Robert Capa olvasása közben
2009. június 15.
És valóban, Capa egyetlen inváziót sem szalasztott el. Vérbeli haditudósító volt, aki 1936 és 1954 között öt különböző háborút fényképezett végig, öt különböző hadszíntérről tudósított: a spanyol polgárháborúból, a japán-kínai háborúból, a második világháborúból, az 1948-as arab–izraeli háborúból és végül az első vietnami háborúról. És ha Lana Turnerrel nem is sikerült randiznia, amint ezt a második világháborúról szóló magyarul is megjelent, Kissé elmosódva című könyvében írja (Park Könyvkiadó, 2003, Sárközy Elga fordítása), de Ingrid Bergmannal mély érzelmi kapcsolata alakult ki. Bergman a második világháború idején a katonák szórakoztatására Európában turnézott, és itt akadt össze Capával, akit örökre magával szeretett volna csábítani Hollywoodba, ám Capa nem állt kötélnek: nyughatatlan és bohém, letelepedni képtelen figura volt, igazi haditudósító típus (már ha van ilyen). És a könyvben is, mint nyilván az életben is, három dolog jár a fejében: a nők, a jó öltönyök és az alkoholos italok.
|
|
Milicista pár. Barcelona, 1936. augusztus
|
Tulajdonképpen végig azon tűnődöm, miközben a könyvet forgatom, vajon mi készteti őt és más háborús fotóriportereket akkor és azóta is arra, hogy életüket kockára téve, ropogó fegyverek közepette dolgozzanak, mikor akár tájképeket, absztrakt csendéleteket vagy meztelen női testeket is fényképezhetnének.
Capánál a válasz egyértelmű: a honor (és talán a kalandvágy, meg a siker, az ego érvényesítése). És ezt nem szabad negatívumként látni, hiszen erről szól ez az egész könyv, melyet most a kezemben tartok. Álljon itt egy rövid kivonat belőle, amely egyúttal azonnal el is vezet Capa leghíresebb képeihez, az 1944. június 6-án, az amerikai csapatok normandiai partraszállásáról készült sorozathoz, illetve ahhoz a kérdéshez, hogy mitől jók Capa képei?
Legendássá vált mondása szerint attól, hogy közel volt az eseményekhez. „Ha nem jók a képeid, nem voltál elég közel“. Capa nem csak első kézből, hanem az első sorból is tudósított a háborúk történéseiről. A normandiai partraszállásról készült, fotográfiai ikonná vált képei egyébként rendkívül meglepő módon (mind mai, mind korabeli) fotótechnikai értelemben csapnivalók: életlenek, komponálatlanok, szinte semmilyen néven nevezhető információ nincs rajtuk. Az egyiken – talán a legismertebben – egy katonát látunk sisakban, rendkívül szemcsés felületen, amint nyakig a vízben gázolva igyekszik a partra. A képek piciben talán hatásosabbak is, mint nagy méretben, mert nagy nagyításban életlen foltok csupán. A többi képen sincs sokkal több információ: a vízben valamilyen póznák vagy törmelékek úsznak (és csak Capa leírásából tudjuk, hogy ezek a német csapatok vízbe telepített akadályai), ám lehetnének akár sodrodó hajóroncsok is, egy csoport katona gázol derékig a vízben. A képek teljesen elmosódottak, mégis lenyűgözőek.
|
|
A milicista halála a córdobai fronton, Cerro Muriano közelében,
|
1944. június 6-án hajnalban sötét volt, kevés a fény, alig lehetett exponálni. Azt is Capa beszámolójából tudjuk, hogy a golyózáporban a partraszállók közül az első vonalban, ahol ő is elindult, alig marad valaki életben. A vízben hullák lebegnek a kora reggeli órán. De Capa ott van, és ő az egyetlen fotós, aki ott van. És elég közel. Egy rohamcsónakkal viszik ki őt, majdnem egészen a partig, és amikor a katonák vízbe ugranak, ő egy német akadály vasoszlopa mögött állva fényképez a vízből, és az oszlop menedékében ússza meg a golyózáport, miközben vacog a félelemtől. Aztán kibukdácsol a partra, ott is készít pár felvételt, majd visszamegy a vízbe, és felkapaszkodik egy, az anyahajóhoz visszainduló rocsóra. Négy tekercs filmet fényképez. Emlékei szerint a partraszállás során készített százhat felvételből mindössze nyolc darab marad használható. A parton az előhívás során a filmeket ugyanis meg kell szárítani, de valaki túl melegre kapcsolja a szárítót, és az emulzió leolvad. (Néhol azt olvassuk a Capa-legendáriumban, hogy tizenegy, de ő egyrészt a könyvben nyolcról beszél, másrészt ez tulajdonképpen mindegy is.) Ezért ilyen rosszak technikailag a felvételek. Nem elég, hogy kevés volt a fény hajnali ötkor, de a laboráns is elrontotta a szárítást, a melegtől szemcsés lesz a film.
