Hans-Henning Paetzke: Csalóka képek

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Leo Kleinschmidt barátaihoz indul feleségével, Gizellával a frissiben hozomra vett, hiányzó önérzetét pótló, túlságosan hivalkodó autóján, hogy hatalmas lakásban baloldali egyetemista szokásaikat dédelgetve összeverődjön az egykori RAF-szimpatizánsokból, lengyel Solidarnosc-aktivistákból álló vidám társaság.

Kísértők és megkísértettek

 

2009. június 5.

paetzke.jpg 

Hans-Henning Paetzke 

Leo Kleinschmidt voltaképpen nem is illik közéjük, mert éppoly kevéssé nem baloldali, mint amennyire nem jobboldali. Ő az, aki mindig is volt: útkereső, aki minden politikai táborban felfedez valami elfogadhatót, de nem kötelezi el magát semmiféle ideológia mellett. Amióta néhány rokonérzelművel megalapította a Kelet-Európa Egyesületet, amelynek a hangzatos, a blokk létrejöttére emlékeztető Palais Jalta nevet adták, a nyugatnémet nagyváros baloldala közéjük tartozónak tekinti. Vagy legalábbis megtűri.

Zavarja az áradozás a kommunizmusról, a földi paradicsomról, mégis leginkább ezekkel a kótyagosokkal érez közösséget, akik nemrégiben fogtak neki, hogy megszabaduljanak ideológiai bilincseiktől, elhessentsék a tekintetüket elhomályosító ködfoszlányokat és végre beismerjék, hogy elméletük és a gyakorlat között szinte áthidalhatatlan szakadék tátong. Velük, akik – mint a legtöbb kelet-európai – csak álmodoznak az emberarcú szocializmusról.

Sok álmodozó találkozik ezen az estén. Vágyaik kiindulópontja azonos. Mindannyian radikális társadalmi és személyes változásokról ábrándoznak. Jelen van a lengyel titkosrendőrség által hússzor, harmincszor, vagy akár ötvenszer is letartóztatott, sok évet rács mögött töltő híres-hírhedt dadogó, akivel állítólag életében csak egyszer fordult elő, hogy nem dadogott, mégpedig a Solidarnosc-mozgalom tetőpontján, amikor a boldogság mámorában egyetemistáknak tartott előadást, ő semmire sem vágyik jobban, mint a nyitott társadalomra, a szocialista népboldogítás megszüntetésére. És a Rote Armee Fraktion tizenöt év börtön után szabadlábra helyezett terroristája, a fürge, kis nőszemély, aki a tetthelyről menekülő RAF-osok sofőrjeként híresült el, ő most, mivel e késői órán a nagypolgári lakásban inkább aludna, a zajos tánczenére panaszkodik. A nyugállományba vonult terrorista idegei gyengék. Félóránként gyors léptekkel besurran a táncszalonba, vadul gesztikulál és hevesen villogó szemmel rimánkodva csendet kér a mulatóktól. Az egykori tettes saját kikészült idegrendszerének áldozata.

Az estélyen talán hetven ember volt, de Leo Kleinschmidt szinte senkire sem emlékszik. Ez Teresán múlhat. Leo Kleinschmidt családját laza szálak fűzik ahhoz a városhoz, ahonnan Teresa is való. Nincs emléke, hogy mikor és hogyan történt, de egyszer csak földbe gyökerezett lábbal egymás előtt álltak, tekintetükkel majd felfalták egymást. Valami elkerülhetetlen, végzetes volt a levegőben. A közmondásos derült égből villámcsapás. Leo Kleinschmidt érzi, hogy gyökeres változás előtt áll, hogy eddigi élete szét fog esni. A tökéletes szerelmet akarja, az önmagáért vett szerelmet, az örökkévalóságot ígérő pillanatot. Mostani egzisztenciája egy részét a be nem teljesült ígéretnek, Gizellának köszönheti. A család, a csapongó lénye és közös fiuk, Bence halála éket vert közéjük. A szakadék nőttön nő, míg minden véget ér, foszlik, mint a halott csontján az oszlásnak induló hús.

