Tel Aviv száz éves

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Tel Aviv, szó szerint, a tavasz dombja, csak két évszakot ismer: egy meleg és nedves, de csapadékmentes nyarat és egy kissé esősebb tavaszt, mely nagyjából októbertől májusig tart. A házaknak nincs is kéménye, a lakásokban nem találunk radiátort, az ablakok üvegezése szimpla és picit állandóan huzat van.

 

 

 

02 Jaffo a tel avivi strandrol nezve-1.jpg
Jaffo a tel avivi strandról nézve (a szerző felvételei)

Amit itt télnek hívnak, az egy esős tavasz, leginkább december végétől februárig-márciusig, mely során rendkívül hevenyen és néha több napig is esik az eső, de utána derűs napok következnek, gyorsan tovatűnő felhőkkel. Ha esik, esernyő nem segít – mintha az ég (eredetiben: egek, sámájim) minden keserűségét egyszerre szeretné kisírni a viharos szélben. És az emberek is ilyenek: az érzelmek kimutatásának nem vetnek gátat, a szemekből árad az öröm illetve néha a szomorúság, és a tekintetből illetve a testbeszédből azonnal megtudjuk, beszélgetőpartnerünk mit is gondol, érez. Az udvariaskodás majdnem hogy ismeretlen. Mintha mindig mindenki házi ruhában, hálóingben járna – nyakkendőt csak banktisztviselők viselnek. E „Schlafrock-kultúrát” a szabre-kultusz is erősítette. A szabre kifejezés az Izraelben születettekre utal, az egykori félénk-beteges európai zsidók életerős és magabiztos utódaira, akik kívülről tüskések, mint egy kaktusz (cabar), de belülről puhák és nedv- illetve érzelem-dúsak. Az építészeti, környezetépítészeti nyíltság és spontaneitás ebből a szellemi háttérből fakad.

 

11 Nasz a tengerparton.jpg
Nász a tengerparton, háttérben a modern város

Tel Aviv városa idén ünnepeli fennállásának századik évfordulóját. Ritka ez egy olyan országban, ahol nehézen található nagyobb település, mely nem szerepel a Bibliában, illetve történelmi forrásban. De itt éppen a fordítottjáról volt szó: az új zsidó földnek megteremteni a modern (nagy)városát, amely ugyan nem az első az új óhazában, ám új lapot nyit az egyetemes várostörténetben is. Rendezési tervét Patrick Geddes, brit várostervező készíti el. Geddes azon ritka várostervezők egyike, akinek nem volt mérnöki múltja – biológusként dolgozott, aki a legenda szerint a mikroszkóp mellett észlelve látása romlását felcsapott várostervezőnek, a biológusi gondolkodást hasznosítva a városépítésben és az építészetben. Tel Aviv alapvetően kertváros, sok növénnyel, de az angol kertvárosok filozófiájától eltérően, melyet „az én házam az én váram” mottója jellemez, itt társasházak és zöld közterek spontán elegyével találkozunk. A társas fontos fogalom, és építészeti relevanciája nem alábecsülendő. A házak homlokzatán erkélyek futnak végig, melyekre valamikor a tévékorszakot és légkondicionáló idejét megelőzően kiültek a polgárok, és illatos kertjeik felett kötetlenül csevegtek. A házak viszonylag közel épültek egymáshoz, de minden lakásnak legalább három égtájra van kilátása, hogy biztosítsák a hűsítő tengeri levegő áramlását. A „hivatalos” utcákon kívül a kertek között gyalogosösvények emlékeztetnek a korábbi Judenstadt-ok utcáit-tereit összekötő informális (sabeszi) útvonalaira. Míg Jeruzsálem építészete – részben kultúrája is – alapvetően az ottománkori, ókori/középkori alapokon nyugszik, addig Tel Aviv csak a dűnékben gyökerezik és az európai tradícióban. Innen a szabadsága, lezsersége.

