Láthatatlan szavak

Írta: A zsidó lélek - Vita Komlós Aladárral  - Rovat: Politika

Noha a léleknek így elsősorban hangja van, és biztos vagyok benne, hogy ennek a hangnak léteznek regiszterei, amelyeket csak bizonyos emberek hallanak (meg persze olyan árnyalatai is, melyeket nem hallhatunk, akkor sem, ha hallani véljük – amennyiben mégis, az a művészet csodája); noha folyamatosan üldöz ez a „zsidó hang”, talán éppen azért, mert egyszer üldözőbe vettem…
 

 

csáki.JPG

Csáki Márton

Mi a lélek? A legkevésbé emberi részünk. Sem a másik, sem a saját lelkét nem láthatta, nem tapinthatta még ember, akkor sem, ha – mint a Biblia mondja – a vérben lakozik is. A lélek létére vonatkozó egyetlen bizonyítékunk, hogy szenvedünk, hogy e szenvedésen keresztül tudunk magunkról, illetve hogy e szenvedés elviselhetővé tétele érdekében művészetet teremtünk. A léleknek – amint az etimológia is mutatja – a lélegzethez van köze, ahhoz az alig érzékelhető légáramhoz, amely az éteri természetének legmegfelelőbb zenében, valamint a szóban képes alakot ölteni, ám amely teljes intenzitással csak a születés traumáját követő artikulátlan sírásban tör elő, hogy aztán az utolsó, néma kilégzéssel búcsúzzon. Mindaz, ami e kettő között van, maga az élet – a szavak.

Noha a léleknek így elsősorban hangja van, és biztos vagyok benne, hogy ennek a hangnak léteznek regiszterei, amelyeket csak bizonyos emberek hallanak (meg persze olyan árnyalatai is, melyeket nem hallhatunk, akkor sem, ha hallani véljük – amennyiben mégis, az a művészet csodája); noha folyamatosan üldöz ez a „zsidó hang”, talán éppen azért, mert egyszer üldözőbe vettem, de ő ejtett rabul (vajon milyen sugallatra kezdtem el követni?); noha dühödt olvasásvágyam mást sem szolgál, mint hogy újra meg újra azonosítsam ezt a hangot – vagy az engem –, elnyerve egy pillanatra az önazonosságot, amely a magány szétzúzásának illúziójával is megajándékoz; noha élni sem tudnék a remény nélkül, hogy egyszer visszacsalogathatom ezt a hangot az írott szavak közé – nem kevesebb ez, mint a ki vagyok én? kérdésének megválaszolhatóságába vetett hit –, mégis szkeptikus vagyok a Komlós-féle kísérletekkel szemben. 

Két okból is. Egyrészt – bár Komlós téziseivel jórészt egyetértek – túl profán vállalkozásnak tetszik a lélek kategóriákra osztása, ami végső soron az emberi nem egységét tagadja. Igaz, a néplélekről szólván Komlósnak, akár a műfajt megalapozó romantikusoknak, eszébe sem jut a kategóriák között minőségi különbségeket tenni, azt csak a huszadik századi bestiális (persze szintén a 19. századi, többé-kevésbé jóhiszemű elődökre támaszkodó), a néplelket a genetikával azonosító fajelmélet tette. Ám ha lemondanánk a „néplélekről”, hogyan olvashatnánk Bubert, a népmeséket, hogyan is beszélhetnénk a mítoszok civilizáció-alakító erejéről? Ha mindenestül tagadjuk a kollektív psziché – akár családi, akár zsidó, akár európai stb. – létét, akkor csak egy megoldás marad: lemondani a találkozásról, és szembenézni a ténnyel, hogy egyedül állunk a világban. A közös lelkiség tételezése, mint a magány elleni utolsó mentsvár, különösen fontossá válhat a szekulárisok számára – a hitben élő embernek ez nem kérdés, hanem mindennapi tapasztalat –, akkor is, ha provinciálisnak ítélt vallási, etnikai közösségükből a Komlós említette nemzetköziségbe vetik magukat: a messianisztikus gyökerekből táplálkozó világi eszmék melletti elkötelezettség ilyenformán csupán a „néplélek” megteremtette bensőségesség kiterjesztése (vagy pótléka). Egyébként Komlós írásának talán csak a „nemzetköziségbe” menekülés kapcsán írt gondolatai felett járt el az idő, bár láthatjuk, a transznacionalizmus milyen sok zsidó számára kedves. Ma ugyanis nincs „korszellem”, elkötelezettség – kitérni sincs hova. Másfelől nincs miért: Izraelbe költözni ma már egy – meglehet nehéz – döntésen múlik, így az öngyilkos azonosulás-vágy, mimikri-kényszer és önfeladás külső kényszere is csökkent (azaz megváltozott: ma nem a származást, hanem az Izrael-pártiságot „illik” titkolni). De mindez politikai, történelmi változásoknak tudható be, nem a lélekre tartozik.

