Nyugati frontra várva

„Az önmagát a hígság és töménység dichotómiája mentén értelmező újneológia mindeközben csöppnyit sem büszke neológiájára, épp ellenkezőleg, azt tartja hígulása okának, kínos mosollyal jelzi: voltaképpen szégyelli, nem tehet róla, ezt örökölte, ez maradt rá, ha rajta múlt volna, ki sem alakul a neológia. Paradox módon saját önfölszámolásában érdekelt identitás ez.”

 

A neológ Dohány utcai zsinagóga

 

A sofar.hu weboldal egyik legutolsó videóján  Kardos Péter, a zuglói hitközség hűséges rabbija és kántora, az Új Élet főszerkesztője vall életéről, vallás- és szerepfölfogásáról. Emlékezetből idézi egyik tanárát, Benoschofsky Imre budai főrabbit. Mestere szerint, így Kardos az interjú 18. percének végén, „ha az ortodox lezüllik, abból lehet még jó neológ, de ha egy neológ lezüllik”, ezen a ponton Kardos Péter főrabbi a fejét rázva mutatja, hogy akkor valami olyasmi történik, amire már szó sincsen, amit már a legnagyobb honi homiletikusok egyike, az aranyszájú Benoschofsky sem tudott szavakba önteni. Ugyanennek a gondolatmenetének egy későbbi pontján, a 19. perc végén azt is hozzáteszi, hogy „hát, ugye tudjuk, a neológ az egy lightos ortodox”, vagyis a neológia – Kardos Benoschofskyra alapozott értelmezésében – következetlenségben hígított ortodoxia.

 

A zsidó spirituozológia közismert tantétele ez: Az egyes zsidó vallási áramlatok értékük szerinti töménységben jelenítik meg a zsidó vallási hagyományt. Az ultraortodoxia tömény szesz, a modern ortodoxia zamatos gyümölcspálinka, a neológia édes likőr, nosztalgikus lelkeknek, s szigorúan páratlan napokon gyomorkeserű, a reform pedig már olyan híg, Kardos anglicizmusával élve olyan light, könnyű, hogy kár is rá szót vesztegetni, belevaló férfi le se nyeli: meleg sör, sőt mondok rosszabbat: bambi. Ez a nyugaton egyértelműen ortodoxnak minősülő sztereotípia ortodox rabbi szájából a felekezetpolitikai retorika fordulataként még elmenne, elsántikálna valahogy. Azt mondhatnánk, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, s az illető ortodox rabbi nagyon nagy caddik. Itt azonban nem ortodox rabbi elmélkedik saját áramlatáról. Márpedig van abban valami alapvetően irracionális és érthetetlen, amikor a szereztetési mítoszait, sztereotípiáit ismételgető újneológia önnönmagát az ortodoxia tökéletlen, bágyadt visszfényeként látja, láttatja. Az ortodoxiával szembeni kisebbrendűségi érzéseivel küszködő neo-neológiának ugyanis szüksége van a reform mozgalomra és a szekularizált zsidóságra ahhoz, hogy önmagát becsülhesse, értéke tehát viszonylagos, nem önnönmagából fakad. Az önmagát a hígság és töménység dichotómiája mentén értelmező újneológia mindeközben csöppnyit sem büszke neológiájára, épp ellenkezőleg, azt tartja hígulása okának, kínos mosollyal jelzi: voltaképpen szégyelli, nem tehet róla, ezt örökölte, ez maradt rá, ha rajta múlt volna, ki sem alakul a neológia. Paradox módon saját önfölszámolásában érdekelt identitás ez. Nevezzük hát az újneológia szereztetési sztereotípiájából áradó megváltozott, 1949-óta legalábbis gyökeresen megváltozott tudatállapotot heurisztikus jelleggel az öntudat öntudatos hiányának.

Scheiber Sándor

Posztneológ korszakunkban ezen nincs is mit csodálkoznunk. Ha a neológiának nincs önálló arculata, ideológiája, teológiája, ha nincsenek (publikus) döntvényei, Scheiber halála óta tudománya, az igazat megvallva tudományos igénye se nagyon, akkor marad az élelmiszeripari hasonlatok joviális közérthetősége (ne úgy olvasd, hogy közérthetősége, hanem úgy, hogy KÖZÉRT-hetősége). Azon viszont már van, már lenne mit csodálkoznunk, ha Benoschofsky Imre, tehát a Heller Bernát vezette rabbiképző igen tehetséges és tudós egykori növendéke, a budai hitközség lánglelkű prédikátora, a Scheiber Sándor vezette rabbiképző tanára is ennyire feledte volna Léthé lankás partján az ifjúság mór stílusú, keletiesen mesés neológiáját, annak tudományosságát, öntudatos dinamizmusát, szélesen, s elsősorban nyugatosan művelt, világra nyitott modern tradicionalizmusát.

