„Boldogabb élet – jó halál”

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Politika

A huszadik század Európájában az erőszakos halállal, a félbe maradt életek rettenetével kellett megküzdenünk. A huszonegyedik században – legalábbis ezt reméljük – a természetes halállal való megbékélés fogja elfoglalni az erőszakos halállal való szembenézés erkölcsi problémáinak helyét. Persze a paradicsomból való kiűzetés történetétől kezdve mindig is szembe kellett néznünk a természetes halállal, de egészen a modern időkig az a bizonyos kaszás ritkán köszöntött be egy hosszú és termékeny élet lezárásaképpen.

 

Gondolatok Bitó László könyvéhez kapcsolódva

 

 

Ami mindeddig kivétel volt, az lett a szabály: öregen halunk meg. Mi több, az orvosi technika képessé vált életünknek az emberi, azaz emberhez méltó életen túli meghosszabbítására. Az új helyzet új kérdéseket vet fel mind az emberi élettel, mind a halállal kapcsolatban.

Ezek azok a kérdések, melyek mindnyájunkat érintenek, s ezért mindnyájunkat foglalkoztatnak. Mi több, olyan kérdések ezek, melyeket nem pusztán személyes temperamentumunk és belátásunk szerint fogalmazunk és válaszolunk meg, hanem melyek megválaszolásának mikéntjében kultúránk, hagyományaink, vallási meggyőződéseink is alapvető szerepet játszanak. Azok a viták, melyek egyrészt az abortusz, másrészt az eutanázia körül folynak, éppen e két – személyes és világnézeti- – tényező összefonódása miatt olyan kiengesztelhetetlenül szenvedélyesek.

Ebben a vitában Bitó László egy új hanggal, új megközelítéssel jelentkezik. Van persze véleménye az állandóan vitatott kérdésekkel kapcsolatban is, ezeket azonban szélesebb perspektívába helyezi. Méghozzá mind a jelenkori tudomány, mind a társadalmi elvárások és megszokások mind pedig a modern ember élettapasztalata szempontjából.

Bitó szerint nagyszerű, hogy megszületünk s az is nagyszerű, hogy meghalunk. Az emberi élet a legnagyobb ajándék, amit kapunk s a legnagyobb ajándék, amit utódainknak tovább adhatunk. De csak akkor lesz a világ a mi utódaink világa, ha helyet csinálunk a számukra. Halálunkkal tudunk helyet csinálni az ő számukra. Nem csak abban az értelemben, hogy meg tudnak élni a földön, hanem abban a mélyebb értelemben is, hogy függetlenedni tudnak tőlünk, hogy mindig valami újat is tudnak kezdeni.

Mégsem nézünk vidáman halálunk elé, még meg sem nyugszunk benne, mint ősünk Ábrahám, aki, mint ezt Max Weber kissé irigykedve megjegyezte, az élettel betelve halt meg. Mi nem halunk meg többé – tette hozzá – az élettel betelve, hiszen a mi világunk mindig változik. Végtelen sokat tudnánk még megtapasztalni, ha csak még kétszáz évig életben maradnánk vagy egy idő letelte után a tudomány segítségével életre kelhetnénk. Bitó azt sugallja, hogy mindezek balga álmok, de, még ha reálisak lennének is, akkor sem változtatnának azon az alapvető tényen, hogy a modern embernek is békét kell kötnie az „emberi sorssal”, azaz saját végességével. De hogyan?

Hogyan lehetséges a „jó halál?”

A szabadság, a szabad döntés érték. Halálunk ténye felett éppen úgy nincs döntési lehetőségünk, ahogy megszületésünk ügyében sem dönthettünk. De ahogy életvitelünk alakításában kisebb nagyobb szabadságot élvezünk, úgy élvezhetünk – bár ennél kisebb – szabadságot halálunk körülményeinek megválasztásában is. A halállal való megbékélésben ez a kis szabadság nagy szerepet játszik. Hozzájárul ugyanis ahhoz, hogy kényszerű halálunkat „jó halálként” éljük meg. Igaz, mikor a halálról beszélünk akkor nem a halálra gondolunk, hanem a „meghalásra”. A halálról ugyanis nem tudunk semmit, nem a halál az, amivel szembenézünk, hanem a meghalás.

A „jó halál” az, amit Bitó – az eutanáziától megkülönböztetve – euteliának nevez. A kérdés az, hogy kinek a kezében legyen a végső döntés halálunk idejének és körülményeinek megválasztása felett, feltéve, hogy ezek megválaszthatók.

Az öngyilkosságot Bitó általában nem tekinti szabad döntésnek. A jó halál a jó élet betetőzése, nem pedig a rossz élet minél előbbre hozott gyors befejezése. A jó élet egy végigélt élet, nem pedig egy a közepén megszakított élet. Az öngyilkosság többnyire nem is szabad döntés, hanem a depresszióra adott kényszeres válasz. Bitó, aki orvos és író egy személyben, nem erkölcsi, még kevésbé jogi, hanem inkább lételméleti ítéletet fogalmaz meg az öngyilkossággal kapcsolatban. A jó halál fogalma forog kockán. Az öngyilkos halála – többnyire – rossz halál. Nem az a jó halál, amire vágyunk, hanem az, melyet elfogadunk,bárha nem vágyunk rá.

