Ez év szeptember 18-án meghalt Irving Kristol, amerikai író, publicista, gondolkodó, fél évszázadon keresztül az amerikai politika és közélet egyik befolyásos szereplője. Ismert ragadványneve ez volt: a „neokonzervativizmus keresztapja”. Halála alkalmából egy lapunkban már megjelent írásának újraközlésével emlékezünk rá.

 1920. január 22. – 2009. szeptember 18. 

 

A neokonzervatív meggyőződés

Irving Kristol

Mit is jelent az, hogy neokonzervativizmus? Újságírók, sőt mostanában még az elnökjelöltek is irigylésre méltó magabiztossággal beszélnek arról, hogy kik a neokonzervatívok, illetve, hogy mit is jelent az, hogy „neokonzervativizmus”. Úgy tűnik, szent meggyőződésük, hogy maga a kifejezés mindent elárul. Minket, neokonzervatívokat, ez hol szórakoztat, hol büszkeséggel tölt el, hol pedig – a kontextustól függően – bosszant.

Időnként még én is meglepődöm, holott gyakran neveznek a neokonzervatívok „keresztapjának”. Néhány évvel ezelőtt azt mondtam (és írtam), hogy a neokonzervativizmusnak a korai időszakban megvoltak a saját, körülhatárolható értékei, de ez mára beolvadt az amerikai konzervativizmus főáramlatába. Tévedtem, méghozzá azért, mert mióta az 1970-es években felbukkant a kiábrándult liberális értelmiségiek körében, a neokonzervativizmusnak nevezett jelenség az egyik olyan szellemi mélyáramlat, mely időnként bukkan csak a felszínre. Ez nem valamiféle „mozgalom”, ahogy ezt az összeesküvést sejtő bírálók vélik. A Jackson szenátor korszakát vizsgáló történész, Marvin Meyer megfogalmazását kölcsönvéve: a neokonzervativizmus egyfajta „meggyőződés”, mely időről-időre, kiszámíthatatlan módon mutatkozik meg, s melynek jelentését egyértelműen csak visszatekintve lehet meghatározni.

Ha így vizsgáljuk a kérdést, azt lehet mondani, hogy a neokonzervativizmus történelmi célja és politikai szándéka nem egyéb, mint – saját akaratuk ellenében – átalakítani a Republikánus pártot és általában az amerikai konzervativizmust, továbbá létrehozni egy újfajta konzervatív politikát, mely képes a modern demokrácia kormányzására. Ez az újfajta konzervatív politika kétséget kizáróan amerikai jelenség. Európában a neokonzervativizmushoz hasonló jelenség nem létezik, sőt az európai konzervatívok többsége meglehetősen szkeptikus ennek legitimitásával kapcsolatban. A neokonzervativizmus létével már csak azért is érdemes foglalkozni, minthogy az amerikai konzervativizmus sokkal egészségesebb, mint az európai, ráadásul politikailag is hatékonyabb. Az európaiak általában képtelenségnek tartják, hogy az amerikaiaktól vegyenek politikai leckét, ezért egyáltalán nem hajlandók figyelmet szentelni ennek a problémának.

A neokonzervativizmus az elmúlt száz év amerikai konzervativizmusának első, „valóban amerikai” változata. Reményteli, nem levert; jövőbe tekintő, nem nosztalgikus; általában jó kedélyű, nem riasztó, vagy beteges. 20. századi hősei Theodor Roosevelt, F. D. Roosevelt és Ronald Reagan. Olyan republikánus vagy konzervatív közszereplőkön, mint Calvin Coolidge, Herbert Hoover, Dwight Einsenhower vagy Barry Goldwater udvariasan keresztülnéznek. Természetesen ezekről a személyiségekről a Republikánus párt nagy része (mondhatni egésze) a legkevésbé sem feledkezik meg, aminek az az eredménye, hogy a többségük semmit sem tud, és nem is kíváncsi a neokonzervativizmusra.

Mindazonáltal itt észre kell venni, hogy a neokonzervatív politika – mely túlnyúlik a hagyományos politikai és pénzügyi alapokon – segített abban, hogy a politikai konzervativizmus elfogadhatóbbá váljék az amerikai szavazók többsége számára. A hivatalosságnak az sem kerülte el a figyelmét, hogy nem a hagyományos republikánus, hanem a neokonzervatív kormányzati döntéshozatalok tették népszerűvé a republikánus elnököket.

