Ljudmila Ulickaja: Papírgyőzelem

Amikor a nap elolvasztotta a fekete, kásás havat, és a sáros hóléből előtünedeztek az emberi élet egész télen át felgyülemlett hulladékai – ócska rongyok, csontok, üvegcserepek –, és a levegőt bűzáradat öntötte el, amelyben a legerősebb a tavaszi föld nedves, édeskés szaga volt, megjelent az udvaron Genya Pirapljotcsikov. A neve olyan idétlenül íródott, hogy attól kezdve, hogy megtanult olvasni, úgy fogta fel, mint valami sértést. 

 

Ljudmila Ulickaja (Fotó: Basso Canarasa)

Ráadásul születésétől fogva nem volt rendben valami a lábával, és furcsán, szinte ugrándozva járt. Ráadásul mindig el volt dugulva az orra, és a száján át vett levegőt. Az ajka kiszáradt, gyakran meg kellett nyaldosnia.

Ráadásul apja sem volt. Apja persze nem volt a többi gyerek felének sem. Velük ellentétben azonban Genya nem mondhatta, hogy az apja odaveszett a háborúban: neki egyáltalán nem volt apja. Mindez együttvéve Genyát boldogtalanná tette.

Épphogy csak fölépülve szokásos kora tavaszi betegségéből, Genya tehát kijött az udvarra, gyapjú sísapkában, alákötött kendőben és nyaka köré tekert hosszú, zöld sálban. 

A napon hihetetlenül meleg volt, a kislányok leeresztették harisnyájukat, és vastag hurkákat csavartak belőle a bokájuk köré. Az öregasszony a hetes lakásból unokája segítségével kicipelt egy széket az ablak alá, és oldalra billentve a fejét, kiült a napra.

A levegő is, a föld is duzzadó és túláradó volt, különösen a kopasz fák, amelyek percről percre várták, hogy aprólevelű, ujjongó lombot fakasszanak.
Genya állt az udvar közepén, és ámulva hallgatta az égi csacsogást, egy kövér macska pedig, óvatosan lépkedve a nedves földön, keresztülvágott az udvaron.

Az első földgombóc éppen középre, a macska és a fiú közé csapódott be. A macska, hátát felgörbítve, hátrahőkölt. Genya összerándult: sűrű sárral fröcskölődött be az arca. A második gombóc hátba találta, a harmadikat pedig már nem várta be: ugrándozó járásával a lakásajtajuk felé iramodott. Háta mögött, mint valami süvöltő kopja, felhangzott a gúnyvers:
–    Genyka sánta, csupa nátha!

Hátrapillantott: Kolka Kljukvin dobálózott, a kislányok csúfolóztak, mögöttük pedig ott állt az, akinek a kedvéért mindezt oly igyekezettel tették: mindazoknak az ellensége, akik nem voltak a csicskásai – a ravasz és rettenthetetlen Zsenyka Ajtir.

Genya a lakásajtajukhoz rohant – a lépcsőn már jött lefelé a nagyanyja, egy aprócska öregasszony, szürkésbarna kalapban, örökzöld és örök kék virágocskákkal a füle fölött. A Miusszkij parkba indultak sétálni. A nagymama vállára, borostyánszemét villogtatva döglött, kopott rókaprém simult.

…Este, amikor Genya már horkolva az igazak álmát aludta a zöld válaszfal mögött, az anyja és a nagyanyja még sokáig üldögéltek az asztalnál.
– De hát miért? Miért piszkálják állandóan? – kérdezte végül keserűen suttogva a nagyanyja.
– Azt hiszem, meg kellene hívni őket Genya születésnapjára – válaszolta az anyja.
– Neked elment az eszed – ijedt meg a nagymama –, ezek nem gyerekek, hanem banditák.
– Nem látok más megoldást – felelte komoran az anya. – Sütnünk kell pirogot, meg kell vendégelnünk őket, egyáltalán, rendezni kell egy gyerekzsúrt.
– De hát ezek banditák, tolvajok. Az egész házat széthordják – ellenkezett a nagymama.
– Van mit ellopni tőled? – kérdezte hűvösen az anya.
Az öregasszony hallgatott.
– Senkinek se kell a kivénhedt cipőd.
– Most hogy jön ide a cipő? – sóhajtott fel szomorúan a nagymama. – Csak sajnálom a gyereket.

