Zsidó művészet?

Írta: Szombat - Rovat: Politika

“…a zsidó művészet eszménye Noétól eredeztethető. Noé három fia testesíti
meg azt a három különféle jelleget, melyekből és az egymással való
kölcsönhatásukból megszületik a Tóra szépségeszméje. Ha Noé (héb.:
Noáh) nevének betűit felcseréljük, a hen szót kapjuk, mely kellemet és
szépséget jelent. A hen szó maga pedig akroníma a hochmat nistar-ra,
mely rejtett bölcsességet jelöl. A szó helyes értelmezése tehát:
belső szépség.”

 

 
Néhány évvel ezelőtt interjút készítettem Mel Alexenberggel, aki akkor a Pratt Institute művészeti vezetője volt (1). Alexenberg a Genezis könyvétől, a Tóraadáson keresztül, a Szentélyig a „zsidó művészeti alkotás” archetípusainak nyomába eredt.

shimona tzukrenik.jpg 

Shimonah Tzukernik

Alexenberg szerint a zsidó művészet eszménye Noétól eredeztethető. Noé három fia testesíti meg azt a három különféle jelleget, melyekből és az egymással való kölcsönhatásukból megszületik a Tóra szépségeszméje. Ha Noé (héb.: Noáh) nevének betűit felcseréljük, a hen szót kapjuk, mely kellemet és szépséget jelent. A hen szó maga pedig akroníma a hochmat nistar-ra, mely rejtett bölcsességet jelöl. A szó helyesen értelmezése tehát: belső szépség.
Noé három fiáról olvassuk; „Terjessze ki Jefet határát s lakozzék Sém sátraiban és Kanaán az ő szolgájuk legyen.” (1Móz 9,27) (2). Jáfet neve a jáfá szóból ered, mely érzéki, látható szépséget jelent, ezért ő a görög, a nyugati kultúra eszményét testesíti meg. Sém neve a smiá vagyis hallás szóhoz kapcsolódik, Hámé pedig a homer szóhoz, ami dolgot, vagy tapinthatóságot jelöl. Ahogy Noé családja magába foglalta a három fiút, úgy az igazi művészi szépségnek is magába kell foglalnia e három jelleget, a láthatót és azt, ami azon túl van, az érzékiben testet öltő láthatatlant. A különböző kultúrákban mindig, e jellegek valamelyike hangsúlyos szerepet kap. A népművészet, jóllehet szimbolikus, mégis inkább az anyagihoz és a tapinthatóhoz kötődik. Olyan művészet, mely a nézővel való szoros kapcsolaton és interakción alapszik. A nyugati művészet alapvetően a vizualitásra épül, mely egy bizonyos távolságot feltételez a mű és a befogadó között. 

 

Shem,_Ham_and_Japheth Noe fiai _james Tissot illiusztrációja, 1904.jpg 

Noé fiai: Sém, Hám, Jáfet (James Tissot illusztrációja, 1904)

Az arab országok művészetében – Alexenberg szerint – elsősorban a hallás dominál. „Szimbólumuk a félhold, ismétlődő mintázata olyan, mintha templomaik moraját visszhangozná, ez a ritmusos hang körülöleli az embert.” A hallás fogalmát tulajdonképpen az arabok ősatyja Ismael testesíti meg, akinek neve annyit tesz; „Isten hall.” Tehát bár minden kultúra magába foglalja mindhárom jelleget, de az egyik közülük mindig uralkodó.

A zsidó művészet, a Hen viszont e jellegzetességek mindegyikét felöleli, és a vizualitás, a hallás, a tapintás egyenlő arányú egységét alkotja. A Tóraadás története is példázza a látvány és a hang ezen összetett kapcsolatát. A kommentátorok úgy magyarázzák az egyiptomi rabszolgaság és az Egyiptomból való csodás megmenekülés után években történt csodás jelenséget, hogy a zsidók hallották, amit általában látni, és látták, amit általában hallani szoktak. Tulajdonképpen tehát a fizikai jelenséget vizuálisan, és ami elvontabb hallani. Ebből a kinetikus inverzióból az következik, hogy a zsidók számára, a Szináj hegyi kinyilatkoztatásban a szellemi világ ugyanolyan valóságos és konkrét volt, mint a fizikai realitás.