1968. december 31. Leo Kleinschmidt húsz órája mondott búcsút nem szeretett kelet-német hazájának, megérkezett Budapestre, a Kelet Párizsába. Az NDK-s határőrök és a vámosok is kifejezetten udvariasak. Egy NDK-s nem a szokásos betétlappal a személyigazolványában, hanem kék útlevéllel, s benne kivándorlási vízum? Az ember sohasem tudhatja, kivel van dolga. Talán egy jövendő mesterkémmel? Ajánlatos az óvatosság. Egy rossz szó és a mesterkém panaszt tesz a központban. Annak pedig végzetes következményei lehetnek.

Szilveszter Budapesten: ezrek özönlenek karöltve a körúton, a tömeg papírszalagot és konfettit szór, papírtrombitát fúj, vidám lárma tölti be az utcát. Minden más, mint Leo Kleinschmidt régi hazájában. Nincs petárda, durrogás, amitől már gyerekkora óta pánikba esik. Nem akar háborúsdit játszani, ellenkezőleg, fél az ilyesmitől. A Lipcsében megélt háborús éjszakák bombabecsapódásai beleivódtak csecsemő-hallójárataiba, belevésődtek, és ha hasonló hanghullámok érik, felelevenedik a dübörgésük. Itt semmi sem emlékezteti a kelet-német szilveszterek hangulatára, a pirotechnikai eszközök, a sörös palackok és pezsgős dugók durranásaira, az üvöltésre és okádásra, sőt, féktelen fiatalok sötét mellékutcákban önfeledten kiabált náci jelszavaira, SA-díszlépéseire, akik ha jókedvüket bizonyítani akarták, kezüket Hitler-es köszöntésre lendítették.

Budapesten az újév köszöntésekor vadidegen emberek is összeölelkeznek, puszit nyomnak egymásnak. Leo Kleinschmidt eltökéli, hogy német hazáját a magyarra cseréli. Még nem tudja, hogy a haza nem váltogatható, mint az ing, a haza nyelv is és emlék, mindaz, amit megélt, megtapasztalt, elszenvedett, nem tudja, hogy a hazát nem lehet lerázni, mint a kellemetlen gondolatot, hogy a gyermekkorod hazája örökre a hazád marad, bármit is tett veled, a haza legföljebb kitágítható, egy másikkal kiegészíthető, hogy aztán valami homogén újjá olvadjon össze.

Gizella és Leo Kleinschmidt esküvőjén csak a két tanú és a tolmácsnő volt jelen. Az egyházi esküvőt ünnepelték meg fél évvel később, amelyre külön érkezik Leo Kleinschmidt családja Kelet-Németországból. A tolmácsnő összetéveszti a nászt és a gyászt, és a násznépet kedves gyásznépnek szólítja, mintha az újdonsült pár életébe belelátta volna a tizenkét évvel későbbi tragédiát.
   
Magdolna, a tolmácsnő, bankárcsalád sarja. A háború és a mostohaapa megfosztja vagyonától és az alig tizennyolcéves lány hozzámegy a huszonöt évvel idősebb csellista Ernsthez,  aki zenei kudarcát egyensúlyzavarral leplezi. Leo Kleinschmidt a véletlenül kezébe került fénykép alapján ráérez, hogy a vonósnégyesben valamilyen gyógyszálló pódiumán álló fehér szmokingos Ernst nemzetközi zenészkarriere egy világot látott kávéházi muzsikusé lehetett.

