Holokauszt-tagadás Európában

Miután a köztársasági elnök a legutóbbi alkalommal (2007 év végén) sem írta alá az ún. gyűlöletbeszéd-törvényt, reakciók sokasága látott napvilágot. A szólásszabadság sérthetetlensége mellett érvelők elégedetten nyugtázták a lépést, a sikertelen német kezdeményezés (EU irányelv a holokauszt-tagadás és relativizálás elleni egységes fellépésről) magyarországi támogatói csalódottan a fejüket rázták. 

 

Hol büntetik, hol nem?

 

Csehország, Lengyelország,
Ausztria,
Olaszország,
Spanyolország,
Nagy-Britannia, Franciaország, Németország

 

A magyarországi zsidóság, heterogenitásának megfelelően, különbözőképpen reagált. A Mazsihisz nem kívánt egy asztalhoz ülni Sólyom Lászlóval. Egy tál flódni segítségével, viszont jelképesen jelen voltak azok, akik vehemensen elutasítják, hogy a távolmaradó Mazsihisz képviselje őket. A judapest.org spontán akcióját sokan a magyar zsidóság pluralizmusa bizonyítékaként ünnepelték, mások viszont a magyar zsidóság elárulásaként stigmatizálták. A jobboldal, a középtől viszonyított távolságának tükrében, elismerően hallgatott, esetleg mosolyogva konstatált vagy nagyhangúan tapsolt.

A gyűlöletbeszéd, a Soá tagadása, relativizálása máig megoldatlan probléma. Pedig naponta előfordul ilyesmi munkahelyeken, bárasztaloknál, bulikban, nappalikban vagy az Interneten. Hogyan viszonyulnak Európa országaiban a kérdéshez? Milyen különbségek, esetleg azonosságok lelhetőek fel az Európai Unió országainak büntető törvénykönyveiben? Mennyire van jelen a soá-tagadás jelensége az ítélethozatalban? Az alábbiakban néhány EU-tagország gyakorlatát veszünk szemügyre.

Mindkét visegrádi országban bűntett a Holokauszt tagadása, még ha a Holokauszt, mint fogalom, nem is tűnik fel az idevágó törvényszövegekben. Közös jellemző, hogy a cseh és a lengyel büntető törvénykönyv sem tesz különbséget „nácik” és „kommunisták” között. A következőket olvashatjuk az idevágó paragrafusokban:

„Aki egy náci vagy kommunista népirtást nyilvánosan tagad, kétségbe von, dicsér vagy jogossága mellett foglal állást, 6 hónaptól 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető” –mondja a cseh büntető törvénykönyv 26/a paragrafusa.

A lengyel törvénycikk így fogalmaz:  „Aki nyilvánosan és a tényekkel ellentétben náci, kommunista vagy más háborús bűnt, valamint olyan bűnöket, melyeket a béke és az emberiség ellen követtek el, tagad, pénzbüntetésben vagy 3 évig terjedő szabadságvesztésben részesül.”

Történelmükből fakadóan jellemző a posztszocialista országokra, hogy az „abszolút gonosz” nyugat-európai, nácizmushoz kötődő képét kibővítik, a nácizmust és a kommunizmust – legalábbis a jog szempontjából – egyformán elutasítandónak deklarálják.
A jogszabályok alkalmazására az elmúlt évek során alig került sor. Csehországban 2005 és 2006 folyamán 6 esetben mondtak ki bíróságok ítéletet, Lengyelországban egy esetben, „csekély társadalmi kárra” hivatkozva felmentő ítéletet hoztak.

