Ki volt a hazai zsidóság „apostola”?

Írta: Hamvas Levente Péter - Rovat: Politika

Eötvös József életműve, annak ellenére, hogy látszólag szilárd helyet foglal el a magyar közgondolkodásban, az újabb időkben egyre inkább háttérbe szorul. Valljuk be, kevesen olvassák, aminek oka ez esetben nem pusztán az általános műveltség oly sokat emlegetett hanyatlásában keresendő. Külön-külön is vaskos műveinek erősen retorizált stílusa, nehézkes, túlságosan is tudatos nyelvhasználata ma kevésbé élő, mint legtöbb hozzá mérhető kortársáé. 

 

Bár a 140. évforduló nem tipikus jubileumi alkalom, azért talán nem haszontalan, ha emlékezve a kultuszminiszter Eötvös József által szorgalmazott, és éppen 140 éve, 1868. decemberében megrendezett első országos izraelita kongresszusra, felidézzük Eötvös József alakját, valamint elgondolkodunk a magyarországi emancipáció egynémely furcsaságai, ellentmondásai és az emancipáció legharcosabb hazai szóvivője, miniszterként az emancipációs törvény szentesítője ambivalens személyiségének összefüggéséről.

 Eötvös-2web.jpg

Báró Eötvös József

Sokatmondó véletlen, hogy az utóbbi évek legkiválóbb Eötvös-monográfiája (a fiatal irodalomtörténész, Devescovi Balázs tollából), mely át ugyan nem rajzolja eddigi Eötvös-képünket, de számtalan, korábban ismeretlen adattal egészíti ki, árnyalja személyiségét, illetve a szerző kitűnő logikájának köszönhetően számos konfúzus szakirodalmi állítást, közkeletű tévedést tesz helyére, ugyancsak egy kerek évforduló: a zsidóemancipációt kimondó 1867. december 23-i törvény 140. évfordulóján került a magyar olvasók kezébe.

E szűkre szabott keretek közt nincs módomban kifejteni, hogy a zsidóemancipáció – melyet Eötvös már az 1839–1840. évi országgyűlésen is szorgalmazott, nagyszerű felszólalását 1841-ben adta közre röpirat formájában A zsidók emancipációja címmel – hogyan illeszkedett a reformkori érdekegyesítés folyamatába, valamint Eötvös államelméleti koncepciójába. Azok után, hogy a kérdést a szakirodalom minden oldalról alaposan körbejárta, talán felesleges is volna. Számomra ez ma már sokkal inkább lélektani, mondhatnám karakterológiai probléma.

Hogy egy elkötelezett Habsburg-párti mágnáscsalád sarja miért vállalja fel egy, a feudális hierarchia oldaláról nézve oly speciális társadalmi réteg, egy nem keresztény vallásfelekezet ügyét, mint amilyen a zsidóság, arról már a kortársaknak is megvolt a maguk elképzelése. Közismert az az anekdota, amelyet Falk Miksa említ visszaemlékezésében. E szerint a budai gimnáziumba kerülvén, osztálytársai a kis Eötvöst, a keménykezű adószedő királyi biztos unokáját, a felvidéki koleralázadást hírhedten kegyetlenül leverő császárhű arisztokrata fiát közös akarattal megszégyenítették. Az előkelőknek kijáró első padba ültetett fiú mellől társai tüntetőleg elhúzódtak. A tanóra végeztével a „kis Pepi” felmászott a padra, és erős esküvéssel fogadta: egész életét arra fogja feltenni, hogy hazáját szolgálja, és családja nevének népszerűtlenségét lemossa. Falk szerint a megszégyenítő osztálytermi jelenet során csupán egyetlen zsidó fiú tartott ki Eötvös oldala mellett. Nos, nem kell túl sok fantázia, hogy kitaláljuk, a zsidó származású Falk, Eötvös legközelebbi munkatársa és barátja, kit montírozott oda a hajdanvolt budai osztályterem első padjába.