Ernst elbeszélésében zenészi pályafutása éppoly ködös marad, mint a nemzetközi porondon elért üzleti sikerei, amellyel szerinte tetemes vagyonhoz jutott. A mesés gazdagság alapját a több millió csak papíron létező, majd újra eladott seprű képezte. Annyi követhető csak nyomon, hogy Ernst élt Nagy-Britanniában, Franciaországban, Görögországban, Törökországban és Szerbiában, mert ezen országok nyelvét oly jól beszéli, hogy fordít a Belügyminisztériumnak, ami persze nem feltétlenül vág össze az ismerősök és barátok körében kikiáltott reakciós politikai nézeteivel. Az 1956-os forradalom napjaiban ostorral felfegyverkezve indult a kommunista zsarnokok kisajátította házához, hogy a beköltözött fejest és családját kóbor ebként verje ki. Szerencséjére – vélekedik – az utolsó pillanatban, vagyis nem sokkal mielőtt a forradalmi zűrzavarnak a baráti szovjet tankok durva véget vetettek, a jóakarói rávették, hogy forduljon vissza. Ha nem, éppúgy akasztófára kerül, mint szegény Nagy Imre.

Magától értetődő, hogy Ernst majdnem anyanyelvi szinten beszél németül. Nagyszülei Németországból települtek be és nem beszélték a magyart. Ernst szíve magyarul és németül egyaránt ver. A zsidókat pedig mélyen megveti. Emberfelfogásában csak az arabok, a cigányok és a négerek szorulnak még hitványabb helyre. Gyakran sajnálkozik, hogy a barna osztrák szobafestőnek – akiből a történetírás németet csinált – kevés ideje maradt, hogy megoldja a cigánykérdést és legalább Európát cigánymentes övezetté tegye.

Amikor Izrael 1967-ben mindössze hat nap alatt megsemmisítő vereséget mér az arabokra, némi elismerést nem tud visszafojtani, habár szerinte a német hadviselés művészetének ismerete nélkül a zsidóknak ez sohasem sikerült volna. Lelkesedése a zsidók hatnapos háborújának huszárcsínyéért a sikeres villámháború iránti lelkesedéséből fakad, amely német bálványának nem sikerült a szláv hordák felett.

Ernst atyai jóbarát, szívesen beszélget a fiatal Leo Kleinschmidttel. Igaz ugyan, hogy hangulata időnként, mint a hirtelen támadt vihar, átcsap az ellentétébe. A beszélgetés inkább monológ, amelyhez Leo Kleinschmidt helyeslően bólogathat. Jaj neki, ha szakadár megjegyzésekkel megzavarja az intellektuális összhangot! Ilyenkor még az is megeshet, hogy Ernst ököllel úgy odavág az asztalra, hogy a kávéscsészék rémületükben a levegőbe szökkennek, hogy aztán a konyhapadló kövén zúzódjanak darabokra. Másszóval Ernst kedveli a feltétel nélküli harmóniát.

Magdolna, a tolmácsnő, Ernst felesége, a polifon elfoglaltság rabszolgája. A kutatóintézeti nyolcórás munkája után esténként műszaki szövegeket fordít németről magyarra vagy ha kell ellenkező irányba. Szájában a soha ki nem alvó cigaretta, gyerekkel az ölében, a tévében talán egy krimi megy, veri a fordítást a régi Erika-írógépbe. Zokszó nélkül, ajkán szibillai mosollyal viseli kolerikus férje dühkitöréseit. Csak egyszer mondják fel idegei a szolgálatot, amikor tudomására jut, hogy az Amerikában élő féltestvére a rábízott, a Ciprusra, Görögországba és Törökországba tervezett utazásra szánt több ezer dollárt elsikkasztotta.

Házassága Ernsttel, három közös lányuk ellenére, csúfos ráfázás, de működik, mert Ernst megtalálta báránykáját, aki panasz nélkül tűr el mindent. Míg a halál el nem választ! Ez lett Magdolna életének jelszava. Amikor 1975-ben, alig ötven évesen rákos lesz, Ernst megindító gyöngédséggel ápolja. A szobát, ahol meghal, a temetés után lezárja. Már senki sem léphet be oda. Ott lebeg felesége lelke, melyet zavarni nem szabad.

A makkegészséges Ernst senyvedésnek indul. Báránykája nélkül már semmi értelme az életének. Német-magyar fanatizmusa elillan, általános emberi értékekre metsződik vissza. Csak az egyéni szenvedés számít, annak pedig semmi köze a nemzeti és faji őrülethez, csak a gyarló emberi léthez.

