Újjászületés
A Titanic filmfesztiválon bemutatott Kis Jeruzsálem, nagy film egy Párizs elővárosában élő, tuniszi származású ortodox zsidó lánytestvérpárról, a szikáran hűvös és szép Mathilde-ról, és a gyönyörű, teltkarcsú Lauráról.
Rend a lelke az elfojtásnak: ortodoxia, kisebbségi sors, gyász és a női szexualitás
Vastag harisnyanadrág kúszik kecses női lábra. Az ortodox lány mindig hosszú ujjú kardigánt visel, karját melle előtt zárkózottan összefonva, sietős léptekkel szel át a rideg hangulatú párizsi elővároson. Laura (Fanny Valette) kantiánus filozófushallgató – königsbergi mesteréhez hasonlóan, minden este hét órakor kényszeresen sétára indul, mert rend a lelke mindennek, különösen az elfojtásnak. Nővére, Mathilde (Elsa Zylberstein) három gyermekes családanya. Megözvegyült anyjukkal és Mathilde szintén vallásos férjével élnek együtt. Miközben az új antiszemitizmus légkörében felgyújtják zsinagógájukat, és szkinhedek verik meg a férjet egy focipályán, ahol gyerekeivel focizik, a nővéreket belső tűz emészti.
Mathilde kielégítetlen és szeretetlen, s a húgának önigazolásképpen vulgarizálva idézgetett Tóra mögé bújik vágyai elől. Laura szintén kielégítetlen és szeretetlen, ő azonban Kant mögé bújik, és filozófiává szublimálja vágyait, mondván: csak az szabad, aki a szellemnek szenteli életét, így szabadulva meg vágyaitól. Kissé szatirikusan, s némiképpen klisészerűen ábrázolt, özvegy anyjuk, talizmánnal és füstölővel próbálja elűzni Laura démonjait, aki sorra hessegeti el kérőit. A filozófia felé próbálván kitörni a vallás korlátjai közül, mégis hű a vallás okozta tiltásokhoz és az örömtelenségéhez, mely nem feltétlenül a vallásból ered – sejthetjük meg a film más képsoraiból, ahol a zsidó közösség tagjai a közösségben feloldódva, derűsen és önfeledten ünnepelnek –, ám Laura, akár taslich szertartáson vesz részt Ros Hasana alkalmával, akár Purimkor hallgatja a megilla-olvasást, kívül reked. Nem leli helyét az övéi között, miközben nem akarja elutasítani közös hagyományukat sem.
Séta közben egy arab bazár előtt mindig ugyanabba a férfiba, Dzsamelbe (Hedi Tillette de Clermont-Tonnerre) botlik. Ő az, aki egyedül képes halovány mosolyt csalni az arcára. A férfival egy helyen – talán gyermekkoruk fogságának mély-értelmű jelképeként – egy óvodában dolgozik, s rak rendet, éjszakánként helyére téve a napközben szanaszét hagyott játékokat. Az öltözőben, mintha váltanák egymást, bár egymásnak háttal, mégis egy időben öltöznek. Szemérmesen nem néznek egymásra, de a lány vállára egy ízben felsegített, sikktelen szürke munkaruha is erotikussá válik a tabuktól terhelt érintéstől. Az arab férfi, ahogy egy elharapott mondatából kiderül, szintén intellektuel: irodalmár és újságíró, akinek hazájából szabadgondolkodása miatt kellett menekülnie.
A film elején mintha ellentmondás feszülne a családos Mathilde beérkezettsége, anyasága/feleség mivolta, tórahűsége, és Laura lázadása, megszállott, szekuláris stúdiumai és magánya között. Álmatlanul, reggelig olvassa olykor kedvenceit, s a nyitott könyvre bukva szenderedik el. Mintha ő lenne a gyenge láncszem, a lázadó, aki Párizs egy másik kerületébe szándékozik költözni, és egyedül élni. Pedig a testvérek sorsa közös: egy villanásnyi jelenetben feltűnő fotón megjelenik az elvesztett apa, s a figyelmes nézőnek világossá válik az anya néma, a lányokat is behálózó gyásza, mely a kisebbségi sorban élő bevándorló család befelé forduló, fojtott és fojtogató légkörét tetézi, s magyarázza a lányok elhárított örömét.