Nyilván másfajta gyerekkori emlékek is meghúzódnak a háttérben. Anyai nagyapja, Lilien báró, ercsi birtokán modern gazdaságot hozott létre, Eötvös itt töltötte gyerekkora jó részét. Ercsiben nemcsak a német klasszikusokat ismerte meg, de számos érdekes emberrel is találkozott, köztük nyilván asszimilált zsidókkal is. Csupán érdekességként említem, hogy amikor a bécsi pénzügyi válság idején, 1841-ben az ercsi vállalkozás, melyet igen sok hitel terhelt, csődbe ment, az összekuszált pénzügyeket szintén egy asszimiláns bankár, a család barátja, Ullman Mór próbálta helyretenni. Hiába: Eötvös ettől fogva meglehetősen szerény, polgári életformát volt kénytelen követni. 1841 tehát több szempontból is fordulópont Eötvös életében. Márpedig úgy tűnik, ez az érzékeny, sőt túlérzékeny ember különös fogékonyságot mutatott a szimbolikus dátumok iránt. Kevésbé közismert például, hogy történelmi regénye, a Dózsa-parasztháború képében egy elközelgő, pusztító polgárháború lehetőségét előrevetítő, s az 1831-es koleralázadás jeleneteit is felvillantó Magyarország 1514-ben cselekménye, figyelmeztetésül az arra fogékonyaknak, szinte napra pontosan 333 évvel a regény megírása, egyszersmind az utolsó rendi országgyűlés összehívása – 1847 – előtt zajlik. Az a tény, hogy a regény éppen 33 fejezetből áll, úgy nyer valódi jelentőséget, ha tudjuk, Eötvös ez év decemberében lépett 33-ik életévébe, s jósolta büszkén Végrendelet című versében „eszméi győzedelmét”. Ahhoz, hogy ennek a szimbolikus egybeesésnek az üzenetértékét megértsük, tudnunk kell, hogy Eötvös mélyen vallásos, hívő katolikus volt.

Liberális állameszményében a vallás központi szerepet játszik. Eötvös úgy képzelte, hogy a történelem egyes szakaszait mindig egy-egy uralkodó eszme mozgatja. Európában két ilyen nagy korszakot különít el. Az ókorban a vallás az állami tevékenységek közé tartozott, és az állami omnipotencia jellemezte, míg a következő szakaszt fémjelző kereszténység, azzal hogy hívei tekintetét a földi világtól a mennyei élet felé fordította, megalapozta az állami befolyástól független, sőt: azzal szemben érvényesíthető belső, egyéni szabadság tudatát, elvetve egyszersmind az új korszak, a modernitás vezető eszméjének magját. A zsidóemancipáció ebből a szempontból egyáltalán nem mellékes politikai kérdés. Eötvös szerint ugyanis – miként A zsidók emancipációjában fogalmaz – „egész civilizációnk a kereszténységen alapul, s a világ népei nem haladhatnak anélkül, hogy közelednének […] Emberi feladásunk segíteni mindig, hol segíthetünk […], s csak ha ezt, s amennyiben ezt teljesítjük, teljesítettük isteni üdvözítőnk parancsait – csak ha ezt tettük, reménylhetjük, hogy vallásunk hirdetve tetteink által, terjedésében végre e népet is közébe fogadja, mely hozzá elveiben közelebb áll, mint maga gondolná.”

200px-Falk_Miksa.JPG 

Falk Miksa

Leegyszerűsítőnek kell gondolnunk ezek után azt, amit Falk Miksa, illetve nyomában Eötvös első monográfusa, Ferenczi Zoltán ír a reformer gondolkodó tiszta és átlátható jelleméről. Karakterét sokkal inkább jellemzi egyfajta kettősség, mely abból fakadt, hogy Eötvös kicsi gyerekkora óta tudatosan alakította, építette föl személyiségét, éppen ezért egész lényében volt valami absztrakt, valami művi, mesterséges. Közismert tény például, hogy – akárcsak Széchenyinek – neki is anyanyelve a német volt, gyerekkorában szívós munkával tanult meg magyarul, és idős fejjel, elismert íróként is bevallotta, mekkora küzdelem számára – napi harc – a magyar nyelv birtokba vétele. Ehhez járult személyes megszégyenülése, melyről fentebb beszéltem, s az a lelki érzékenységből fakadó, mély vallásosság, amely már-már egyfajta imitatio Christi formájában jelentkezett (vö. Magyarország 1514-ben, de ugyanígy említhetném a Karthauzi főhősét, Gusztávot is). Ez a szinte abnormális tudatosság sok kortársát elidegenítette, akik nem alaptalanul nevezték Eötvöst, akárcsak a köréje csoportosuló centralistákat – doktrinérnek. Ez az oka annak, hogy Eötvös oly mereven ragaszkodott elveihez, ez gátolta abban, hogy kellő politikai pragmatizmussal fogjon évtizedek kemény munkájával kidolgozott, és személyiségének integráns részévé, szilárd meggyőződéssé emelt elvei megvalósításához. Másfelől miniszterként sokan gyengekezűségét, befolyásolhatóságát kárhoztatták, talán nem alaptalanul. A tudatosan magára vett filozófusi tóga alatt ugyanis egy másik arc rejtőzött: a túlérzékeny, vallási miszticizmusra hajló, de sérülékeny rajongóé. Egy titkosrendőri jelentés az ifjú Eötvöst találóan egzaltáltnak mondja.