Nyugati szomszédunk tiltja a Soá tagadását, relativizálását, helyeslését és legitimizálását. Az 1947-ben elfogadott ún. Tilalmi Törvény (Verbotsgesetz) szövegét az évek során folyamatosan változtatta, pontosította az osztrák törvényhozás. 1992 óta a 29 paragrafusból álló törvényből az első három maradt érvényben. Az idevágó 3h paragrafusban a következőt olvashatjuk: „A 3g paragrafus szerint büntetik azt, aki egy nyomtatványban, a rádióban/televízióban vagy más médiumban vagy más nyilvános módon, úgy hogy az sok ember számára elérhető legyen, a nemzetiszocialista népirtást vagy más nemzetiszocialista, az emberiség ellen elkövetett bűnt tagad, lekicsinyít, helyesel vagy jogosnak tart.“
A 3g paragrafus szerint a kiszabható büntetés egytől tíz évig terjedő szabadságvesztés, a tettes vagy a tett különleges veszélyessége esetén pedig akár húsz évig terjedő szabadságvesztés is lehet. 1999-től csaknem 200 esetben hoztak osztrák bíróságok ítéletet az említett paragrafusokra hivatkozva, a legismertebb esetben David Irving ellen. 2007 decemberében egy 15 évvel ezelőtt hozott ítéletet erősített meg a bécsi legfelsőbb tartományi bíróság Gerd Honsikkal szemben, aki az első ítélet meghozatala után Spanyolországba szökött, ahonnan az Interneten keresztül tovább folytatta soá-tagadó nézeteinek terjesztését. Emiatt egy további eljárás fenyegeti. 2008. január közepén egy volt önkormányzati FPÖ politikust ítélt el négy és fél év szabadságvesztésre a bécsi tartományi büntetőtörvényszék. Wolfgang F. visszatérően tagadta a gázkamrák létezését és a Tilalmi törvény eltörlését követelte. Az osztrák püspöki konferenciához küldött levelében, melynek másolata a pápához is eljutott, a Holokausztot egy nagy megtévesztő szürreális borzalomnak nevezte, melyet a zsidók találtak ki. 

David Irving letartóztatása Ausztriában

 

A búcsúzó Prodi-kormány tavaly januárban fogadta el a holokauszt-tagadást szankcionáló törvényt, igaz gyengébb változatban, mint azt a kabinetből kilépett, volt igazságügyi miniszter, Clemente Mastelle törvényjavaslatában előterjesztette. A törvény gyakorlatilag az 1993-as status quo-t állította volna vissza, melyet a Berlusconi-kormány igazságügyi minisztere, R. Castelli, a xenofób-populista Északi Liga tagja megváltoztatott. A képviselőház jóváhagyására váró törvény értelmében az emberiség elleni bűnökre való buzdítást és annak jogossága melletti állásfoglalást háromtól tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetnék. E mellett a rasszista gondolatokat terjesztők három évig terjedő szabadságvesztéssel számolhatnának. Aki rasszista gyűlöletet kelt vagy másokat származásuk, vallásuk miatt diszkriminál, azt négy évig terjedő szabadságvesztés fenyegethetné. Mindez természetesen feltételes módban, hisz a törvénytervezet a kormányváltással elveszítette aktualitását, Prodinak egy év alatt nem sikerült a képviselőházon átvinnie a törvényt. A jelenlegi helyzetben aligha várható változás.

A konstruktív kritikusok visszatérően figyelmeztetnek arra, hogy a törvény csupán egy lehetőség a rasszizmus, az antiszemitizmus és a soá-tagadás megfékezésére. Hatásosabb választ a civil társadalomnak kell adnia. Az állam nem veheti magához ezt a szerepet túlzott reagálással. A kormányválságok az olasz politika sajátosságai, a törvények ratifikálásának csúszásával járnak. Berlusconi visszatérésével a folyamat további tartós jegelésével kell számolni, mint ahogy a közös EU irányelv sikertelensége is a populista médiamogul elutasító álláspontjára vezethető vissza. A következő kormányválságig változás nem várható. Így talán Olaszország számára először is a választási jog reformja lenne a legfontosabb, amire azonban a jelenlegi konstellációban szintén kevés az esély.

