Hágár országa

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Sólyom László: „A párbeszédhez eleve a kölcsönös elfogadás szándéka kell, de ez nem elég. Tárgyi ismeretek híján hogyan is lehetne finom megkülönböztetéseket tenni, ami pedig a másik pontos megértésének feltétele? Az az átlagos tudás, ami a hazai zsidóság történelméről, szerepéről a nem zsidókban megvan, ehhez túlságosan kevés.”
 

 

 

hágárországa_borító.jpg 

„Együttélés – Kisebbség és többség a Kárpát-medencében” címmel tartott könyvbemutatót és szimpóziumot az Antall József Alapítvány és az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete abból az alkalomból, hogy az Alapítvány – számos szervezet anyagi támogatásával – kiadta magyarul az In the Land of Hagar című, a Tel-Aviv-i Diaszpóra Múzeum (Bet Hatfucot) gondozásában, Szalai Anna szerkesztésében, 2002-ben megjelent kötetet. 

A könyv magyar kiadása nem jöhetett volna létre Antall Péter, az Alapítvány kutatási igazgatója fáradozása nélkül, aki több mint egy évig dolgozott azért, hogy a könyv méltó formában jelenhessen meg magyarul.

A kötetet Sólyom László köztársasági elnök mutatta be. Beszédet tartott György Gábor, az Európai Bizottság Magyarországi Képviseletének vezetője, Antall Józsefné, a volt miniszterelnök özvegye, Dávid Ibolya, az MDF elnöke, Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó főigazgatója, illetve Lázár János Hódmezővásárhely polgármestere, a Fidesz parlamenti képviselője, Pálinkás József, az MTA elnöke pedig levelet küldött. Délután kutatók (Haraszti György, Kovács András, Szász Zoltán és kollégánk, Novák Attila) tartottak előadást. Emellett a négy történelmi egyház képviselőjével rendeztek kerekasztal-beszélgetést.

A magyarországi zsidóság életéről szóló korszerű és színvonalas kivitelű könyv magyar megjelenése azért is fontos, mert a konzervatív MDF-hez kötődő Alapítvány jelentette meg. Vállalta azt, hogy hídszerepet tölt be a magyar társadalom különféle csoportjai között, s nem csak azokról a magyar zsidókról emlékezik meg, akik munkásságukkal gazdagították a magyarságot, hanem azokról is, akiket a magyar politikai elit taszított ki a társadalomból, vagy akik csak egyszerűen zsidóként, vagy magyar zsidóként éltek az országban.
Az alábbiakban a köztársasági elnök előadását közöljük, mely a Hágár országa című kötet bemutatóján hangzott el.

 

Sólyom László

Együttélés – Kisebbség és többség a Kárpát-medencében

 

 

Sólyom László Fotó Gilicze Bálint www_keh_hu.jpg 

Sólyom László (Fotó:Gilicze Bálint, keh.hu)

2002-ben egy időben nyílt meg a tel aviv-i Nahum Goldman Zsidó Diaszpóra Múzeum virtuális kiállítása a magyarországi zsidóság történelméről és kultúrájáról, és jelent meg a most útjára bocsátott könyv, a Hágár országa eredeti, angol nyelvű kiadása. A könyv egy sorozat része, amely bemutatja a zsidó közösségek életét és sorsát a Föld egyes országaiban. Maga a Diaszpóra Múzeum, a könyv társkiadója, ugyanezt teszi. A babiloni fogságtól kezdve máig a legkülönbözőbb utakat kínálja a zsidó nép történelme megismeréséhez, közelítsen az érdeklődő bár a vallás, a politikatörténet, a nyelv, a családtörténet, a kultúra vagy a gazdaság felől. Természetesen a Múzeum mindenkihez szól. De ez a hatalmas, és a legmodernebb technikát alkalmazó vállalkozás mégis, mindenek előtt a személyes azonosulást szolgálja a történelemmel, a zsidó történeti identitás ébren tartását az egész világon. Ezért úgy vezet el a gyökerekhez minden zsidót, hogy ismerje meg és élje át, hogyan éltek a zsidóság közös és konstitutív értékei az adott helyi közösségben.