Politikai elszigetelődése, népszerűtlensége nagyrészt annak köszönhető, hogy egyszerűen ignorálta, milyen gyakorlati következményei lehetnek politikai döntéseinek. Jól példázza ezt saját vallásfelekezete, a katolikus egyház státuszának rendezése. Elvhű liberálisként a vallást teljes mértékben magánügynek tekintette, célja a „szabad egyház a szabad államban” megvalósítása, hogy a felekezetek tagjai mint szabad állam szabad polgárai saját, józan belátásuk szerint alakítsák ki saját hierarchiájukat, oktatási rendszerüket. Az egyházakat, ahogy ma mondanánk, civil szerveződésekként képzelte el, amelyek mindenféle állami felügyelettől függetlenek, kivéve persze az egyházi iskolák tanrendje fölötti ellenőrzés jogát. Mint közismerten katolikus államférfi, aki egyháza megbecsült támogatói közé tartozott, különösen is fontosnak tartotta a katolikus klérus és az állam szétválasztását. Az egyházi javakat éppúgy, mint az egyházi tanrendszert ki akarta vonni az állam hatásköréből, a püspöki kinevezéseknél is mellőzte a miniszteri ellenjegyzést. Terve azonban a visszájára fordult: a reformellenes egyházi vezetők ugyanis megnövekedett befolyásukat régi pozícióik megerősítésére használták fel. Némileg hasonló helyzet alakult ki a hazai izraeliták ügyének rendezése során is.

Eötvös régi vágya teljesült a zsidóemancipációval, egyike volt azon keveseknek, akik már a reformkorban szorgalmazták a feltétel (értsd előzetes asszimiláció) nélküli emancipáció (jogegyenlőség) megadását. Célja ez esetben is az volt, hogy mellőzze a politikát, ezért pl. az országos izraelita kongresszus alapszabályait nem királyi rendelet formájában hozta a felek tudomására, amit a kortársak bizonyára elfogadtak volna. Mint liberális államférfi, úgy gondolta, hogy az alapszabály megalkotását, a képviselet kérdését a kongresszusra bízza. Az ügy problematikusságát azonban már előre jelezte a kongresszust előkészítő 1868. februári tanácskozás, melyre a zsidóság „bizalmi férfiai” kaptak meghívást. A Budára egybegyűltek névsorát Hirschler Ignác állította össze, aki egyetlen rabbit sem hívott meg, hogy – indoklása szerint – még a látszatát is kerülje annak, hogy vallásügyi kérdések kerülnének szóba a kongresszuson. Ezzel a későbbi formális szakadás magja is el lett hintve, Eötvös pedig kijelentette: a törvény csak egyetlen izraelita vallást ismer, ezért az állam csakis egyetlen törvényes képviselővel hajlandó tárgyalni. Úgy gondolta, hogy a hitelvi kérdések teljesen függetlenek a politikai képviselet ügyétől. Nem számolt azzal, hogy az ortodoxia lényege szerint e kettő nem különíthető el. Az ortodoxok követelték, hogy a kongresszus vesse alá magát a vallási törvényeknek, amit a többség nem volt hajlandó elfogadni, mire előbbiek kivonultak, így az 1868. december 14-én megnyitott konferencia végül „csonka parlamentként” hozta meg döntéseit. Eötvös a kongresszust így is legitimnek tekintette. A kultuszminiszter „eszméi” azonban újabb vereséget szenvedtek, miután az országgyűlés az ortodox Hitőr egylet követelésének engedve, Deák és Jókai javaslatára 1870. március 18-án kimondta: a kongresszus határozatai nem kötelezőek az ortodoxiára. Így állt elő később az az Európában példa nélküli helyzet, hogy az állam két izraelita hitfelekezetet is elismert, ráadásul a hovatartozásról dönteni képtelen hitközségek megmaradtak a kongresszus előtti állapotban.