Mit tehet ilyetén kultúrtörténeti kétségei közt a zsidó értelmiségi, ha már egyszer tényleg neológ? Kínjában olyat tesz, de olyat… Előveszi Benoschofskyt. Celluloid ugyan tudtommal nem őrzi karosszékébe süppedő alakját, ahogyan lendületes gesztusokkal kísérve szavait ifjúságáról, mestereiről, az őt ért tudományos és spirituális kihívásokról vall a kamera Eckermannjának, de a Kardos Péter által méltán szeretett mester mégis válaszra kérhető. Elseje volt ugyanis kora neológ prédikátorainak. Beszédeinek egy részét 1958-ban a MIOK ki is adta, azok olvashatók, ránk maradtak, szellemi hagyatékának, a mi örökségünknek részét képezik. Lapozzuk hát föl a szóban forgó kötetecskét! A neológ hagyományhoz fűződő viszonya tekintetében jelentős beszédnek ígérkezik a Rabbiképző hetvenötödik jubileumán, tehát egy évvel Sztálin halála előtt tartott beszéde. Ne feledjük, a Rabbiképző megalapítása és a Sulchán Áruch tételes megtartásának elutasítása volt az a két ügy, mely a hazai zsidóság szakadásához, a neológia és az ortodoxia létrejöttéhez vezetett! Ebben a tárgykörben megnyilatkozni tehát hitvallás is egyben. Kezdjük bele a szóban forgó beszédbe! „Beno” épp ott tart, hogy számba veszi a rabbi Akivához hasonlított rabbiképző növendékeit, s ekkor, Neumann Ede dicsérete közben, így talál fogalmazni: „Hadd említsek inkább csak egy-egy jellegzetes, jelképes példát a sok közül. Neumann Edét (…) a kor szavát megértő, az új tömlőket régi borral töltő kanizsai lelkipásztort, egyikét a magyarországi neológia megteremtőinek, aki a neológiában nem híg ortodoxiát, hanem helyes, igaz zsidóságot látta (sic! …)” (Benoschofsky Imre: Köszönjük, mestereink… /A Rabbiképző hetvenöt éves jubileumán/. In: Uő: Harminc év után. BIH 1958. 21.).

A Rabbiképző Intézet hallgatói. Korabeli fotó 1887-ből

 

Bárhogy is értsük a tömlők allegóriáját, az idézett mondatból egyértelműen kitűnik, hogy Benoschofsky számára Neumannban épp az a dicséretre érdemes, hogy a neológiában nem híg ortodoxiát, hanem helyes zsidóságot látott, és a neológiát önkifejezésként, nem pedig belső és külső inerciák, vak véletlenek kényszeréből választotta. Ebből következőleg viszont maga Benoschofsky sem tartotta, tarthatta a neológiát híg ortodoxiának, vagy paradoxonnal szólva épp az ortodoxiát tömény neológiának, hisz bajosan dicsérne meg valakit oly eszményért, melyet maga nem oszt, nem tart igaznak, melyről maga merőben másként, jelesül éppen ellenkezőleg vélekedik. Benoschofsky számára tehát a neológiát nem a töménység, ill. a hígság különböztette meg az ortodoxiától, hanem az az eltérő teológiai alapvetés, mely a Rabbiképző Intézet fölállítását szükségessé tette. Figyelemre méltó az is, hogy „Beno” „magyarországi neológiáról” beszél, mellesleg az ateista diktatúra egyik legkeményebb évében. Márpedig a jelzős szerkezet azt jelenti, ha van magyarországi, akkor van, kell lennie nem magyarországi neológiának is. A neológia tehát még a Guttmannt követő nemzedék számára sem szingularitás, nem valami hungaricum, pláne nem kesernyés unicum, hanem része a világ neológiájának, ma úgy mondanánk, a konzervatív mozgalomnak. Benoschofsky –  mint 49-ig minden neológ rabbi – nyugatos neológ, kora konzervatív rabbija. Úgy értem, „Beno” idézett mondata szerint.

Bevallom, magam korunk Neumann Edéire, Kecskeméti Lipótjaira, Guttmann Mihályaira is kíváncsi lennék. Ők azonban valahogy sosem kerülnek kamerák elé. Akit kameravégre lehet kapni, rendre Léthé folyamának foglya. Paradox módon ugyanis csak a feledés folyamának tükrében látható a múlt, hisz minden mást megül a köd. A felejtés vizének tükre viszont fölcseréli az oldalakat: mindent kifordít, ellentétének láttat.

 
Ami azt illeti, jöhetne már nyugatról egy front és kisöpörhetné innét a ködöket.