Intézkedéseik közül a leglátványosabb és egyben legellentmondásosabb a folyamatos gazdasági növekedést célzó adócsökkentés volt. Ez nem neokonzervatív találmány, a neokonzervatívokat nem az adócsökkentés, hanem a folyamatos gazdasági növekedés érdekli. A neokonzervatívok az eszmetörténetből megtanulták, hogy a politikai gondolkodók a demokráciát csupán kétszáz éve tekintik elfogadható lehetőségnek. Korábban a demokrácia egy lényegében zűrzavaros politikai rendszert jelentett, mely együtt járt a vagyonosok és a vagyontalanok folyamatos és alapvetően destruktív osztályharcával. A modern demokráciák csak akkor szilárdultak meg és váltak legitimmé, amikor a gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy mindenki – ha nem is egyenlő mértékben és egyszerre – de gyarapodjon.

A gazdasági növekedés hangsúlyozásával a neokonzervatívok közkiadásokkal szemben sokkal kevésbé veszélykerülők, mint a hagyományos konzervatívok. A neokonzervatívok bizonyára ellenzik a nagy költségvetési deficitet, ám a demokrácia természetéből (sőt úgy tűnik, az emberi természetből) fakad, hogy a politikai demagógia gyakorta a gazdasági vakmerőségből ered, ebből következően viselni kell (remélhetőleg csak időlegesen) a költségvetési deficitet, mint a gazdasági növekedés árát. A neokonzervativizmus egyik alapvető feltételezése, hogy a minden rétegre kiterjedő jólét következtében, a tulajdonnal rendelkező, adófizető polgárokat egy idő után kevésbé fogják befolyásolni a demagóg követelések és az egyenlőség illúziója, és megértőbbé válnak az alapvető gazdasági számítások iránt.

Mindez az állam szerepének problémájához vezet. A neokonzervatívok ellenzik, hogy a jóléti állam koncentrálja a szolgáltatásokat, és elkötelezetten kutatják a szolgáltatások megosztásának alternatív megoldásait. Idegesen fogadják azonban a hayekiánus megjegyzést, miszerint „útban vagyunk a szolgaság felé”. A neokonzervatívokat nem tölti el félelemmel és aggodalommal az állam múlt századi megerősödése: ezt természetesnek és elkerülhetetlennek tartják. Minthogy elsősorban a történelem, nem pedig a gazdaságtan vagy a szociológia iránt érdeklődnek, ezért tudják, hogy a 19. századi eszme, melyet legsarkalatosabban Herbert Spencer fogalmazott meg Az ember az állam ellen című írásában nem egyéb, mint történelmi túlzás. Az emberek mindig is inkább az erős államot választották a gyengével szemben, noha természetesen túlságosan tolakodó államra senki sem vágyik. A neokonzervatívok sokkal otthonosabban érzik magukat napjaink Amerikájában, mint a tradicionális konzervativizmus hívei. Természetesen sok mindent kritizálnak, azonban intellektuális vezetőjüknek mégis inkább Tocqueville demokratikus bölcsességét tekintik, mint mondjuk Russell Kirk tory-nosztalgiáját.

Azonban a neokonzervatívok csak egy bizonyos mértékig érzik otthon magukat a mai Amerikában. A demokratikus kultúra folyamatos hanyatlása, az otrombaság mind szélesebb körű térhódítása a neokonzervatívokat egyesítette a hagyományos konzervatívokkal – ha nem is azzal a libertáriánus csoporttal, melynek tagjai támogatják ugyan a konzervatív gazdaságpolitikát, ám a kultúra kérdéseivel egyáltalán nem törődnek. Mindezek következtében teljesen váratlan szövetség jött létre a nagyszámú szekuláris értelmiséget is felsorakoztató neokonzervatívok és a vallásos hagyományos konzervatívok között. Közösen lépnek fel olyan kérdésekben, mint az oktatás színvonalának problémája, az állam és egyház kapcsolata, a pornográfia szabályozása stb., melyekkel, szerintük, a kormányzatnak foglalkoznia szükséges. A Republikánus Párt jelenleg szilárd bázissal rendelkezik a hívők körében, ennek köszönhetően a neokonzervatívok bizonyos befolyással, sőt hatalommal rendelkeznek. A vallásos konzervativizmus viszont meglehetősen gyenge Európában, ennek megfelelően ott a neokonzervatív befolyás is jelentéktelen.