Ellenben Capa az egyetlen, aki a hadítudósító fotósok közül kimerészkedett a partra, és ezek a technikailag csapnivaló képek az egyetlenek, amelyek erről a hajnalról, és ezen keresztül a partraszállásról szólnak és tudósítanak. „Egy kicsit életlenek“, írta a korabeli sajtó a képek alá, „Capa keze remegett“, de legalább voltak képek, tehetjük hozzá, és e felvételek váltak hallatlan erejű és jelentőségű történelmi dokumentumokká.
|
|
|
Fiatal kínai nők katonai kiképzésen. Hankou, 1938. március |
De ne kanyarodjunk el, tegyük fel még egyszer a kérdést, mitől jók Capa fényképei, leszámítva azt, hogy a témához mindig elég közel volt a fotós. Attól, hogy fotográfiai értelemben nagyszerűek: jó a kompozíció, kivételes a pillanat, lebilincselőek a fények, még ha június 4-ének matt hajnali szürkeségét látjuk is. Hatalmas a képi elemek közti feszültség és a képeken megjelenő dráma. A képeknek terük van, és nem csupán a témát mutatják be és meg, hanem a környezetet és a helyzetet is. Ha nem a háború borzalmait ábrázolnák, akkor is remekbe szabott fotográfiák volnának. A Kissé elmosódva 127. oldalán bemutatott fényképen egy Rómától nem messze elesett német katona holttestét látjuk, de nem csupán a holttestet (mellesleg hosszú árnyékot vető napsütésben), de a vízpartot, háttérben szögesdrót akadályokat, házakat. A helyzetet, a teret, a fényt, a pillanatot. A 33. oldalon látható kép pedig, ha nem tudnánk, hogy háborús időben készült, egy bármikori, rendkívüli és megfejthetetlen, ellesett pillanat is lehetne: egy kisfiú egy rácsról fejjel lefelé lógva valami csinál, miközben egy férfi, szájában cigarettával, tréfásan felemeli tenyerét. Viszonyrendszerek egy hihetetlenül tehetséges fotós életéből.
Capa ráadásul a fényképi kommunikációnak olyan periódusában fényképezett, amit a képes magazinok csúcs-korszakának nevezhetünk, és ami eltartott egészen az ötvenes évekig, sőt egy kicsit tovább is. A tévét ugyan már felfedezték, ám az még nem terjedt el, és a fényképezésnek a maihoz képest elképesztően kiemelt szerep jutott. Ekkor jelenik meg a Life és a Look magazin, és az emberiség ezeken a csatornákon keresztül tájékozódik a világ eseményeiről. Nem véletlen, hogy Capa a második világháború után majd ebben a fénykép-világban alapítja meg a földkerekség máig legjelentősebb fotóügynökségét, a Magnumot. Abban az akkor még alapvetően fekete-fehér technikával dolgozó fényképészeti riporter-világban, amelyben csak úgy hemzsegnek majd az elképesztő tehetségek.