2007. november 7-én a spanyol alkotmánybíróság meglepő ítéletet hozott. Történt, hogy egy barcelonai neonácit, aki üzletében antiszemita propagandát folytatott és szélsőjobboldali publikációkat terjesztett, elítélt a városi bíróság. Az ítélet ellen a radikális fellebbezett, amikor is az alkotmánybíróság felemelte szavát. A nem egyhangú ítélet indoklásában a következő olvasható: „Egy bűncselekmény – mint a népirtás – puszta tagadása, a történelmi igazság keresése folyamán, a szólás- és véleményszabadság részét alkothatja és alapjában még nincs szándékában az üldözött csoporttal szemben ellenséges társadalmi hangulatot kelteni.”

A Holokauszt jogossága melletti kiállás továbbra is 2 évig terjedő szabadságvesztéssel jár Spanyolországban. Azaz tagadni lehet, helyeselni nem. Az idegengyűlölő és rasszista kijelentések továbbra sem igazolhatók a vélemény-nyilvánítás szabadságára való hivatkozással. Az emberi méltóság védelme így továbbra is a szólásszabadság felett áll (az áldozatok méltóságának védelme, mely a tagadás elutasításában öltene testet, ezek szerint már más kategóriába tartozik…). Spanyolország a tagadás legitimizálásával így mégis eltávolodott attól az európai konszenzustól, mely szerint a genocidium-tagadás, a gyűlöletkeltés és a rasszizmusra való buzdítás triádja egyaránt büntetendő cselekmény.

 

A három vezető uniós országban egymástól lényeges különbségeket tapasztalhatunk a Holokauszt-tagadáshoz való viszonyban.

A szigetországban látszólag egyértelmű a helyzet. A Holokauszt tagadása nem bűntett. A korlátozás nélküli szólásszabadság alapgondolata a Common Law figyelemre méltó hagyománya. Néhány éve hatályba lépett egy formális emberi jogi törvény, mely a helyzeten nem változtatott. Így olyan, nemzetközi szinten ismert, más országokban jogerősen elítélt Holokauszt-tagadók, mint David Irving, minden további nélkül terjeszthetik nézeteiket, anélkül, hogy ezt állami intézmények megtilthatnák. Ugyanakkor ezek a kétes történészek Nagy-Britanniában nem kapnak fórumot, feltűnésük általános elutasítást vált ki, ezért vannak rászorulva, hogy más országokban publikáljanak, ahol azonban ezeket a nézeteket, bár nem egységesen, de szankcionálják.

Franciaországban ismét jogi szabályzással találkozunk. Az 1990-ben elfogadott Loi Gaysson értelmében mindennemű, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény tagadása szankciót von maga után. Az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények definícióját a francia törvényalkotók az 1945-ös Nürnbergi Katonai Bíróság által leszögezett paraméterek szerint állapítják meg. Ennek értelmében „az emberiség elleni bűncselekmény körébe tartozik a gyilkosság, kiirtás, deportálás, rabszolgaságban tartás és minden más, a civil lakosság ellen elkövetett embertelen tett, melyet a második világháború előtt vagy alatt követtek el, illetve politikai, rasszista vagy vallási indíttatású üldözés”.

A törvény alkalmazására prominens példa a populista, idegengyűlölő Front National helyettes elnökének, Bruno Gollnischnak egy évvel ezelőtti elítélése. A politikust, aki az Európai Parlament „Identitás, Hagyomány és Szuverenitás” nevű szélsőjobboldali képviselőcsoportját is vezeti, három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és 5000 euró pénzbüntetésre ítélte a bíróság, miután egy sajtótájékoztatón történészeket „a gázkamrákról szóló nyílt vitára” szólított fel. A törvényt nem csak a szólásszabadságra hivatkozó Holokauszt-tagadók kritizálják visszatérően. Egyes tudósok fenntartásaikat hangoztatják, mert szerintük a hivatalos történelmi igazság deklarálása kapcsán a kutatások akadályokba ütköznek. Az észrevételek egyelőre megalapozatlannak tűnnek, amit a törvény hatályba lépése óta megjelent, a korszakkal kapcsolatos publikációk magas száma is alátámaszt.