Eltelt két hét. Beköszöntött a nyugodt, kellemes tavaszi idő. Felszáradt a sár. Éles-hegyes fűszálak nőtték be a piszkos udvart, és a ház népe, akárhogy is igyekezett, nem tudta újra teleszemetelni, az udvar tiszta és zöld maradt.

A gyerekek reggeltől estig métáztak. A kerítést krétával meg szénnel rajzolt nyilak lepték el: a „rablók”, amint a „pandúrok” elől menekültek, hagyták maguk után ezeket a nyomokat. 

Genya már harmadik hete, hogy újra iskolába járt. Az anyja meg a nagyanyja össze-összepillantgattak. A nagymama, aki babonás volt, hátraköpött a válla fölött: félt, nehogy elkiabálják – a betegségek közötti időszakok általában nem tartottak tovább egy hétnél.

A nagymama elkísérte unokáját az iskolába, órák után megvárta az előcsarnokban, bebugyolálta a zöld sállal, és kézen fogva hazavezette.

A születésnap előtti napon Genyának azt mondta az anyja, hogy igazi ünnepet rendez neki.
– Hívj el az osztályból meg az udvarról, akit csak akarsz – ajánlotta neki.
– Senkit se akarok elhívni. Nem kell, anya – kérlelte az anyját Genya.
– De kell – válaszolta tömören az anyja, és abból, ahogyan megrebbent a szemöldöke, Genya megértette, hogy nem tud kibújni alóla.

Este az anyja kiment az udvarra, és ő maga hívta meg másnapra a gyerekeket. Szép sorjában, válogatás nélkül mindenkit meghívott, de Ajtirhoz külön is odafordult:
– Zsenya, gyere el te is.
A fiú olyan hűvös és felnőttes pillantást vetett rá, hogy az asszony zavarba jött.
– Miért is ne? Elmegyek – felelte nyugodtan Ajtir.
Az asszony pedig elindult, hogy bekeverje a tésztát.

Genya szomorúan vette szemügyre a szobát. Leginkább a csillogó fekete zongora nyugtalanította – ilyesmi valószínűleg nincs egyik gyereknél se. A könyvszekrényt, a polcon heverő kottákat még csak-csak megbocsátják. De Beethovent, Beethovennek ezt a szörnyűséges maszkját! Valaki kajánul nyilván meg fogja kérdezni: „Ez a nagyapád? Vagy az apád?”

Genya megkérte a nagyanyját, vegyék le onnan ezt a maszkot. A nagymama elcsodálkozott:
– Mi bajod lett vele hirtelen? Ez anyád tanárnőjének ajándéka… – És a nagymama újra mesélni kezdte azt az unalomig ismert történetet, hogy milyen tehetséges zongorista az anyja, és ha nem lett volna a háború, elvégezte volna a konzervatóriumot…

Négy órakor a szétnyitott asztalon ott állt egy hatalmas leveses tál, benne apróra vágott zöldségsaláta, pirított kenyér heringgel meg rizses fánk.
Genya az ablakpárkányon ült, háttal az asztalnak, és igyekezett nem gondolni arra, hogy házukba mindjárt be fognak rontani zajos, vidám és megbékíthetetlen ellenségei… Úgy tetszett, teljesen belemerült kedvenc szórakozásába: újságpapírból vitorlás hajót hajtogatott.