alexenberg.jpg

 Mel Alexenberg

Más írásokban is megnyilvánul, hogy a megértés során a látás és a hallás milyen szoros egységet alkot a zsidóknál. Például mikor a nép elfogadja a Törvényt; „Megtesszük és meghallgatjuk” – mondják. Ezt a rabbik így értelmezik; „Előbb megtesszük, és azután majd megértjük.” A látás szintén általában nem korlátozódik csupán a felszín látására, hanem a belsővel is összefüggésben van. Ahogy Alexenberg mondja; „Néhányan a külsőt látják, de a belsőt hallják. A judaizmusban ennek éppen ellenkezője igaz. A pánim, „arc” kifejezés és a p’nim, a „belső” ugyanaz a szó.”
A megértés, a látás és a hallás e dinamikus összjátékára, a felszín és a mögötte lakozó benső megértésére utal a „megértés” parancsa, a Talmudban és a Zóhárban. A babilóniai Talmudban (a kanonikus, szóbeli zsidó tradíció) a tásmá szót olvashatjuk; „gyere és halld”, miközben a Zóhárban (a Tóra rejtett, misztikus tanításában, mely azt jelenti „ragyogás”) a táháze szót találjuk, mely annyit tesz; „gyere és láss.” A hallás és a látás egységében, az érzékelés során feltárul a felszín mögött rejlő belső, ez ugyanolyan lényeges a zsidó művészetben, mint a zsidó irodalomban.

A belső és külső ilyen életteli összjátéka a zsidó művészi kifejezésben már az Első Szentély idejében is létezett, ennek egyik legragyogóbb megnyilvánulása maga a szentély. Rasinál is találunk erre utalást: „Isten (…) lakozzék Sémnek sátraiban”, Rasi szerint Jáfet leszármazottjára, Küroszra, akinek révén megépülhet majd a Második Szentély. Rasi így folytatja; „De nem ebben lakozott az Isteni Jelenlét. Hanem hol lakozott? Az Első Szentélyben, melyet Salamon király épített.”

Az Első Szentély magasabb rangú, mint a második, mert az isteni jelenlét ott lakozott. Jáfet, a vizualitás megtestesítője, bármennyire is kiváló volt, nem volt alkalmas rá, hogy a szépséget a maga teljességében megteremtse. Salamon király, a zsidó nép egyik legnagyobb vezetőjének, viszont képes volt megvalósítani a Hen eszményét. A Szentély, amit épített, a szépség megtestesülése volt, mert Salamonnak meg volt a képessége, hogy az érzéki és a láthatatlan egységét olyan szellemben teremtse meg, amilyenben a Szináj hegyi kinyilatkozatást fogta fel a nép.

A zsidó művészet nem csupán a különböző érzékszervek közötti összjáték egysége, de életünk lelki és fizikai dimenziói közötti interakció is. Ez nem meglepő, tekintve, hogy a dinamizmus általában is a zsidó tudatalatti lényeges eleme. Ahogy Alexenberg megjegyzi; „Az első, amit egy zsidóról, Ábrahámról olvasunk a Bibliában, a Lech Lechá című szakaszban található. Lálechet azt jelenti: menni, sétálni.
A héber háláchá törvény szó, ugyanebből a tőből ered, és a mozgásra utal. Egy cikkhez fűzött kommentár kapcsán, melyet a lubavicsi Rabbi küldött Alexenbergnek, rámutat, hogy a ruáh (res-vav-het), lélek és a homer (het-mem-res), dolog szavak szoros kapcsolatban vannak, mert a két szó „vav” és „mem” betűi felcserélhetők a héberben. „Bizonyos kultúrákban a spiritualitás elérése érdekében le kell mondani a fizikalitásról, a judaizmusban viszont a kettő lényegileg egy. Mindkét szempont szervesen hozzátartozik felfogásunk természetéhez, érzékelésünk módjához. A zsidó művészet lényege a szellemi, és a fizikai világ találkozása.” Mivel e két világ állandó dinamizmusban van, a zsidó művészet is állandóan változik, és fogékony a környezetére.

