Az izraeli holocaust-irodalom változásai

Interjú Hanna Jaoz-Keszt-tel

2010. január 18. / Bendl Vera

Hanna Jáoz-Keszt az izraeli holocaust-irodalom országosan elismert szakértője, és mai napig a Bar-Ilan egyetem tanára. Arról kérdeztük, hogyan változott az évek során az izraeli, soáról szóló irodalom.

„A izraeli holocaust-irodalom különböző fázisait legjobban a költészettel szemléltethetjük”, mondja Hanna, „ahol három jól elkülöníthető irodalmi generációról beszélhetünk. Az első generáció a harmincas és negyvenes években írt, legtöbbjük családja és hozzátartozói Európában voltak.

Közöttük a legjelentősebb Uri Cvi Greenberg, akinek egész családja Lengyelországban maradt, és ő maga is Lengyelországban volt még ’39 nyarán. Greenberg maga, előzetes tapasztalatai és megérzései alapján, már ’31-ben megjósolta, hogy a zsidóság pusztulása valószínű, de senki nem hitt neki. A negyvenes években sokat írt otthon maradt családjáról, de az erről szóló verseket aztán csak a háború után publikálta, s végül rengeteg díjat kapott érte. Ami különösen érdekes, hogy Greenberg a húszas években rendkívül formabontó verseket írt, rím és ritmus nélkül. Amikor azonban a soá jelenik meg főtémáként, hirtelen visszatér a klasszikus formákhoz, elkezd rímelni, ritmussal telnek meg a sorai. A negyvenes évek szerzőit egyébként Greenbergen kívül a klasszikus formák jellemzik, a soával kapcsolatban pedig a téma a siratás, gyász és jajkiáltás, felháborodás.

A soáról szóló költészet második generációja túlélőkből áll, akik a háború után, vagy az ötvenes évek elején érkeztek Izraelbe. Ez nagyjából Itamár generációja; ők a háború alatt gyerekek vagy fiatalok voltak, anyanyelvük nem az ivrit, így emberfeletti erőfeszítést kellett tenniük azért, hogy nyelvet és kultúrát váltsanak. Ami különösen érdekes, hogy bár ezek a költők nem ismerték egymást, költészetükben önkéntelenül nagyjából egységes csoportot alkottak, mert témájukban és kifejezésmódjukban igen sokban hasonlítanak egymásra: náluk nincs jelen a jajkiáltás, felháborodás vagy siratás, versformájuk pedig nyitott, formabontó, elhagyva a ritmust és rímet, ami az előző generációra jellemző volt. Ami a versekben szintén közös, hogy tényeket, helyeket, időpontokat nem említenek, sőt, nem találunk realista leírásokat sem megtörtént eseményekről. Az egyik legfontosabb kutatásom témája annak megállapításáról szólt, hogy mi az, ami mégis egyértelműen összeköti ezeket a költőket, és honnan tudjuk teljesen pontosan, hogy ki nem mondott témájuk éppen a soá. A kutatás során négy megkülönböztető jegyet találtam ezekben a művekben. Egyrészt olyan szavakat tartalmaznak, amelyek együtt úgy hatnak az olvasó számára, mintha egy másik bolygóról érkeznének, ilyen például a vagon, füst, csizma, vonat. Másrészt a Bibliából, főként a Genezisből származó – elsősorban traumákról szóló – történetekre (például Káin és Ábel, Izsák feláldozása) vonatkozó utalásokat tartalmaznak. A harmadik csoportot az európai tájakra való utalások képezik, amikor a költő egy olyan tájat, erdőt vagy folyót ír le, amely Izraelben biztosan nem létezik, sőt, az izraeli olvasó számára idegen. A negyedik csoport a személyes metaforákból és képekből áll, amely a költő saját világában kapcsolódik a holocausthoz. Itamárnál ilyen a „világ vákuuma” vagy a „fekete hó” kifejezés. A túlélők költő-generációja nem sír, nem sirat, nem kiált, hatalmas a csöndje. A forma nyitott, a téma zárt.

A hetvenes évek végén jelent meg a soáról szóló költészet harmadik generációja. Ők is használják a második generáció kódjait, illetve a sajátjaikat is. Ilyen például Oded Peled, akinek édesanyja Bergen-Belsenben volt, vagy Rivka Mirjam, aki azt írja, hogy „Gyermekeim füstöt szopnak majd mellemből”. Témájukban azonban visszatérnek az első generációhoz. Ők már sírnak, jajgatnak és kiáltanak, mindemellett pedig sokat írnak arról, milyen túlélők gyermekének lenni.

Negyedik költészeti generáció is létezik, ehhez azonban még nincs annyi anyag, hogy általános jellemzőket vagy irányvonalakat állapíthassunk meg.”