Tel Avivot eleinte csak az ókori/középkori Jaffóval együtt emlegették, de attól egyértelműen elkülönül városszövete és építészete. Míg Jaffó kőből épült, jobbára szabálytalan, organikus, arab utcahálózattal, addig Tel Aviv laza raszteres alaprajzú és házai vakoltak. Az első építési hullámot 1909-től az angol fennhatóság kezdetéig a gyarmati építészetből ismert enyhén orientalizáló formavilág jellemezte: 1-2 emeletes társasházak az arab építészetet idéző csúcsíves ablakokkal, kiugró erkélyekkel vagy beugró loggiákkal, bádog zsalugáterekkel, díszes pártázattal, bábsorokkal és a sarkok kis ívű lekerekítésével.

 

09 Ejjeli elet-1.jpg
Éjjeli élet

Az áttörést a modern építészet hozta meg az brit korszakban: a nem szakavatott közönség Tel Aviv-i Bauhausról beszél. A Bauhaust, és a modern építészetet általában, gyakran kötik össze a zsidósággal, mely Európa szerte vonzódott a partikuláris, helyi hagyományokat meghaladó, az örök és általános értékeket hangsúlyozó, absztrakt, geometrikus formavilágú modernizmushoz. Ilyen építészetet ugyan majdnem mindenütt találunk kontinentális Európában, de csak töredékesen, a korábbi városszövetbe ágyazva, vagy esetleg új peremváros alakjában. Ám Tel Avivban ez az építészeti nyelv egyeduralkodó. Az építészeti modernizmus egyik atyja, a berlini születésű Erich Mendelsohn, miután kivándorolt Palesztinába, elképedve látta, miként tette magáévá az ő formavilágát a tel-avivi polgárság, hogyan lett az avantgárd modernből „népi építészet” – bár a népi hagyományos fogalma az emancipált zsidóságnál korlátozott érvényű és megfelelőbb a vernakuláris kifejezés. Közben az elit modern a „földre szállt”, a kiművelt arányokat felváltotta néhol az esetlegesség, de az uralkodó geometrikus formák,  erkélyek, szalagablakok a dísztelen, világítóan fehér homlokzatok, megmaradtak. Ezért kapta Tel Aviv az Ir Levana (fehér város) elnevezést.

 

01 Legifelvetel Tel Avivrol.jpg
Tel Aviv madártávlatból

 