 

Németországban szintén egyértelmű törvény szankcionálja a Holokauszt-tagadást. A hatmillió zsidó ellen elkövetett tömeggyilkosság történelmi tény. Aki ezt tagadja vagy helyesli, zavarja a nyilvános békét, rendet és a BTK (StGB) 130. paragrafusának 3. és 4. bekezdése szerint öt évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető. Az utoljára 2005-ben módosított StGB idevágó passzusaiban a következőket olvashatjuk: „§130 (3) Öt évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetik azt, aki a nemzetiszocializmus uralma alatt elkövetett cselekedeteket (….) úgy, hogy az a közbékét zavarja, nyilvánosan vagy gyülekezet előtt elfogad, tagad vagy lekicsinyít.” A negyedik bekezdésben a következő áll: „Három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetik azt, aki nyilvánosan vagy egy gyülekezet előtt a közbékét olyan módon zavarja az áldozatok méltóságának sértésével, hogy a nemzetiszocialista erőszak- és elnyomórezsimet elfogadja, élteti vagy legitimizálja.”

A szólásszabadságot Németországban szintén az alkotmány első paragrafusában lefektett emberi méltóság sérthetetlensége alá vetik („Die Würde des Menschen ist unantastbar.”). A tartományi bíróságok sorozatosan szabnak ki több évig terjedő börtönbüntetéseket, és úgy néz ki, hogy a folyó évben ez nem változik. 2007 februárjában a hírhedt Ernst Zündelre a mannheimi Tartományi Bíróság a Holokauszt ismételt tagadása miatt a kiszabható büntetés maximumát rótta ki. Idén januárban Zündel védőügyvédnőjét, Sylvia Stolzot ítélte el ugyanez a bíróság három és fél év szabadságvesztésre, valamint gyűlöletkeltésre hivatkozva öt évre eltiltotta az ügyvédi foglalkozástól. A felfüggesztett ügyvédnő Zündel tárgyalása folyamán a zsidók ellen elkövetett többmilliós gyilkosságot visszatérően kétségbe vonta.

Stolz – aki az ítélethozatal után a nézőkhöz fordulva karlendítéssel búcsúzott – egyébként a többször jogerősen elítélt neonáci, Horst Mahler felesége. A 130. paragrafus 3. és 4. bekezdései értelmében Mahlert az év elején ítélték el ismét. A Vanity Fair magazinnak adott interjújában a kérdező Michel Friedmant „Heil Hitler, Friedman úr!” kijelentéssel köszöntötte. Az interjú folyamán Mahler többször tagadta a szisztematikus népirtást, amiért vádat emeltek ellene. Az eset érdekessége, hogy az interjút megjelentető magazin főszerkesztője és kiadója ellen is feljelentés érkezett. Arno Lustiger történész megbotránkoztatónak nevezte, hogy egy német magazin egy hírhedt neonáci Holokauszt-tagadónak biztosít közlési lehetőséget. A lap képviselőinek állásfoglalása szerint: „…a demokrácia ellenségeivel a felvilágosodás eszközeivel kell megvívni a harcot. A szólásszabadság ebben elengedhetetlen.”

 

Egy másik prominens esettel jelenleg is foglalkozik a német bíróság. Uwe Voigt, a szélsőjobboldali Nemzeti Párt (NPD) vezetője egy iráni riporternek adott televíziós interjúban szintén relativizálta a Holokausztot. A felvételt a német közszolgálati televízió egy oknyomozó műsor keretében sugározta. Voigt ellen vádat emeltek a fent említett paragrafusok értelmében. Maga a párt is a betiltás határán áll, bár a német parlament alsó- és felsőházának egyelőre nem sikerült megegyeznie az alkotmánybíróság elé terjesztendő, közösen fogalmazandó vádirat végső formájában. Egy betiltási kísérlet 2003-ban sikertelenül végződött. A német alkotmánybíróság akkor, anékül hogy vizsgálta volna a betiltásra váró párt alkotmány-ellenességét, a keresetet elutasította. Kiderült ugyanis, hogy nagyszámú, rendszeresen jelentő titkosszolgálati ügynök mozog a párt körül, így annak állami kontrollja biztosítottnak tűnik.