Gizella két külön világban él, a gyónásnak és a rendszeres szentmiséknek elkötelezte családéban, meg Leo Kleinschmidt világában, aki aggasztó gyorsasággal távolodik egykori konvertita önmagától. Leo Kleinschmidt nem tud hinni. A kereszténységet éppolyan ideológiának tartja, mint a marxizmust, hatalmi eszköznek. Fordító akar lenni. Ez a munka, bár közvetlenül nem találkozott vele, már tizenegyéves kora óta lenyűgözi, akkor hallott a rádióban erről egy adást. A Saale parti Halléban, ha elhaladt a Reileck közeli ház mellett, mindig fülébe mászott az írógépkattogás. Orosz műfordító, állították. A fantáziája nekilódult. Dosztojevszkij, Lev Tolsztoj, Turgenyev, Goncsarov, Gogol, Csehov és Gorkij jelenik meg az ablaknál és barátságos mosollyal az ajkán odaint az arra járónak. Vagy Alekszej Tolsztoj, aki világnézeti ütközésük ellenére könyveivel Leo Kleinschmidt magánzárkájának szívesen látott vendége, akár Albert Schweitzer, a hasznos idióta.

Már a besúgó latintanár is edzi a későbbi fordítói pályára. Mutius csak egy leckével van előbb a tanítványainál, és nem ismer pardont. Ha a vékonyka tankönyv szójegyzéke szabadabb fordítást látszólag nem enged, akkor ragaszkodik a szorosabb értelmezéshez. Nem ismer fő- és mellékjelentést, csak értelmüktől megfosztott szavakat, melyek a fejében összefüggéstelenül kavarognak. Engedelmes a proletariátust képviselő párt előírásainak, kiszimatolja a szocializmus ellenségeit, és vagy visszavezeti az egyetlen helyes útra, vagy megsemmisíti őket, de a szocialista emberképet nem mulasztja el közvetíteni diákjainak.

A lipcsei katolikus kiadó szerkesztőnője, tanársegédje volt annak a híres filozófusnak, aki marxista meggyőződésű, mégis reménykedik, hogy a túlvilágon elhunyt feleségével találkozik, akinek nem egészen a közreműködése nélkül, még a Német Demokratikus Köztársaság ellen elkövetett árulása előtt, a tanszékéről becsületétől megfosztva elbocsátották, mert nem volt hajlandó belépni pártba vagy tömegszervezetbe. Ő bízta meg Leo Kleinschmidtet, hogy fordítson németre egy magyar regényt: a Damaszkuszi utat, a jeruzsálemi templomőrség tisztjének történetét, az állambiztonsági szolgáét, akiből az áruló Jézus rabbit üldöző Damaszkuszba vezető úton Paulus lesz. A regény központi filozófiai kérdése, hogy önként átveheti-e az üldözött szerepét az üldöző, ha felismeri, hogy az igazságot üldözi.
   
Az egyben cenzúrát is gyakorló kelet-berlini Szerzői Jogvédő Iroda, nem látja át, hogy a könyv trójai faló, és alkalmas a szocialista irodalomról alkotott elképzelést megrengetni. 1970-ben, amikor a templomokban öreg mamuskáknak a felforgató áruból már tízezer példányt eladtak, a rend őreinek tudomására jut, hogy keblükön kígyót melengetnek. Eső után köpönyeg. Kerülő utakon közlik Leo Kleinschmidt-tel, hogy fordítóként a jövőben a kelet-német könyvpiacon semmi keresnivalója.

Még göröngyös út áll előtte, míg megérdemli a kitüntetést, hogy fordítónak nevezhesse magát. Nikolaus Molnár, a regény szerzője, Leo Kleinschmidtre bízza a fordítást. Vak bizalomból. Németül éppoly kevéssé tud, mint Leo Kleinschmidt magyarul.

Gizella sebbel-lobbal elkészíti a nyersfordítást. Leo Kleinschmidt olykor nyomozói szimattal hámozza ki a mondatok jelentését. Mégis elengedhetetlen segítség, mert e mankó nélkül képtelen lett volna németre átültetni. Sőt, talán nem is szeret bele a magyar nyelvbe.