Nagy mestere volt ennek a papírhajtogatásnak. Genya sok-sok napot töltött életéből az ágyban. Az őszi hurutokat, téli torokgyulladásokat és tavaszi megfázásokat türelemmel viselte, miközben hajtogatta a sarkait és simítgatta a hajtásait a papírlapoknak, dereka alatt pedig ott lapult egy kékesszürke könyv, nyomott zsiráffal a fedelén. Vidám óra volt a címe, és egy bölcs, egy varázsló, egy kiváló ember, bizonyos M. Gersenzon írta. Nem volt valami jeles tanító, Genya viszont jeles tanítványnak bizonyult: hihetetlenül tehetségesnek mutatkozott ebben a papírhajtogatásban, és sok olyasfélét talált ki benne, amiről Gersenzon még csak nem is álmodott…

Genya forgatta kezében a befejezetlen hajót, és rettegve várta a vendégek érkezését. Pontban négykor, csapatostul érkeztek. A hófehér bőrű lányok, a két nővér, akik a legfiatalabbak voltak közöttük, hoztak neki egy nagy csokor sárga pitypangot. A többiek nem hoztak ajándékot.

Illedelmesen leültek az asztalhoz, az anya mindegyikük poharába házi készítésű meggyszörpöt töltött, amiben barna meggyszemek úszkáltak, és azt mondta:
– Igyunk Genya egészségére: ma van a születésnapja.

Mindannyian megfogták a poharukat, koccintottak, az anya pedig előhúzta a forgó zongoraszéket, és játszani kezdte a Török indulót. A két lánytestvér elbűvölten nézte a billentyűkön futkározó kezét. A kisebbik ijedt arcot vágott, úgy látszott, mindjárt elsírja magát.

A rendíthetetlen Ajtir ette a zöldségsalátát meg a rizses fánkot, a nagymama pedig úgy sürgölődött a gyerekek körül, mint ahogyan általában Genyecska körül szokott.

Az anya most Schubert-dalokat játszott. Hihetetlen kép volt ez: vagy tizenkét rosszul öltözött, de kimosakodott és megfésülködött gyerek, aki teljes hallgatásba burkolózva ette, amivel megkínálták, meg egy sovány asszony, aki könnyed futamokat csalogatott elő a billentyűkből.

Az ünnepeltnek izzadt a tenyere, és a tányérjába mélyesztette a szemét. A zene véget ért, kiröppent a nyitott ablakon, csak néhány basszushang tartózkodott még a mennyezet alatt, de némi késlekedés után ezek is a többi után eredtek.
– Genyecska – szólalt meg hirtelen édeskés hangon a nagymama -, esetleg te is játszol egy kicsit?

Az anya ijedt pillantást vetett a nagymamára. Genya szíve majdhogy meg nem állt: a többiek utálják ostoba nevéért, ugrándozó járásáért, hosszú sáljáért, a nagymamájáért, aki sétálni viszi. Még hogy előttük zongorázni!

Az anyja észrevette elsápadó arcát, kitalálta, miért, és megmentette:
– Majd máskor. Genya majd legközelebb fog játszani.
A talpraesett Bobrova Valka hitetlenkedve, de szinte elragadtatva kérdezte:
– Miért, tud?

…Az anya behozta az édes pirogot. Teát töltöttek a csészékbe. Egy kerek cukorkatartóban mindenféle cukorkák kínálták magukat: töltöttek, karamellák, papírba csomagoltak. Kolka lelkifurdalás nélkül falta őket, és néhányat még a zsebébe is csúsztatott. A két lánytestvér töltöttet szopogatott, és már előre latolgatta, milyet vegyen majd még. Bobrova Valka csontos térdén simítgatta az ezüstpapírt, Ajtir a legszégyentelenebbül kémlelte körbe a szobát. Egyre csak kutatott-matatott a szemével, végül a maszkra mutatva megkérdezte:
– Muszja néni! Az meg ott kicsoda? Puskin?
Az anya elmosolyodott, és kedvesen azt válaszolta:
– Ez Beethoven, Zsenya. Volt egy ilyen német zeneszerző. Süket volt, de azért gyönyörű zenét komponált.
– Német? – kérdezett vissza éberen Ajtir. Az anya azonban igyekezett minél hamarabb elterelni Beethovenről a gyanút:
– Már réges-régen meghalt. Több mint száz évvel ezelőtt. Jóval a fasizmus előtt.