Izrael állam megalakulása az építészet filozófiájában ugyan nem hozott nagyobb változást, a városkép mégis némileg megváltozott. Az 1950-es évek társasházai bár követik a bauhazos filozófiát, ám formailag igénytelenebbek, érződik rajtuk a sebtében való építés, és a nagyobb együtteseknél a gondoskodó állam keze. Az anyaghasználat is bőségesebb lett – megjelent a nyers beton, a kavicsos felületű kulír (mosottkő), esetleg kerámia burkolat, illetve az ablakok előtt helyezett ismétlődő beton napvédők ritmusa (brise-soleil). Felbukkantak az államiságot megjelenítő reprezentatív középületek is, és minden egy kicsit tömegessé, sőt néha kolhozossá (kibuc-szerűvé) vált. Az angol fennhatóság korszakában (mandatory period) ugyanis mások voltak az építtetők és az építészek is, mint az 1950-es években, amikor a gyarmati rendszer felbomlásával nagy mennyiségben áramlott be az országba az új, úgynevezett „keleti” (észak-afrikai, közel-keleti szefárd) lakosság, illetve a kelet-európaiak. Legendás történetek szólnak az 1930-as évekből házakat építő német ajkú értelmiségiekről: Herr Professor, geben Sie mir bitte zwei Backsteine! (Professzor Úr, két téglát kérnék!) – mesélte idős szomszédom a hősi korszakról. A nácizmus elöl menekülő „jekék” (német zsidók) mentették ide át életüket, vagyonuk egy részét és kultúrájukat, bár az utóbbi gyorsan erodálódik. Hamarosan a meisseni tálak társaságába helyi gyártmányú, aranyozott szélű rostfrei evőeszköz került – ez majdnem minden izraeli háztartás egyik alappillérévé vált az Ikea tömegáru megjelenéséig. És lassan a porosodó, azaz inkább homokosodó, idős Bösendorfer zongorákat leváltják a plazma-tévék. Európai nagyvárosokkal egybevetve a Tel Aviv-i lakásokba bekandikálva még mindig sok könyv díszeleg, de egyre inkább szorítják ki őket a számos utazásból hazahozott emléktárgyak és az anyagi jólét egyéb megjelenítői. Itt-ott még az idősek beszélnek jiddisül, lengyelül, németül illetve magyarul, ám az olvasztótégely hatásosnak bizonyult, mert a 30 év alatti nemzedék, a szovjet bevándorlókat leszámítva, csak héberül beszél és természetesen angolul. Az olvasztótégely a viselkedéskultúrában is eredményes: északi és déli, keleti és nyugati származásúak egyformán nyíltak és közvetlenek, ami kivetítődik az építészetébe is. Az 1930-as évek erkélyei illetve a 1950-es évek loggiái fokozatosan megszűnnek, és a köz- illetve magánszféra közötti határvonal, a homlokzati fal is eltűnik, eltolható üvegajtókra illetve műanyag zsalugáterre cserélődik. A nappali hőség enyhülésével megnyílnak a lakások az utcára, és amíg ég a lámpa, addig mindenki fogadóképes. És a lámpák sokáig égnek: éjfélkor még a lakosság vagy fele tevékeny és csak éjjeli kettőre hunyják le szemüket az ablakok, erkélyajtók és a városlakók. A reggeli friss tengeri szellő megjelenésével megint megnyílnak az épületek.

 

14 Erkezes a Tel Avivi Repterre (Laszlo Maria felvetele).jpg
Érkezés a reptérre (László Mária felvétele)

Tel Aviv városi és építészeti egysége a Hatnapos háború után lazulni kezd. Az „izraeli szocializmus” fokozatos megszűnésével az 1967-es háborút követően – az Egyesült Államok felfedezi az értékes szövetségest az arab tengerben – megváltozik a város, ahogy a közgondolkozás és a társadalmi rétegeződés is: megjelennek a nagyon gazdagok északon és a leszakadók a város déli peremterületein. A legmódosabbak fokozatosan Herziliába költöznek, ahol teljesen semleges – „parvé” – építészet szolgálja a parvenüket. A tel-avivi belváros hősi korszakát idéző nemes arányú modern épületeit ugyan helyreállítják, de ez csak úgy kifizetődő ingatlanfejlesztési szempontból, hogy ha mögéjük magasházakat húznak. Így a „bauhauzos” Tel Aviv-ból kirakat lesz, mely elkendőzi a mai könyörtelen gazdasági és társadalmi realitást: az egykori óriás-kibucból neo-liberális gazdaságú társadalom jött létre. Ahogy a pénznek sincs karaktere („szaga”), úgy az új építészet is nagyjából jellegtelen, íztelen; vagy ha van jellege az éppen a jellegtelenség, a tét nélkül ismételgetett manirisztikus elemek, és a puszta ingatlan-érték, gazdagság magamutogatása. Néma – esetleg pénzes bádogpikszlit csörgető – koldusok és zenélő „kultúr-koldusok” ékesítik az utcasarkakat, áruházak bejáratait. Amikor munkából hazajövet betértem bevásárolni, rend szerint egy hangját elvesztette basszista énekelte Fülöp király nagy áriáját Verdi Don Carlosából: „…majd alszom én, ha véget ér e kín…” Mire megrakott zacskókkal távoztam a „szuperból”, az „Ej juhnyem” orosz búbánata került műsorra. Orosz ajkúak gyakran hozzák összefüggésbe bevándorlásuk tényét a virágzó (zenei) kultúrával, ami alapvetően téves: az Izareli Filharmónikusokat Bronislaw Hubermann hozta létre még 1936-ban, és e zenekar azóta is a világ élvonalába tartozik. Az orosz ajkúaknak talán inkább a matematikához/számítástechnikához való hozzájárulásuk és a gondoskodó állammal szembeni elvárásaik miatt meghatározóak.