 

A jelenlegi belügyminiszter, a kereszténydemokrata Wolfgang Schäuble nem tekinti megfelelő megoldásnak a párt betiltását. Nyilatkozatai szerint a közbiztonság szempontjából a jelenlegi helyzet előnyösebb, mert így az NPD szinte minden jelentős lépéséről tudomásuk van a demokratikus államot védő szerveknek. Ha az NPD illegalitásba kényszerülne, az információgyűjtés megnehezedne. A német belügyminiszter ugyanakkor nem tanúsított ilyen visszafogottságot két frissen betiltott egyesülettel szemben. A „Collegium Humanum” és az „Egyesület a Holokauszt-tagadásért üldözöttek rehabilitásáért” nevű körök visszatérő találkozóhelyei voltak prominens soá-tagadóknak, neo- és klasszikus náciknak. Egyelőre nyitott kérdés hogy az egyesületek vezetőségei ellen indul-e büntetőjogi eljárás.

 

A kis körutazás több, a jövővel kapcsolatos problémára is rámutat, melyek kezelése elkerülhetetlen az európai integráció sikerének érdekében.

Először is szükséges tematizálni és megfelelő módon elismerni, hogy Kelet-Közép-Európa országai a kommunizmus áldozatai voltak. Ennek is az alakuló európai identitás részévé kell válnia úgy, hogy közben a nemzetiszocialista népirtás egyedisége nem válhat kétségessé. Szükség van tehát az említett országok második világháborúban betöltött szerepének további kutatására és az erről folytatott társadalmi vitákra.

Másodszor arra kell választ találni, hogy a túlélő generációk eltűnésével, ezek emlékei miként emelhetők be a következő generációk elbeszélő- és emlékezetközösségébe. Az eddigi lelkiismereti kérdés belátható időn belül emlékezeti kérdéssé alakul, amire a jog egyedül nyilván nem tud kielégítő választ adni. Ez a pont érint egy párhuzamos vitát, mégpedig, hogy mekkora mértékben álljon a jog Európában morális alapokon. E kérdés pozitív megválaszolása kétségkívül az USA joghagyományához vinné közelebb Európát.

Harmadszor egy eddig nem érintett kérdésre kell választ találnunk. Miként lesznek képesek az európai társadalmak arra, hogy a nyugat elfogadott történelemfelfogását, valamint a kommunizmus áldozatainak elismerésével bővített európai identitást elfogadtassák a Nyugat-Európában jelentős számú bevándorló, illetve migrációs háttérrel rendelkező muszlim generációkkal. Számukra többnyire sem a kommunizmus, sem a nemzeti szocializmus tematizálása nem jelent többet egy absztrakt vitánál. Az sem zárható ki, hogy mindkét szélsőséges rezsim ideológiája iránt fogékonyságot mutatnak. Ezek a globalizáció-kritika, nyugat-kritika, netán nyugat-ellenesség formájában jelentkeznek, és antiszemita gondolatok transzferálásával veszedelmes lehetőséget testesítenek meg.

E kérdéseket nem lehet csupán jogi szabályozással megválaszolni. A kihívás azonban túl nagy ahhoz, hogy az európai – néhol törékeny, mert fiatal – civil társadalmak lemondjanak a törvényalkotói és a jogalkalmazói segítségről, ahogyan a tudomány és a nyilvánosság szerepe sem tagadható. E szférák hatékony együttműködése az európai integráció sikerének záloga lehet.