|
|
Polgári védelmi munkára önként jelentkezett diák a
|
Robert Capa Budapesten született 1913-ban Friedmann Endre néven, zsidó családban. A Madách Imre Gimnázium elvégzése után, sok későbbi magyar művészhez és fényképészhez hasonlóan – említsük itt most csak a szintén fotós André Kertészt vagy Moholy-Nagy Lászlót – külföldön kereste a jövőt a mérhetetlenül provinciális Magyarország helyett. 1931-1933 között újságírást tanult a Hochschule für Politik Berlinben, majd Párizsba ment. Itt találkozott Gerda Taroval. A legenda szerint a Capa nevet Gerda találta ki. Egy André Friedmann nevű ifjú senki képeit nem nagyon akarták volna közölni a képeslapok, ám a „rendkívül híres“ Robert Capa nevű „amerikai“ riporter fotóiért százötven dollárt is hajlandók voltak fizetni. A trükk bevált, és Capa Gerdával Spanyolországba utazott a polgárháborút fényképezni. Huszonhárom éves volt, amikor rendkívüli karrierje kezdetét vette. Itt, Spanyolországban készült Capa másik világhírű képe, a Milicista halála, amelyen azt látjuk, hogy kezében puskát tartó katona holtan rogy össze. Erről a fotóról a mai napig folyik a vita, hogy megrendezett jelenetet ábrázol-e, avagy elkapott pillanatot. A vita túl szövevényes ahhoz, hogy itt akár csak kicsit is belemenjünk ismertetésébe, ám a kép ugyanolyan emblematikus alkotássá vált az idők folyamán, mint a fent taglalt D-day sorozat. A kép alapján az angol Picture Post magazin Capát a világ legjobb háborús fotósának kiáltotta ki („The Greatest War Photographer in the World”). Gerda ellenben Spanyolországban egy ütközetben meghalt, és Capát mélyen megrázta menyasszonyának halála. Soha nem is házasodott meg.
|
|
A D-napon partra szálló amerikai csapatok első hulláma.
|
A második világháború kitörése New Yorkban találta Capát, aki a terjeszkedő európai fasizmus elől keresett menedéket az Egyesült Államokban. A Life magazin megbízásából ezerötszáz dollár honorárium-előleggel a zsebében visszautazott Európába, ahol ő volt az egyetlen „ellenséges“ fotós, akit az amerikai hadsereg fényképezni hagyott. Az utókor szerencséjére. Ekkor készültek Capa képei a partraszállásról, de ott volt Nápoly bombázásánál és az észak-afrikai hadmozdulatoknál is. Mindenhol.
A háború után (is) sokat utazott, 1947-ben a Szovjetunióban járt John Steinbeck társaságában, 1948-ban Budapesten tartózkodott, ugyanebben az évben fényképezett Izraelben is, és ebben a korszakban, 1947-ben alakította meg a már említett Magnumot David “Chim” Seymour, William Vandivert, Henri Cartier-Bresson, and George Rodger fotósokkal együtt. Az ügynökség az alapításkor elfogyasztott dupla méretű pezsgőről kapta nevét, nyilván nem véletlenül, hiszen nem csupán a palack volt hatalmas, hanem az alapítók tehetsége is. A Magnum ma is a világ legelismertebb és legnagyszerűbb fotós kollektívája, ahová bekerülni csak rendkívül bonyolult, három lépcsős módon lehet.
Capa ugyan megesküdött, hogy több háborút nem fog fényképezni, az 1950-es évek elején mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy Vietnámba utazzon, és a franciák által vívott háborúról tudósítson. 1954. május 25-én délután 2 óra 55 perckor itt érte a halál. Kiszállt a dzsipből, hogy a mezőről fényképezze az előrenyomulást, és taposóaknára lépett. 41 éves volt.
A robbanás előtt készített utolsó képe is szerepel most aközt a majdnem 1000 kópia közt, amelyet a magyar állam vásárolt meg a közelmúltban. A gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fotótárában helyezik el, július 2-án nagy kiállítás nyílik belőle a Ludwig Múzeumban, egy vándorkiállítás pedig Magyarország több nagyvárosát is bejárja majd. A világ legjobb háborús fotósának válogatott képei most hazatértek, és immár nem csak albumokból ismerhetjük őket.
Pablo Picasso és Françoise Gilot, a háttérben
Picasso unokaöccse, Javier Vilato. Franciaország, Golfe-Juan, 1948. augusztus
„…a haditudósítónak több pia, több csaj, több fizetés és nagyobb szabadság jut, mint a katonáknak, és ezért a játék bizonyos szakaszában jogában áll megválasztania a tartózkodási helyét“ – írja a Kissé elmosódva 144. oldalán. Amikor meghalt, egy fél termosz konyakot, meg néhány jó öltönyt hagyott maga után. Meg persze a képeit, tudósításait azokról a rémisztő világokról, amelyet csakis ő látott olyan közelről.