A nagymama már szóra nyitotta a száját, hogy elmesélje, hogy ezt a maszkot a tanárnője adta Muszja néninek, de az anya szigorúan ránézett a nagymamára, aki erre becsukta a száját.  
– Akarjátok, hogy játsszak nektek Beethovent? – kérdezte az anya.
– Játsszon csak – egyezett bele Ajtir, és az anya újra előhúzta a zongoraszéket, tekert rajta párat, és játszani kezdte Genya kedvenc dalát a mormotáról, akit valamiért mindig megsajnált.

Mindannyian csöndben, minden türelmetlenség nélkül ültek, habár a cukorka már elfogyott. Az a szörnyű feszültség, amelyet Genya egész idő alatt érzett, most elmúlt róla, és először villant fel benne valami büszkeségféle: az ő édesanyja játszik Beethovent, és senki sem nevet, hanem mindannyian hallgatják és nézik erős, billentyűkön futó kezét. Az anya befejezte a játékot.
– Na, elég a zenéből. Most játsszunk valamit. Mit szerettek játszani?
– Lehetne kártyázni – mondta az egyszerű lélek Koljunya.
– Játsszunk zálogosdit – ajánlotta az anya.

Senki sem ismerte ezt a játékot. Ajtir a befejezetlen hajót forgatta az ablakpárkányon. Az anya elmagyarázta, hogyan kell játszani, de kiderült, hogy senkinek sincs záloga. Lilka, egy bonyolult hajfonatú kislány ugyan mindig hordott magánál fésűt, de nem szánta rá magát, hogy odaadja – mi lesz, ha elveszik? Ajtir az asztalra tette a kis hajót, és azt mondta:
– Nekem ez lesz a zálogom.
Genya magához húzta a hajót, és néhány mozdulattal befejezte a művét.
– Genya, csinálj a lányoknak is zálogot – kérte az anyja, és újságot meg két vastag papírlapot tett az asztalra. Genya fogott egy lapot, egy pillanatig gondolkodott, és hosszában behajtotta…

A borotvált fiúfejek meg a tömött copfos lányfejek az asztal fölé hajoltak. Csónak… hajó… vitorlás hajó… pohár… sótartó… kenyérkosár… ing…  

Alig fejezte be az utolsó mozdulatot, a kész tárgyat máris elragadta tőle a következő türelmetlen kéz.- Nekem is, nekem is csinálj!
– Neked már csinált, te kapzsi! Most én jövök!
– Genyecska, nekem egy poharat, légy szíves!
– Nekem meg egy kis embert csinálj, Genya!

Már mindannyian megfeledkeztek a zálogról. Genya gyors mozdulatokkal hajtogatott, lesimította az éleket, behajtogatta a sarkokat. Ember… ing… kutya…

Nyújtogatták felé a kezüket, ő pedig szétosztogatta közöttük ezeket a papírcsodákat, és mindannyian mosolyogtak, mindannyian megköszönték neki. Ő maga sem vette észre, egyszer csak kivette zsebéből a zsebkendőjét, megtörölte vele az orrát – de senki, még ő maga sem figyelt oda rá.

Ilyet eddig csak álmában érzett. Boldog volt. Nem érzett sem félelmet, sem ellenszenvet, sem ellenségességet. Semmivel sem volt rosszabb a többieknél. Sőt mi több: lelkesedtek ezért a jelentéktelen képességéért, amelynek ő maga semmilyen jelentőséget sem tulajdonított. Mintha csak először látta volna meg az arcukat: nem voltak gonoszak. Egyáltalán nem voltak gonoszak…

Ajtir az ablakpárkányon a kezében forgatott egy újságlapot, szétbontotta a hajóját, és most megpróbálta újrahajtogatni, és amikor nem sikerült neki, odament Genyához, megérintette a vállát, és életében először szólítva meg a keresztnevén, megkérte:
– Genya, nézd csak, most hogy kell tovább?

Az anya mosogatott, mosolygott, és a mosogatóvízbe hullatta a könnyeit.

A boldog kisfiú pedig egyre csak osztogatta a papírfiguráit…