Ez a dinamizmus eredményezi a művész és a befogadó közt zajló végtelen, nyitott interakciót, mely analóg a ’60-70-es évek happeningjeivel. A happeningek célja az volt, hogy megváltoztassa a nyugati művészetben hagyományosan passzív befogadó szerepét, és bevonja a közönséget az eseménybe, és ez volt maga a műalkotás.

Alexenberg a nyugati színház hagyományát hozza fel példának, melyben – szemben a zsidó művészettel – a néző szerepe passzív. „A zsidó művészet multimédia esemény, és az előadásba mindent és mindenkit bevon.” A széder és a szukkot jó példák a zsidó „happeningre”. Széderkor követjük a Hággádá szövegét. Bár ez egy narratíva, de mégsem lineáris a hagyományos szöveg értelmében. Négyszer iszunk bort közben, a gyerekek az afikomant keresik, és ott van a hároszet, és a keserű növény, amitől könnyek szöknek a szemünkbe.

A közönség és az előadók, ugyanazok a személyek. Mindent egyszerre érzékelő, multimédia eseménnyel állunk szemben. A szukkot ugyanilyen. Lehetőségünk nyílik, hogy kimenjünk a házból, a világból, a civilizációból… és megfigyeljünk. Egyszerre vagyunk belül és kívül.

Beszélgetettem egyszer Alan Kaplannal, az első happening kiötlőjével arról, hogy találta ki a koncepciót. Azt mondta, organikusan nőtte ki magát. Megemlítettem neki ezt az analógiát a széder és a happeningek között, és ő is látott összefüggést. Mikor körülülték a széder asztalt, tudat alatt valójában mindig happeninget csináltak.

A „happeningek” ideája eredetileg a Miskánhoz kapcsolódik, az ideiglenes szentélyhez, melyet a zsidók a sivatagban építettek az Egyiptomból való kivonulás után. Ez a zsidó happening paradigmatikus példája. A Miskánban, a tömjén, az áldozati állat, a ragyogó tárgyak együtt testesítik meg Isten tökéletes szolgálatát. A Miskán egyébként több mint happening. Nemcsak a zsidó művészet formáját, de fókuszát is meghatározza.

Rabbik azt tanítják, hogy a Biblia pontosan meghatározza a Miskán felépítését, és hogy hogyan kell a vándorlás idején sábbátot tartani, a Miskánban végzendő munkák tiltottak sábbátkor.

 

áldozati szertartás a Miskán előtt.jpg 

Szertartás a Miskán előtt (Illusztráció)

A hetedik napon tartózkodunk a munkától, és szemléljük, egész heti tevékenységünket. Ezen a napon elmélkedünk, és megtisztulunk a hét eseményeitől. A Miskán és a sábbát egysége erre tanítja a zsidókat. A Miskán az Isten szolgálatába állított munka kvintesszenciája.

A Miskán, mint a zsidó művészet prototípusa arra a parancsolatra emlékeztet minket, hogy alkotásunkat ne személyes hiúságtól vezérelve, és a művészetet ne csupán önmagáért műveljük, hanem egy magasabb cél felé irányítsuk, arra, hogy feltárjuk a fizikaiban a lelkit, a ruáh-ot a homer-ben. Ez a zsidó művészet és élet igazi célja.

1 A szöveg forrása: http://www.algemeiner.com/generic.asp?print=true&id=3178
2  Mel Alexenberg 1937-ben született New Yorkban. Többek közt a Columbia, a Bar-Ilan Egyetem, a Tel-avivi Egyetem, a Judeai és Samarai Egyetem, professzora, és a netanyai Művészeti iskola és multimédia design tanszékének vezetője, 1985-1990 között a Pratt Institute oktatója és elnöke. Munkásságának központi kérdése a művészet, a tudomány és a modern technológia kapcsolata, illetve a digitális kor és a zsidó tudatalatti viszonya.
 Mózes Öt könyve és a haftárák (szerk. Dr. J. H. Hertz).

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]