Ennek célkitűzésnek most egy nem tervezett, de örömmel fogadott oldalhajtása támadt: a Hágár országa magyar nyelvű kiadása. A Hágár országa – úgy érzem – mindenek előtt a nem zsidóknak szól. Hangsúlyozom, hogy elsősorban, sőt azt mondanám, hogy az eredeti könyv feladatának betöltése mellett, hiszen ez utóbbit a könnyebb hozzáférhetőség és a fordítás megkönnyíti és felerősíti a magyarországi zsidóság körében. Biztosan itthon is erősíti a zsidó gyökereket ez a könyv, s megvan a hatása Elie Wiesel már az angol kiadás borítójára is kitett szavainak: a magyarországi zsidóknak minden okuk megvan a büszkeségre – kiemelkedő személyiségeik és teljesítményeik ebben a könyvben az őket megillető helyre kerülnek.

De ugyanezt a nem zsidóknak is ismernie kell. A könyv magyar kiadásának kezdeményezője, Antall Péter a párbeszédet akarta szolgálni azzal, hogy segít reális képet alkotni az ezer esztendős közös múltról, az együvé tartozásról, a zsidóság szerepéről a polgári átalakulásban. Az előítéletek ellenszere a tárgyilagos tudás, sőt a széleskörű ismeret, hiszen csak annak alapján lehet differenciált véleményt alkotni. A párbeszédhez eleve a kölcsönös elfogadás szándéka kell, de ez nem elég. Tárgyi ismeretek híján hogyan is lehetne finom megkülönböztetéseket tenni, ami pedig a másik pontos megértésének feltétele? Az az átlagos tudás, ami a hazai zsidóság történelméről, szerepéről a nem zsidókban megvan, ehhez túlságosan kevés. Teljesen érthető, hogy a vészkorszak után mindmáig a holokauszt, és az antiszemitizmus elleni fellépés az uralkodó témák a zsidó-nem zsidó viszony tekintetében Magyarországon. De még ezekben is nagy szükség van szélesebb történelmi beágyazásra, vagy például szociológiai, lélektani elemzésre is, ha a máig érő hatásokat követni akarjuk. S emellett – hangsúlyozom, mellettük – szükség van a magyarországi zsidósággal való együttélés pozitív oldalainak bemutatására is. S bár éppen a kép differenciálásában segít az a megéledő figyelem, amely a háború alatt a zsidókat mentő emberek felé fordul, ez első lépés lehet. Együttélésünk összetett és érzékeny kapcsolatait, ezek kölcsönös hasznát legalább a 19. század közepétől volna jó bevinni a köztudatba.

A Hágár országában – én szó szerint fordítanám a címet – olyan sokoldalú bevezetést nyújt, ami valóban megnyitja a megértéshez vezető kaput. Szalai Anna szerkesztő úgy rendezte el a 39 rövid tanulmányt, hogy a történelmi korszakokat bemutató írások sorát tematikus blokkok szakítják meg, amelyek az adott kor zsidó intézményeivel vagy teljesítményeivel foglalkoznak. A korszakok a magyar történelem korszakai, a határok 1849, majd 1920, azután a világháború. Ezek közé ékelődik a reformkori gazdasági élet, a zsidó iskolaügy, a vallási irányzatok szétválásának bemutatása, illetve tanulmányok a cionizmusról, továbbá külön a budapesti és a vidéki zsidóság társadalmáról . A kultúrát a zsidó tudósokról, sportolókról, írókról, újságírókról, színházi emberekről és filmesekről, zenészekről és képzőművészekről szóló rész képviseli. Külön tárgyalja a könyv a holokauszt történetét Magyarországon. Ezt a zsidóság második világháború utáni helyzetének áttekintése követi. S végül – rendhagyóan, de logikusan – egy idézetgyűjtemény arról, hogy viszonyul identitásához a fiatal nemzedék.

Mindehhez bőséges és eredeti illusztrációk járulnak. A több mint háromszáz képpel a Hágár országában a magyarországi zsidó történelem és kultúra szép és informatív képeskönyve.