Mire azonban a fenti képviselőházi döntés megszületett, Eötvös báró több mint egy hónapja az ercsi családi sírkápolnában nyugodott. Amúgy is gyenge szervezetét az egyre alantasabb támadások, a sorozatos politikai vereségek, melyeket rendszerint Deák fellépése tudott csak orvosolni, végül egy nemtelen költségvetési vita végképp felőrölte.

A politikai csatákban megfáradt és a méltatlan támadások miatt megkeseredett ember halálos ágyán megtiltotta, hogy – Trefort Ágost szavaival – „azok, kik halálig kínozták, koporsója körül komédiázzanak”. A képviselőház tagjainak nem esett nehezére tiszteletben tartani végakaratát, legalább nem kellett serlegbeszédekkel a zsebben Ercsibe kikocsizni: temetésén csak az a huszonhat képviselő vett részt, akik a T. Házban az Eötvös egészségére utolsó csapást mérő költségvetési vitában nem vitézkedett…

„Én a politikában valóságos Zukunft-muzsikus vagyok – írja fiához intézett levelében 1867. december 24-én, a zsidóemancipációs törvény ratifikálását követően –, ki egész életemen át oly dallamokat énekeltem, melyeket húsz évvel később minden susztergyerek fütyöl, de melyeket akkor senki érteni nem akart. […] Miután félek, hogy éppen e részben benned is sok van természetemből, azért valóságos megnyugtatásomra szolgál, hogy más pályán látlak. Haladj bátran előre, és ne sajnáld fáradságodat. A tudomány körében a legnagyobb erőfeszítés eléri jutalmát, mert azt nem várja az emberektől, hanem magában a tudományban találja. A legfőbb élvezet a földön azon érzet, hogy magasabb álláspontot értünk el; s az emberek legjobb akarattal alacsony vállaikon nem emelhetnek senkit magasra, azt mindenki csak saját erejével teheti. Adjon az ég erőt ehhez, adjon kitartást s annyi megelégedést, mennyi egy emberi szívben megfér.”

Irodalom   

Devescovi Balázs: Eötvös József, 1813–1871. Pozsony, Kalligram, 2007. (Magyarok emlékezete)
Eötvös József:  Levelek. Szerk., jegyz. Oltványi Ambrus. Budapest, Magyar Helikon, 1976. (Eötvös József művei)
Eötvös József: A zsidók emancipációja. Előszó, jegyz. Szigethy Gábor. Bp., Magvető, 1981. (Gondolkodó magyarok)
Gángó Gábor:  Eötvös József Uralkodó eszméi. Kontextus és kritika. Bp., Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2006. (Eszmetörténeti Könyvtár, 5.)
Katz, Jakob: A végzetes szakadás. Az ortodox–neológ szétválás a magyar zsidóságban. História, XIII. (1991.), 5–6. sz., 20–22. lap
Katzburg, Nataniel: Az 1865-ös nagymihályi rabbinikus döntvény.In: Magyar zsidó történelem – másképp. Jeruzsálemi antológia. Szerk. Silber, Michael K. 2. átd. kiad. Bp.–Jeruzsálem, 2008., 186–209. lap
Komoróczy Géza: Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség. Élet és Irodalom, L., 24. sz. (2006. június 16)
Magyarország a XX. században. Főszerk. Kollega Tarsoly István. II. köt., Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság. Szekszárd,  1997., Az izraelita felekezet (1867–1918),  316–321. lap
Schlett István: Eötvös József. Bp., Gondolat, 1987. (Magyar história)
Zsidó kongresszus. Magyar Zsidó Lexikon. Szerk. Újvári Péter. Bp., 1929., 998–1000. lap

 

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo