Válság

Írta: Tallián Miklós - Rovat: Politika

Globális pénzügyi válság van, ezt már talán mindenki tudja, persze néhányan mégis úgy csinálnak, mintha ilyesmiről szó sem volna. Azt is mindenki tudni véli, hogy ez az egész mikor kezdődött, meg azt is, hogy miért, de a legtöbben tévednek. Azt pedig csak néhányan merik megjósolni, hogy mikor lesz vége, és valószínűleg ők is tévednek…
 

Tallian Miklos1.jpg 

Tallián Miklós

Magyarországon ráadásul lokális gondok is vannak, azoknak az okai azonban elég egyértelműek, valamint a rövid- és hosszú távú megoldások elvei is adottak, mindenkinek jusson eszébe a közmondás a takaróról és a nyújtózkodásról. Aki szerint pedig a rövid távú költségcsökkentésen és a hosszú távon minden szinten (azaz nemcsak a luxusautókon, hanem minden területen) takarékosabb államháztartáson kívül van másik megoldás, az vagy rémesen ostoba, vagy egyszerűen hazudik.

Gyurcsány Ferenc látta előre, hogy ez történhet, és hogy eddig csak a szerencsének köszönhettük a baj elkerülését, mégsem volt ereje tenni ellene. Bajnai Gordonnak sem kedve, sem ideje, sem lehetősége a hosszabb távú kérdésekben előrelépni, neki az azonnali csődöt kell elkerülni. Orbán Viktor úgy tűnik, szintén látja, mi a baj, nyilvános szerepléseiben mégis arra utal, lehetséges olyan megoldást találni, ami csak és kizárólag a nagybetűs felelősöknek fog fájni, csak jól kell kezelni a helyzetet. Pedig ilyen opció nincs.

Globálisan pedig minden, válságokról való történelmi tapasztalatunk, illetve a most látottak is mind azt mutatják: a lehető legrosszabb, amit egy ilyen jellegű globális válsággal tehetünk, az az, hogy megpróbáljuk kezelni. A válságok elmúltak, nem a beavatkozások eredményeképp, hanem épp azok dacára, a kezelésükre létrejött működésképtelen rendszerek viszont fennmaradtak, és további problémákat generálnak évtizedről évtizedre.

Gondoljuk végig, tudunk-e olyan, hasonló természetű válságról, amit sikeresen kezeltek a most is előszeretettel alkalmazott brutális mértékű állami keresletélénkítő programokkal? Nem. Olyan válságról viszont tudunk, amit ugyanilyen eszközökkel próbáltak leküzdeni, ezért aztán majdnem egy évtizedig elhúzódott, és világháborúban végződött. Igen, a 30-as évekről van szó, és a New Dealről, ami annyira „sikeres” volt, hogy a világháború kitörése előtt az amerikai munkanélküliség pont annyi volt, mint a válság kitörésekor.

Az okok nyilvánvalóak. Egyrészt az állami keresletélénkítés leginkább olyan termékekhez és szolgáltatásokhoz vezet, amiket különben tényleg senki nem venne meg (disznószag-kutató központ Iowa államban, a példa nem fiktív, hanem Obama elnök csomagjának része).

Másrészt válságbiztos szabályozást soha, senki nem tudott és nem fog tudni készíteni. Ehhez ugyanis szükség volna a jövőben potenciálisan kitalált összes újdonság összes kockázatának felmérésére (azt ugyanis felesleges szabályban rögzíteni, hogy senki ne fektessen olyasmibe, amin épp most vesztett néhánymilliárd dollárt). Azt pedig senkinek, de senkinek nem szabad elhinni, hogy nagy okosságában még nem is létező termékek veszélyeit is fel tudja mérni. A szabályozási kényszer mögött sokkal inkább azt kell észrevenni, hogy az ellenőrző rendszerek tervezésében, építésében és üzemeltetésében közreműködők számára saját nélkülözhetetlenségük bizonyítása presztízs- és létkérdés. És persze örök lehetőség a korrupcióra, amit csak úgy lehet felszámolni, hogy megszüntetjük a motivációt: ha az államnak nincs befolyása az üzleti tevékenységekre, minek lefizetni.

Általában sokszorosan megerősített tapasztalat, hogy nem érdemes az államban bízni, mert eddig leginkább a válságok kialakulásában, nem pedig a kilábalásban volt szerepe. Az 1920-as évek recessziógyanús időszakaiban az akkori amerikai jegybank rendre beavatkozott, körülbelül ugyanolyan lépéseket téve, mint mostani utódja a 2001-es „dotkomcsőd” (vagyis a hirtelen lelkesedéssel, de működő üzleti modell nélkül megalapított, majd felkapott internetes cégek csődbe menetele következtében bekövetkezett tőzsdei zuhanás) utáni helyzetben. Az eredmény is valami hasonló lett.

Mit lehet akkor tenni? Az egyik legkevésbé ismert amerikai elnök, a méltatlanul alulértékelt Calvin Coolidge erre azt mondta: legfeljebb imádkozni. Hozzátehetjük még, érdemes megakadályozni, hogy emberek haljanak éhen, de ennél többre sem szükség, sem lehetőség nincs. Olyasmire közpénzt költeni, amit akkor sem venne meg senki, ha futná rá, butaság.

Hagyni kell, hogy kiderüljön, 2009 után mi lesz a jó üzlet, mibe érdemes befektetni, és igyekezni nem torzítani a piaci szereplők józan kockázat-kezelő rutinját. A mostani ingatlanhitel-buborék sem nőtt volna akkorára, ha az amerikai állam nem írná elő törvényileg, hogy szociális okokból kötelező a problémás adósoknak is hitelezni, nem vicc, erről szól az ún. Community Reinvestment Act. Ki tudja, a mostani élénkítő intézkedések hány, ehhez hasonló buborékot indítanak el teljesen feleslegesen?

Nem kell kockáztatni, és újabb állami beavatkozással megpróbálni helyreigazítani a piac állítólagos hibáit. Válság van, igen, de azért lássuk az arányokat: körülbelül kétszáz éve, mióta hagyják működni az ember józan önérdek-érvényesítésére épülő gazdaságot (idézzük ismét Coolidge-t, aki szerint civilizáció és profit kéz a kézben járnak), az emberiség átlagos jóléte több, mint tizenkétszeresére nőtt, az előtte évezredeken át stagnáló szintről. Ebben néha bekövetkezik pár százalék visszaesés, néha a sima butaság, de sokkal többször az inkompetens állam miatt. Nem érdemes a saját boldogulásunkat, és gyermekeink, unokáink jólétét garantáló gazdasági szabadságot feláldozni azért, hogy a válságokat minden eddigi tapasztalatunk szerint csak súlyosbítani tudó állam néhány évig még kísérletezzen rajtunk.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]