És itt van azután a külpolitika, az amerikai politikai élet azon területe, ahol a neokonzervativizmus határozottan a média középpontjába került az utóbbi időkben. Ez annál is meglepőbb, minthogy nem létezik neokonzervatív külpolitikai nézetrendszer, csupán a történelmi tapasztalatokból származó viszonyulások sora. (A neokonzervatívok kedvenc, külpolitikával kapcsolatos forrása – a chicagói egyetem professzorának, Leo Straussnak, és Donald Kagannak, a Yale professzorának köszönhetően – Thukididésznek a peloponészoszi háborúról szóló munkája.) Ezeket az attitűdöket az alábbi (a marxista szóhasználattal) „tézisekben” lehet összefoglalni:

Először:: a hazaszeretet természetes és egészséges érzés, melyet mind a magán-, mind pedig a közintézményeknek támogatniuk kell. Ez már csak azért is erőteles érzés Amerikában, mert bevándorló nemzet vagyunk. Másodszor: a világkormány eszméje rémes, minthogy világzsarnoksághoz vezethet. Mélységes gyanakvással kell figyelni minden olyan nemzetközi szervezetet, melynek tevékenysége végső soron ilyen világkormányzat felé mutat. Harmadszor: államférfiaknak mindenek előtt meg kell tudniuk különböztetni az ellenséget a baráttól. Ez  – a hidegháború története megmutatta – nem is olyan egyszerű. Döbbenetes, hogy hány intelligens ember nem ismerte fel az ellenséget a Szovjetunióban, holott az magát nyíltan annak vallotta.

Végül pedig, egy nagyhatalom számára a nemzeti érdek nem csupán „földrajzi” probléma (kivéve persze néhány olyan nyilvánvalóan prózai ügyekben, mint a kereskedelem, vagy a környezetvédelem szabályozása). Egy kisebb nemzet joggal érezheti úgy, hogy nemzeti érdekei határainál kezdődnek és itt is érnek véget, és ebből következően külpolitikája szinte kizárólag védekező jellegű. Egy nagy nemzetnek sokkal kiterjedtebbek az érdekei. A rendkívüli eseteket leszámítva, az Egyesült Államok mindig kötelességének érzi, hogy lehetőségei szerint megvédje a demokratikus államokat – akár külső, akár belső antidemokratikus erők támadásával szemben. Tehát saját nemzeti érdekünk diktálta, hogy a második világháború idején megvédjük Angliát és Franciaországot, és ma ezért tartjuk fontosnak, hogy kiálljunk Izrael mellett, ha létét fenyegetik. Mindehhez nincs szükség komplikált geopolitikai számítgatására.

Mindezek mögött nyilvánvaló tény, hogy az Egyesült Államok hihetetlen katonai erőfölényre tett szert a világ többi nemzetével – és ezek mindenféle szövetségével – szemben. Erre az erőfölényre senki sem törekedett, noha mind a mai napig akadnak amerikaiak, akik tagadják ezt. Lényegében ez a helyzet balszerencsénkre alakult így. A második világháborút követő 50 évben Európában béke volt, a Szovjetunió mindenféle helyi képviselői közreműködésével vívta harcait, Amerika viszont számtalan háborúban vett részt: Koreában, Vietnámban, az Öböl-háborúban, Afganisztánban és Irakban harcoltak katonái. Ennek következtében az amerikai katonai kiadások többé-kevésbé a gazdasági növekedésnek megfelelően növekedtek, miközben az európai demokráciák sorra lefaragták ezt szociális-jóléti programjaik érdekében. A Szovjetunió ugyan rengeteget költött a hadseregre, de elhibázottan, így a gazdasági csőd együtt járt a hadsereg összeomlásával.

És hirtelen, miután két évtizeden keresztül mind a tudósoknak, mind pedig az újságíróknak hol az „imperializmus hanyatlása” hol pedig az „imperializmus térhódítása” volt a jelszavuk, az Egyesült Államok egyedülálló hatalomra tett szert. A fél évszázadnyi bonyolult érdekrendszer „mágiája” kihatott a katonai költségvetésre éppúgy, mint a fegyveres erők számára végzett fokozott tudományos és technikai kutatásokra. A hatalom – akarjuk vagy sem, szeretjük vagy sem – felelősséggel jár. És az is igaz, hogy aki ekkora hatalommal rendelkezik, az vagy megtalálja az alkalmat, hogy éljen vele, vagy valaki más fogja ezt számára megtalálni.

A Republikánus Párt hagyományos gondolkodású képviselői nemigen képesek átlátni ezeket az új külpolitikai realitásokat, mint ahogy nehezen tudják összeegyeztetni a gazdasági konzervativizmust a szociális és kulturális konzervativizmus hagyományaival. Ám a fent említett véletleneknek köszönhetően – vélik egyes történészek – a jelenlegi amerikai elnök és adminisztrációja, úgy tűnik, meglehetősen jól beletanult ebbe az új politikai közegbe, noha nyilvánvalóan ők sem láttak előre mindebből többet, mint pártjuk egésze. És a fentieknek köszönhetően a neokonzervativizmus épp akkor született újjá, amikor készültek volna eltemetni.