Amikor a szexust örömtelenül elhárító, vagy legfeljebb házastársi kötelességként elviselő Mathilde számára világossá válik, hogy reggelenként kissé elmélázva imádkozó férje tán nem a Tóra szavain elmélkedik, hanem a zakóján – kissé elcsépelt motívumként – talált szőke hajszálból és a parfümillatból ítélve félrelép, összeomlik a látszatnyugalom. A mikvében alámerülő asszony – aki az oná időszaka után ezzel ismét kötelességére: a sivár és boldogtalan egyesülésre, ám szándéka szerint talán épp a válásra készül – az áldást mondva elsírja magát. A megindító jelenetben könnyei gyarapítják a mikve vizét. S e képsoroktól fogva fordul a történet.
Nővér és húg együtt mennek tanácsadásra a mikvét felügyelő asszonyhoz, a női titkok tudójához, aki a hétköznapok felszínes tabuit és az asszony gátlásait oszlatva hozzásegíti Mathilde-ot, hogy átélve saját teste örömét, visszahódítsa férjét. Laura – közvetve – szintén bátorítást kap, hogy engedjen saját késztetéseinek, melyet addig Kantba fojtott. E jelenet kissé felszínesen interpretálja az ortodox nők problémáit – lévén a tét itt kissé leegyszerűsítve mindössze annyi, hogy Mathilde megérintse férje péniszét, és aktív részesévé váljon szeretkezéseiknek –, ha tudjuk is, két, egymáshoz legközelebb álló test között mily nagy tud lenni olykor a távolság. Ám ha úgy vesszük, hogy Mathilde (és a tanácsokat felhasználó Laura) nem csupán a szexuális örömre, saját női vágya beteljesítésére kap itt felhatalmazást, hanem egy „pótanya” által, a vágyra való felhatalmazással saját személye újraélésére, és így újjászületésre, akkor e kissé felszínes jelenet mély értelmet nyerhet. Mert a másik testtől érzett távolság az önmaguktól való elidegenedettségükből fakad.
Laura leküzdi gátlásait és enged az arab fiú közeledésének, aki hivatalos papírokkal nem rendelkező bevándorlóként, politikai üldözöttként hasonlóan elszigetelt és magányos, mint ő, ám amikor a fiú családja számára nyilvánvalóvá válik, hogy a Dzserba szigetéről, „a zsinagóga mellől” származó szerelme kiféle, megfenyegetik, hogy el kell hagynia az országot, és Dzsamel nem képes kitartani. Utalásnyi, ízléses és hiteles a különbségtétel a két család hangulata között, igaz, Laura nem viszi fel bemutatni szerelmét. Hiteles a pár kulturális hátteréből, problémáiból eredő hasonló sorstörténetük, illetve kettejük szabadságfokának különbsége is, melyből kapcsolatuk kudarca ered.
A visszafojtottság felszíne alatt forró erotikájú, és az emberi identitás-dilemmákat a zsidóság vallási problémái által, ám azon túl személyes perspektívában is ábrázolni képes film végén Mathilde leküzdi gátlásait, és felszabadító hatású jelenetben érinti meg férjét és egyesül vele. A feszültség eloszlik, s mintha a Sekhina szárnyai alá kerültek volna: egymás szájába nevetnek.
Laura pedig felnő. A veszteség elviselésére is képessé válván, partnerkapcsolatra is alkalmas immár: elhagyhatja az óvodát. Miközben családja a fokozódó zsidóellenesség következtében Izraelbe települ, s anyja elhalt férje fotójának üvege alá csúsztatja kisebbik lánya portréját is, Laurát nem béklyózza tovább a kisebbségi sors és anyja veszteségének emléke sem. Nem a zsidóságtól szakad el, hanem a szenvedéstől: a párizsi metró mozgólépcsőjén látjuk a film utolsó képsorain.
(La Petite Jerusalem/Little Jerusalem, Franciaország, 2005, Forgatókönyvíró, rendező: Karin Albou, operatőr: Hélene Louvart.)
Címkék:2006-04