Szabadságvesztés az, ha halálunk körülményeinek eldöntését másokra bízzuk, vagy azért, mert nem tudjuk, mi mást is tehetnénk, vagy pedig halálfélelemből. Azt hisszük, hogy nem létezik az, amire nem gondolunk, vagy úgyis felesleges gondolni s felkészülni rá.

De az sem mindegy, hogy hogyan készülünk fel rá.

Bitó számtalan példát vonultat fel Amerikából, Hollandiából és máshonnan, ahol már rendelkezésünkre áll számtalan, sokat vitatott, tapasztalat, hogy a halálunk körülményeire vonatkozó végrendelkezések gyakran kétértelműek vagy egyenesen károsak. Vannak, akik például úgy végrendelkeztek, hogy klinikai halál esetén ne élesszék fel őket, holott a klinikai halálból felélesztettek közül sokan utána még hosszan teljesen normális életet élhetnek. Nehéz az emberi élet, az emberi méltóságnak megfelelő élet határát előre, jóval korábban kiszabni. Van egy határ azonban, mely feltétlen. Ez pedig az agyhalál. Az agyhalál esetében még fennmaradó élet már nem emberi élet többé.

Manapság azonban, feltéve, ha végrendelet nem áll rendelkezésünkre, de többnyire akkor is, az orvos dönt élet és halál felett. Az orvosok jól tudják, hogy a passzív és aktív eutanázia közötti határvonal elmosódó s hogy ők kénytelenek nap, mint nap eutanáziát gyakorolni. Az orvos egyrészt letette a hippokratészi esküt, neki az embert minél tovább és feltétlenül életben kell tartania, akkor is, ha tudja, hogy az élet nem emberi élet többé. Mégis gyakorolnia kell az eutanáziát, mert nem maradhat érzéketlen az értelmetlen szenvedés láttán.

Bitó László szenvedélyesen vallja, hogy ki kell venni az orvos kezéből az élet és halál feletti döntés felelősségét és jogát. De akkor ki dönt? Hogy dönthet a haldokló, aki már nincsen döntési helyzetben? Hogy dönthet, mikor még döntési helyzetben van ugyan, de nincs tisztában a körülményekkel? Döntsön a család? De hát vannak jó és rossz családok, szerető és pénzéhes családok, szegény és gazdag haldoklók. Bitó szerint a családra sem lehet az élet és halál feletti döntést ráruházni. S ezen kívül vannak olyanok, akiknek nincs családjuk. A modern világban sok a magányos ember, főleg a magányos öregember. Ki döntsön az ő esetükben, ha ők maguk már nem döntésképesek?

Mi több, a haldoklót valakinek át kell segítenie a halálba. A modernség előtti világban a pap, a rabbi volt erre illetékes. Ők valóban átsegítők voltak – s részben ma is azok – de nem volt a kezükben a döntés élet és halál felett. Sem pap, sem rabbi nem mondhatja meg, hogy mikor vegyenek le valakit le a lélegeztető gépről. De ettől függetlenül is, a lelki vigasz az átsegítésnek csak egy mozzanata, s manapság sokan nem is igénylik ezt a lelki vigaszt. Ma nincsenek „átsegítők”, nincsenek olyanok, akik hozzásegíthetnék az embereket ahhoz, hogy hosszú életüket leélve “jó halált” haljanak.

Bitó László többek között az „eutelia” intézményesítését javasolja. Az oktatási rendszer szerves részévé tenné olyan emberek kiképzését, akik a „halálba segítésre” specializálódtak, akik hivatásszerűen tudnának összekapcsolni kétféle tevékenységet. Eldönteni, lehetőleg a beteg közreműködésével vagy annak előzetes elgondolásai alapján, hogy mikor van vége egy emberi életnek, továbbá halálba segíteni, a halállal való megbékélésre vezetni a haldoklókat.

Amit Bitó „euteliának” nevez azonban semmiképpen nem azonos egy efféle intézmény kialakításával és működtetésével. Bitó úgy gondolja, hogy az élőnek a saját halálához való viszonyát, ezek gondolkodásmódját általában kellene átalakítani többek között azzal, hogy beszéljünk mindarról, amiről hallgatni volt szokás. S Bitó azt is számításba veszi, hogy a halálfélelem nem pusztán a meghalástól való félelem, hanem az öregségől, a megszégyenítő korházi állapotoktól, szeretetotthonoktól, röviden a teljes kiszolgáltatottságtól való félelem is. Nemcsak a halálba kell segíteni a haldokló beteget, hanem a kiszolgáltatottság elfogadásában is segítségre van a tehetetlenné váló embernek szüksége.

Bitó László könyvéről négy alkalommal vitatkoztak orvosok, jogászok, lelkészek, gondozók, filozófusok, biológusok és történészek. Volt, van és lesz min vitatkozni, min elgondolkozni. Az, ami mindenkit érint és ami mindenkit foglalkoztat, az beszélgetések sorában válik közös gonddá.

 

támogatás

Címkék:online

[popup][/popup]