Választások után

Választások után

A számunkra oly fontos két or­szágban, Magyarországon és Izraelben parlamenti válasz­tások zajlanak, illetve zajlot­tak a március végén.

Magyarországon a két nagy politikai tömb, a bal- és a jobboldal ve­zető pártja között dőlhet el a küzdelem, mely előreláthatólag roppant éles és kö­nyörtelen lesz, s a kis pártok közül csak a liberálisoknak van komoly esélyük arra, hogy bejussanak a parlamentbe. Bár min­denkinek jobb lenne, ha az egyetlen kon­zervatív párt is a nemzetgyűlés részét al­kothatná, a legnagyobb jobboldali ellen­zéki tömörülés már „sikerrel” szipkázta el szavazóit és képviselői jó részét. Izra­elben az élet és halál között lebegő Ariéi Sáron politikai hagyatéka, a jobbközép Kadima párt versenyez a meggyengült Likuddal és az áramvonalasított Amir Perec-féle Munkapárttal. Utóbbi azt a trendet igyekszik megfordítani, mely sze­rint az izraeli jobboldal a szefárd proleta­riátus, míg a baloldal az askenázi középosztály erőit sorakoztatja fel. A gázai kivonulással és általában az izraeli vallásos jobboldal reálpolitikára kényszerítésével a vallásos cionizmus politikai erői meggyöngültek. Ami változatlanul erős, amit és akiket nem köt semmiféle aktuá­lis politika béklyója, az a felszálló ágban lévő jelzőnélküli ortodoxia.

Ami a két, térben némi távolságra el­helyezkedő ország választását szá­munkra összehasonlíthatóvá és megélhetővé teszi, az semmi más, csak mi magunk, magyar zsidók, akik külön­böző preferenciáink alapján szavazunk itthon, illetve követjük figyelemmel az ottani választást, szurkolunk az egyik vagy a másik politikai erőnek.

A magyar zsidó szavazók jó része a szocialistákra és a szabaddemokratákra szavaz s ezt a trendet még a jobboldalon olykor megjelenő egy-két zsidó identitásé ember sem fog­ja megváltoztatni – ráadá­sul a magyar jobboldal asszimilációt és nem in­tegrációt követel a zsidók­tól. A magyar zsidóság számára a jobboldal ve­szélyforrásként jelenik meg, mivel a magyar nemzeti szimbólumok intenzív használata és az erős magyar identitás- tudatra való törekvés a zsidóüldözések korát idézi fel, s ezt a már a kezdetektől meglévő ellenérzést felerősíti, hogy a legnagyobb jobboldali párt – szavazat­szerzési okokból – nem zárt a szélsőjobb felé. Az első aggály azonban nem teljesen jogos, hiszen az erős ma­gyar nemzeti identitástudat nem feltét­lenül vezet zsidózáshoz (pláne nem diszkriminációhoz) s még a szlogenek szintjén is találunk hasonlóságot a ma­gyar jobboldal és a vallási/etnikai kategóriákban gondolkodó zsidók között. Persze, a magyar jobboldal történeti ha­gyománya alapján könnyen juthatunk ilyen következtetésekhez, hiszen olyan tradíciókkal rendelkezik, mely a múlt­ban a nemzet „testére és lelkére” lesel­kedő veszélyt a zsidóban találta meg s ennek megfelelően „cselekedett”. Ugyanakkor gondoljuk meg, hogy ami­kor a magyar jobboldal vezére „magyar szolidaritás”-ról beszél, nem ötlenek-e fel bennünk a különféle amerikai és iz­raeli zsidó konferenciákon és gyűlése­ken látott „Jewish solidarity”-ről szóló beszédek és plakátok, arról nem is szól­va, hogy a Szochnut egyik programját „Birthright”-nak („születési jog”-nak) hívják. Gondolunk-e ekkor arra, hogy mi jut eszükbe ilyenkor a nem zsidók­nak, főleg Izraelben?

A fő kérdés az, hogy – hasonlóan a magyarokhoz – kirekesztők-e a zsidók, amikor a saját erős identitásukat fogal­mazzák meg – a politikai szlogenek nyelvén. Nos, amellett, hogy az identi­tás erőteljes érvényre juttatása mindig feltételezi, illetve ellentételezi azt a személyt vagy csoportot, aki/amely nem rendelkezik ezen identitás ismér­veivel, azt gondolom, hogy önmagá­ban nemmel kell válaszolnunk a kér­désre. Ahogy önmagában a „magyar szolidaritás” szlogen, úgy a „zsidó szolidaritás” sem „kirekesztő”. Még­pedig azért nem, mert pusztán egy adott kulturális közösséghez tartozók egymáshoz való kötelékéről beszélünk általa. Ráadásul, ha fenntartjuk azt, hogy jogilag ugyanolyan normák sze­rint ítéltessen meg e közösséghez tartozó és nem tartozó ember, akkor kife­jezetten pozitív fogalomhoz jutottunk, hiszen az emberek jó része csak a saját közösségén keresztül tud kapcsolódni az egyetemes emberihez.

Ha megnézzük a magyar zsidók poli­tikai preferenciáit, biztosan állíthatjuk, hogy amíg Magyarországon a baloldali és liberális táborba tartozónak vallják magukat, izraeli ügyekben, sokan in­kább az ottani jobboldal érveit hangoz­tatják. Ez az ideológiai-politikai inkonzisztencia csak úgy lehetséges, hogyha a közös és összetartó erőt nem az elvek­ben, hanem a politikai elvet indokoló közösségi érzületben találjuk meg. A magyarországi baloldali és liberális po­litika garanciát jelenthet arra – s itt tör­ténelmi minták adódnak – hogy nem lesz többé zsidókat érintő diszkriminá­ció. A zsidó államban viszont leomlot­tak a nemzeti oldal irányában létező ér­zelmi gátak, hiszen az ottani jobboldal erős identitása nem a zsidóktól félti a közösségi identitást, így Izraelben féle­lem nélkül lehet jobboldalra voksolni.

Az identitás által létező embert konk­rét történelmi gyökerek is kötik a másik emberhez, nem pusztán az, hogy a má­siknak is vannak emberi jogai. Persze sem a „magyar”, sem a „zsidó” szolida­ritás nem abszolúte érvényes kategória, pusztán arra utal, hogy a kis közössé­geknek is van helyük a nap alatt és ezen közösségek tagjait különös és nemcsak általános elvek kapcsolják egymáshoz és a nagyvilághoz.

Novák Attila