A szerelem gyakran csap át gyűlöletbe. A Capuleteknél és Montagueknál a családok közötti gyűlölet szítja a két fiatal szerelmét, végzetesen. Bár Leo Kleinschmidt viszonya a magyar nyelvhez végzetesnek nem nevezhető, de kezdetben a kétségbeesés és a majdnem gyűlölet sem idegen tőle. A nyersfordítás előtte fekszik az asztalon. De minden szónak utánanéz a szótárban, valóban minden egyes szónak. A ragozott formák gyakran nem visszakövetkeztethetőek, ezért az alapalakokat sem találja a szótárban. Mit lehet tenni, ha a kilencbetűs igéből csak az első betű marad meg? Szenvedni. Leo Kleinschmidt időnként annyira elkeseredik, hogy mint Luther a wartburgi várban, majdnem a falhoz vágja a tintásüveget. A tizenötórás munkanap gyümölcse sokszor egyetlen mondat. A belső feszültség szinte elviselhetetlen.

Tízhónapnyi pokoli kín után, amikor gyakran vélte látni a bibliafordító ördögét a falon, utószót fogalmaz. A fürdőkádból diktálja Gizellának. Két órával később a Lipcse felé tartó vonaton ül, hogy személyesen adja le a kéziratot, első műfordítását. A feszültség feloldódik, a gyűlölet, a mazochista mámor eufóriába, szerelembe csap át.

A kínok idővel kevésbé vészesek, de teljesen sosem múlnak el. Több mint harmincezer oldal, ötvennégymillió betű, mégis oldalról oldalra, szóról szóra ugyanaz a félelem a kudarctól, a kudarc vádjától, mindig az idegen nyelvű irodalom alázatos szolgálatában. A fordító dominája az idegennyelvű mű. Benne szunnyad Eurüdiké, akit Orpheusz a Hádeszból kiragad, de visszapillantania nem szabad, mert különben a halál martaléka lesz. Az alvilágba lemerészkedő Orpheusz hasonlata a fordító kevélységeként értelmezhető, ami alsóbbrendű, szolgáló szerepének nem felel meg. Művész mivoltát titkolnia kell, mert ez az attribútum csak a szerzőt illeti, aki féltékenyen őrzi monopolhelyzetét. A zeneszerző kiszolgáltatottabb az előadóművésznek. A hang ránehezedik a némaságra és elrabolja a komponálótól a sikert.

Kinda Gabriella fordítása

„Hans-Henning Paetzke a keleti blokk mitológiájának abból a tárházából merít, amelyben az egyes ember történetének számtalan történetéből áll össze maga a történelem. (…) a főszereplő Leo Kleinschmidtet kísérő szereplők (akik – tekintve az elbeszélő megkísértéseinek túlnyomórészt erotikus természetét – többnyire nők) párhuzamos életrajzán keresztül vázolja föl Nyugat-Németország, a magyarországi, az NDK-beli és lengyelországi valóságosan létező szocializmus kései szakaszának freskóját – áldozatok és tettesek, fanatikusok és cinikusok, hatalomra törekvők és disszidensek együtt játsszák el a rendszer végjátékát. A rendszerét, amelynek erkölcsi eróziója jóval korábban vált láthatóvá és érezhetővé, mint gazdasági széthullása. E próza mozaiktechnikája, a különböző idő- és cselekménysíkok állandóan változó perspektívája olyan világot hoz létre, amelynek hétköznapjai fölött különös végzet lebeg. A diktatúra összeomlása Paetzke főhősében, Leo Kleinschmidtben a felszabadulás euforikus pillanatát követően nyomban azt a kérdést veti fel, hogyan tovább. Talán ez a szerző önmagához intézett kérdése is, nevezetesen hogy milyen további fordulatot vesz sokrétegű, önéletrajzi elemekkel átszőtt története.” – írja Dalos György Hans Henning Paetzke író-műfordító trilógiájáról, melyből részletet közlünk.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]