Fotó komlós_aladár.jpg 

Komlós Aladár

Másrészt, hol a helye Komlós elméletében az individuumnak, hogyan is tudhatnám megállapítani, hol válnak el egymástól a személyiségemből, a neveltetésemből, környezetemből, érdeklődésemből eredő gátlások a mindenki által tapasztalt civilizációs, vallási tabuktól, vagy az oktatási intézményeknek nevezett lágerekben tanult tilalmaktól? Lehet-e valóban akkora különbség a zsidó lélek és az inkább zsidó, mint görög háttérrel bíró kereszténység látásmódja között? Ha igen, akkor feltehetően a testhez való viszonyban, hiszen a kereszténység szimbolikájában központi helyen szerepel egy megkínzott test, amely mégis esztétikus – egyes középkori szent-ábrázolásokon még az alig leplezett erotikus kíváncsiság is megnyilvánul: a szenteknek szépnek is kell lenniük. A modern korban a testhez való viszony mindenképpen felszabadultabbá vált – ha nem is annyira, mint hinnénk –, és igaz volt ez a zsidó irodalomra is, egészen a holokausztig, ám a túlélők élményei, a tömeghalál látványa, a test megjelölése és egyen-csontvázzá sorvasztása tovább tabusították a témát.  De visszatérve: a kereszténység görög öröksége alighanem az esztétikai látásmód, amellyel a görögség ugyanolyan magas szinten, csak éppen más úton volt képes meghaladni a természeti világot, mint a zsidóság a maga erkölcsi követelményeivel. Lehetséges, hogy a jelentős zsidó képzőművészek színrelépésére nem a képi ábrázolás tilalma miatt kellett oly sokáig várni, hanem azért mert a képzőművészet egyszerűen nem felelt meg absztrahálási szenvedélyüknek, és csak akkor éreztek erre késztetést, amikor a festészet stb., az ő hatásukra is, „zeneibbé”, expresszívebbé vált?

Egyáltalán: szabad-e beszélni olyasmiről, aminek csak a létéről tudunk bizonyosat, de nem a milyenségéről? Mert bizonyság van: Kafka, Jabés, Lorand, a sivatag és a kövek… ám ezek a bizonyságok minden szilárdságuk ellenére sem érnek többet a sejtelmeknél. Ám az több mint megérzés, hogy a zsidóságban a szem és a látvány helyett a fül, a hallás primátusa érvényesül: a láthatatlan szavaké. A törvény is elhíváson alapul. Ez a szavakhoz való viszony abból a feltevésből származik, hogy létezik egy könyv, amely magában foglalja a világot, az örökkévalóságba ékelt történelmet, mindent, egyidejűleg. Megfordítva: a világ olvasható, sőt, ez megértésének egyetlen módja; a szavak nem elválasztanak a világtól, hanem feltárják azt. És ahogy az olvasás állandó önfegyelmet és már-már kényszeres önreflexiót követel, úgy az írás is: a „zsidó lélek” számára a legkézenfekvőbb önkifejezési mód mindig az írás és a látszólag kevésbé produktív olvasás marad, mert a szavak közt találhat rá valódi önmagára – ezért, hogy az életet a szavakkal azonosítjuk.

Elias Canetti 1_web.jpg 

Elias Canetti

Komlós írása gyönyörű kudarc. Szükségképpen az, hiszen azon lelki kettősségek, egymást kizáró szélsőségek, melyeket egyaránt zsidó tulajdonságnak vél mind ő, mind a tágabb környezet, nála is egyszerre jelentkeznek. (Ezek közül talán csak az iróniát nem említi, ami már a „szőrszálhasogató” hagyományban is benne rejlik, és amit a modernitás óta a zsidó szellemmel azonosítanak, sőt, a testiség tabuja helyett éppen hogy szabadossággal vádolták a zsidó írókat. Meglehet, Komlós tisztán látta, hogy a testiség túlhajszolása csak az érzékiség utáni tétova sóvárgás fonákja.) Kudarc, mert az ellentétes érzékenységek, melyek közt rendet akar vágni – a kívülállás és a cselekvés eszményítése, a teremtés tényében, de elhibázottságában való hit, az apokaliptikus látásmód és a messianizmus maradványa, a radikális gesztusok és a konzervativizmus iránti vonzalom – röviden ész és prófétai szenvedély egymást erősítő impulzusai ott munkálnak esszéjében. És ezért gyönyörű, ahogy objektív elemzése kimondatlanul is vallomásba omlik.

Számomra is csak a tanúskodás marad a szavakban lakó közös lélekről szerzett tapasztalatomról, arról az anyanyelvről, amelyet ténylegesen csak anyámmal beszéltem: olykor, minden ok nélkül szavakat, neveket soroltam neki – maranno, galut, avoda zara, mamele, Solomon ibn Gabirol –, a puszta hangzással igyekezvén demonstrálni e szavak hatását, ő pedig mindannyiszor megjegyezte, látja, milyen semmihez sem hasonlítható felindultságot ébreszt bennem ez a játék. Vagyis egyszer valaki tudta, mit érzek e szavak hallatán, melyekben nekem szinte tapintható a „zsidó lélek”, az ajtómra tűzött Canetti-idézet pedig – „az, aki beszél, a fiú, visszahozza őt szavakban, és az a másik, az anya, nem hagyhatja el soha”* – mindig emlékeztet arra, hogy létezhet valaki, akinek kimondhatom őket.
 

* Halasi Zoltán fordítása.

Címkék:2009-10

[popup][/popup]