta a manhattani zsidó sors, amely tudvalevőleg nem vezetett traumához és tragédiához. De a felszín alatt és a hétköznapok más természetű feszültségei hátterében ott lebegett. Gondoljunk az ártatlan jelenetre, mikor Lionel a dingiben kifecsegte anyjának, hogy a házvezetőnő szerint apa egy mocskos, nyamvadt zsidrák (a big-sloppy-kike), és a feszültséget nem oldotta fel teljesen, hogy Lionel szerint a zsidrák az, aminek olyan hosszú nyaka van és olyan foltos. Magyarul, jobban mondva angolul, egy kite.
Az első magyar kiadás borítója |
Semmivel sem igazolható feltételezésem szerint Salinger az utazása közben valahol rátalált Franz Kafka valamelyik könyvére. Mert akárhogyan nézzük, Salinger alapmotívuma, az angst leginkább Kafkához hasonlítható, azzal a nem lebecsülendő különbséggel, hogy Kafka Prágában élt, halt és alkotott, míg JDS 1938 elején egy prosperáló Amerikába tért vissza, és a második világháború borzalmas napjait egy győzelemre induló nagyhatalom katonájaként élte meg. A sors, a tapasztalat, az angst természete természetesen eltért az új világban. A manhattani angst nyilvánvalóan eltér Kafka metamorfózisától, kastélyától, pereitől. De mind a kettő reflektív szorongás, és mindkét tapasztalat, a reflexivitás és a szorongás, modern kori – irodalmi – zsidó hagyomány.
Salinger 1965-ben publikált utoljára, azóta önmagának írt, nem kívánta megjelentetni írásait. Nagy kérdés, hogy mi lesz a fennmaradt kéziratok, jegyzetek, történetek sorsa. Az író akarata az volt, hogy ami eddig megjelent, az elég. A New York Times értő kritikusa szerint Salinger irodalmi helye relatíve kevés, de igen erőteljes hangú publikált írásra épül. Nem kizárt, hogy előkerülnek eddig ismeretlen alkotások. Nagy lesz a csábítás ezek publikálására. JDS esetében én azt mondanám, hogy a kevesebb mindenképpen több volt. Ami eddig napvilágot látott, az „pont jó”. Számomra mindig inspirációt adott az újrakezdéshez és a szükségképpen közelgő befejezéshez.
|
Jerome David Salinger (1919 – 2010) |