Jelenleg a társadalmi szolidaritás (szocializmus) továbbélése leglátványosabban a városi négylábúakkal szembeni gondoskodásban tapasztalható. A macskák, a mérges gyíkok ellenségei, fontos szerepet játszottak a város életében a kezdetektől fogva. Noha itt is találunk előkelőbb kedvenceket nyakörvvel, chippel a bundájukban, a derékhadat a lépcsőházi (közös) illetve utcamacskák teszik ki. Túlszaporodásuktól nem csak a könyörtelen közlekedés óv, hanem a városi „macskafelügyelet” is. Ennek alkalmazottai ketrecekkel megrakott teherautókkal cirkálnak és összeszedik azokat a macskákat, melyeknek a füléből nincs lemetszve: ivartalanítják őket, lecsípnek egy darabkát a fülükből, és visszaszállítják őket a „tetthelyre”. Így csak a legügyesebbek képesek megőrizni reprodukáló képességüket. De a Kitekat „mindenkinek” kijár, sőt nem ritkán tesznek a polgárok a fák tövébe tejfeles túrót, úgynevezett Cottage-t a, ami macskaismereteimet tekintve példátlan. Kevésbé látványos, de annál meglepőbb szolidaritás és gondoskodás mutatkozhat meg, ha az ember a parkban leül egy padra. Nem ritkán és a legtermészetesebb módon megkérdezik, honnan jött, van-e munkája, hogy nős-e, elégedett-e Erecben, és esetleg felajánlanak valamiféle segítséget. Sajátságos a lomtalanítás is, mely gyakorlatilag állandó. Az előkert elé rakják a polgárok a megunt bútort, elektromos eszközt, és az fokozatosan „felszívódik”. Ám itt nem bizonyos csoportok vetik rá magukat a prédára, mint néhol, hanem a javak a marxi eszményeknek megfelelően a piac illetve pénz megkerülésével cserélnek gazdát. A rászorultabbak berendezkedhetnek, anélkül hogy közben elzavarnák őket „új javaiktól” azok, akik Közép-Kelet-Európában a gyűjtést és „újraértékesítést” szervezik.

 

12 Cica jo hazbol-1.jpg
Cica a száz éves Tel Aviv kövein

Valószínűleg a neo-liberalizmus, akár a kapitalizmus korábbi szakaszai, nem egykönnyen tudja kiirtani a több évezredes zsidó szolidaritás és közösségi szellem hagyományait: történelmi távlatból múló jelenség e korszak is, mint az egyiptomi, babilóniai, görög, hellenisztikus, római, bizánci, iszlám vagy a nyugati keresztény (fausti) kultúra, melyet a zsidóság szintén jó eséllyel túl fog élni. Ebben a nagy történelmi ívben Tel Aviv száz éve sajátságos közjáték, mely Jeruzsálemtől eltérően nem a több ezeréves hagyományokon és szakralitáson, hanem a zsidó mindennapokon, a vallásosságtól mentes, de mégis olyan életformán alapul, mely a zsidó szellemben gyökerezik, annak rendkívül vitális, új, vibráló hajtása. Noha az úttörő szellem, a kollektivizmus és szolidaritás lanyhulnak Tel Avivban, az életerő- és öröm töretlen. A zsidó történelem e rendkívüli száz évének emlékét őrzik a levanti ligetekbe ágyazott, oldott homlokzatú fehér társasházak, középületek és barátságos közterek.

 

Címkék:2009-11

[popup][/popup]