Természetesen nem tudom ismertetni a lényegre törő, rövid tanulmányokat, amelyeken érezni, hogy a téma kiváló ismerői írták. Nem recenziót, hanem szubjektív megjegyzéseket ígértem a konferencia szervezőinek. Áradnak az információk az olvasóra; a bőség és az apró meglátások sokasága nagy örömöt okoz. Például olyasmi, hogy 1900 táján hirtelen felcserélődött a centrális és hosszúhajós alaprajzú zsinagógák jellemző volta az ortodoxok és neológok között – a korábban az asszimilációt jelképező hosszú hajót most az ortodoxok tudták magukénak. Másik példa a magyar ajkúaknak írt héber nyelvkönyvek rejtett üzenetei: vallási tartalmat, felvilágosult humanizmust vagy a cionizmust fedik-e? De a gazdasági fellendülésben játszott zsidó szerep ismert okai között is találtam nekem újat: a nemzetiségi problémákkal terhelt dualizmus-kori Magyarországon a magyar hazafias érzelmű zsidóknak stabil politikai pozíciójuk volt.

Mindemellett két nagy téma különösen elgondolkodtató marad. Ezek nyilván rokonok a modernizáció régebbi, a felvilágosodásból eredő koncepciójában. A két kérdés: a nagy vallási szakadás, illetve az asszimiláció. A könyv, kikerülhetetlenül, sokat foglalkozik a reformer és hagyományőrző irányzatok szétválásával, előjön a téma az iskolaügytől kezdve a mindennapi életig, minden metszetben. Földrajzi, társadalmi rétegek szerinti, egyes ügyekhez, például a cionizmushoz és természetesen az asszimilációhoz való viszony tekintetében is részletes elemzéseket kapunk. De az irányzatok, különösen a haszidizmus mélyebb tartalmáról is képet nyerhetünk. Nem zsidók számára a fontos tanulság a zsidóság sokszorosan tagolt, differenciált volta. A magyarság tekintetében is fontos az a módszer, hogy a vidéki zsidóságot az elszakadt országrészenként külön-külön tárgyalja a könyv, rámutatva önállósuló fejlődésükre. Ebből a sokféleségből az állam által szinte minden korszakban kikényszerített, partnerként elismert egységes zsidó szervezetek sokat elfednek. A sokszínűség azonban történelmileg és aktuálisan is tény.

Mit ad az itt nyert tudás? Gimnazista koromban minden nap a pécsi zsinagóga mellett vitt utam az iskolába. Tudtam, hogy orgonája a később naggyá lett pécsi Angster orgonagyár első munkája volt. Távolról ismertem Schweitzer József professzor urat, hiszen a városban őt mindenki ismerte. Mindhárom valahogy összetartozott, a város otthonos voltának része volt. De csak most, a könyv után tudom elhelyezni a régi pécsi hitközséget a 80-100 év előtti szellemi térképen, a maga status quo ante mellett maradásával, az orgona zsinagógai használata melletti újító döntésével, és azzal a modern szellemmel, hogy a Párizsból hazatért, nem a nálunk megszokott orgonát építő fiatal mestert bízta meg. S innen megyek tovább máig. Minden olvasó találhat magának a hasonló kis tanulságokat, amelyeket gazdagodásként él meg. Az országot járva igenis más szemmel látom már az egykori zsinagógákat, tudva és átérezve, hogy ortodox vagy neológ közösségé volt-e.

Az örömet hozó apróságokon túl azonban ott vannak a nagy, a valóban sorskérdések. Ilyen az egyenjogúsítást követően az asszimiláció útja. Az identitás kérdései.
Döbbenten olvastam – az értelemszerűen a neológ, vagy vallásilag közömbössé vált zsidóság köréből – az asszimiláció óriás mértékére vonatkozó adatokat a háború előtt. Kitérés, névmagyarosítás, vegyes házasság, állami vagy keresztény iskolák preferálása. Másrészt olvasom a hosszú névsorokat, a zsidó kiválóságokról a sport, a szellemi élet, a művészetek minden területén. Nagy részükről nem tudtam, hogy zsidók. Számomra ők a magyar zene, irodalom, vagy tudomány fogalmilag kihagyhatatlan alkotói. Most, hogy tudom, ez semmit nem változtat, legfeljebb gazdagodnak még egy tulajdonsággal, beilleszthetem őket a magyarországi zsidóságról alkotott képbe is. Arra gondolok, mennyire fontos számunkra, hogy XY, külföldön élő nagy tudós vagy művész magyar, vagy magyar származású, noha a világ ezzel kevéssé törődik, s nem mindig tudhatjuk, mennyire lényeges az illetőnek magának magyar volta. Ugyanilyen jogos – s mint az elején idéztem, jogos büszkeség forrása –, hogy a zsidóság számon tartsa nagyjait.
Számomra azonban az a kérdés, és nemcsak a nagyok, hanem mindenki esetében, hogy zsidó identitása mellett hogyan viszonyul magyar, vagy magyarországi mivoltához. Azt is tudom, hogy a holokauszt után ezt a kérdést nem lehet úgy feltenni, ahogyan előtte. De éppen ez a történelemkönyv késztet arra, hogy valahogy mégis feltegyük a kérdést. Hiszen együtt éltünk századokon át; hiszen ebben az országban és ebben a kultúrában bontakoztak ki a zsidó polgárság nagy teljesítményei, egyben lényegesen formálva is ezt az országot.

Örülök, hogy azok közül sokan, akik ’45-ben elmentek, őrzik szülőföldjük emlékét. Meglátogattam Cfát-ban a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumát, ahol nemcsak a hatalmas dokumentációval és gyűjteménnyel találkozhattam, hanem azokkal a pozitív érzelmekkel is, amellyel a kivándoroltak egykori hazájukra gondolnak. Másik élményem, amikor Izraelben az egykor makói zsidók közössége, amelyet már fiatalok tartanak fenn, testvérileg üdvözölt. Idén március 14-ei székelyföldi utam után gratulációt az Erdélyből elszármazott zsidók küldtek Izraelből.

Még fontosabbak az itthoniak érzelmei. A könyvben idézett vélemények sokfélék: a szeretettől az elutasításig, s ismerősi körben magam is minden árnyalatot tapasztaltam – az identitás kérdésére sokféle válasz létezik. Rendhagyó módon két másik könyvre utalva fejezném be a „Hágár országában” keltette gondolatokat . Tényleg gyakran eszembe jutott mindkettő, miközben ezt a könyvet olvastam. Az egyik az Ariadne Csoport kiadványa, a címe Különbéke. Embermentők és túlélők beszélgetéseit tartalmazza a holokausztról. Én a módszert és a hozzáállást – a gyengéd, de feltétlen őszinteségében mégis katartikus erejű személyes párbeszédet – találom különösen megszívlelendőnek. A szereplők a múlt szövevényének együttes kibogozására vállalkoztak. Innen a csoport neve, mert Ariadne fonala az, amely segít kijutni a labirintusból. A bevezetőt idézem: „Ez az a fonál, amelynek mentén bejuthatunk a múltba, a mélybe, a sötétbe, úgy, hogy nem kell félnünk attól, kijutunk-e vagy sem.” A másik a matematika-történész Tóth Imre több kötete is, amelyekben vagy interjúként, vagy a függelékben közölt hosszú önéletrajzában annyit elmond a zsidó-magyar viszonyról az utóbbi évszázadban Szatmárban, Budapesten és Bukarestben, mint senki más. Teszi ezt nagyon differenciáltan, kíméletlen élességgel és mégis szeretetteljesen – azzal a kettős tulajdonsággal, amelyet a Hágár eredeti kiadója, a Diaszpóra Múzeum igazgatója a bevándorolt magyar zsidóság legjobb tulajdonságának tart. Én pedig hadd tegyem hozzá Tóth Imrét, a geometria tudósát a könyvben szereplő kiválóságok névsorához.
 

[popup][/popup]