Európa és Izrael

Az európai nemzetállamok külön-külön és együttesen fenntartják a maguk részére a fegyveres önvédelem jo­gát. Ugyanezt a jogot az iz­raeli zsidók esetében kétsé­gesnek tartják. Van-e joga az izraeli zsidóknak a fegyveres támadás­sal szemben megvédeni az életüket, ha lehet, fegyverhasználat nélkül, ha nem lehet, akkor azzal?

Valamennyi európai nép törekedett nemzetállamokba szerveződni, és egyik sem mondott le a maga nemze­tállamáról, legfeljebb az egyik nyitot­tabban, a másik zártabban értelmezi a nemzetállam fogalmát. Miért ellen­szenves akkor a zsidók részéről, hogy ők is nemzetállamba szerveződtek? Miért botrányos, ha a zsidók megvédik magukat?

Európa kiszorította a zsidókat önma­gából. Előbb a keresztény egyházak, majd a fasizmusok ellenségnek dekla­rálták őket, ahogy csak lehetett, korlá­tozták, megszégyenítették, azután módszeresen gyilkolták a zsidókat. Amikor fölerősödött a zsidóüldözés Németországban, a Kristallnacht után jöttek az eviani értekezletek azzal az egyezséggel, hogy a náci Németor­szágból kivándorolni kívánó zsidók a nyugati demokráciákba ne kaphassa­nak beutazási vízumot.

Ezek az egyezségek összhangban voltak a jeruzsálemi muftinak tett ígé­retekkel, amely szerint Nagy-Britannia megakadályozza a zsidó bevándorlását Palesztinába. Az ókori Izraelből jöttek el, de már ne menjenek vissza! Európa és az arab Közel-Kelet kész volt lab­dázni a zsidókkal, amíg még élet van bennük. Az előzmények után nem meglepő, ha ők ehhez nem járultak hozzá.

Az Európai Unió álla­mai a nemzetközi fóru­mokon következetesen, szinte minden alkalom­mal elvszerűen és foly­tatólagosan Izrael ellen szavaztak, összhangban az arab-iszlám államokkal. Az iszlamizmus terjedő ideológia, amely nem ellenzi, hanem éppen bátorítja a gyilkos-öngyilkos merényleteket az ellenségnek nyilvání­tott „hitetlenek”, a más vallásúak, és különösképpen a zsidók ellen. Közve­títő intézményeken át az Európai Unió politikai és anyagi segítséget adott a legutóbbi időkig az iszlamista szerve­zeteknek. A következetesen és rend­szerszerűén Izrael-ellenes politikát új antiszemitizmusnak tekintem.

1945 után a kommunizmus is zsidó- ellenes volt, még ha voltak is zsidók számosán a kommunista pártban és a politikai rendőrségben. A zsidóság többsége alól azonban kihúzták a ta­lajt, a létalapot. A zsidók a második világháború előtt nem az állami szek­torban, nem a bürokráciában találtak állást, megélhetést, hanem a magán- szektorban, a magántulajdonú iparban és kereskedelemben. Emiatt a kom­munista nyelvezet kizsákmányoló­ként, osztályellenségként, jobb eset­ben átnevelésre szoruló kispolgárság­ként írta le őket. Válaszul az életben maradottak nem csekély része 1945-49-ben elment, és tilos-titkos-kockázatos utakon mégiscsak eljutott a mai Izrael földjére.

1952-ben megvolt a moszkvai ko­holt orvosper körül az új antiszemita hullám. Ez mindig rendelkezésre álló tartalék lehetőség volt: antiszemita populizmussal, leplezett nemzetiszo­cializmussal, rejtett fasiszta szóla­mokkal megerősíteni a kommunizmus vonzerejét. Ismét megjelent a zsidóel­lenes fenyegetés, együtt hangoskodtak a kommunista párttitkárok és a hajda­ni nyilas pártszolgálatosok, összetalál­kozott a polgáréi lenesség és a zsidó­gyűlölet, amit fokozott a testi munka felmagasztosítása az értelmiségi mun­kával szemben, a városellenesség, és a falusi szellem nemzeti szellemmé emelése. Egyaránt megfelelt az antikapitalizmus vagy az antikommunizmus, a bal- vagy jobboldali radikaliz­mus, ha zsidót lehetett ütni vele.

Ha harc, akkor legyen harc, mondta a második intifáda zenitjén, mintegy három évvel ezelőtt, az izraeli kor­mány, és elkezdte letartóztatni a terro­rista szervezetek aktivistáit, újabban megölette némelyik vezetőjüket, akik a tárgyalásokat ellenezték, és az izrae­li utcák vérrel elárasztását ígérték. Az állam magas kerítést épít, de nem azért, hogy saját polgárai ne tudjanak kimenni, hanem hogy aki robbanó­mellénnyel közeledik, az ne tudjon be­jönni. Az államnak kötelessége meg­akadályozni az újabb bombarobbantá­sokat a civil lakosság ellen, amelyek erkölcsi minősítését nem javítja, hogy a gyilkos is belehal az általa okozott robbanásba. Ez a visszacsapás újabb zsidóellenes hangulathullámot szült, és nem csak az arab államokban.

Aki a bajokért szereti a zsidókat okolni, akinek az esze rájár erre a gon­dolatvágányra, az a vak robbantásokat követő célzott válaszokban jó alkal­mat talált a zsidó agresszió taglalásá­ra. Elkötelezett és mániákus újnácik elégedetten dörzsölték a tenyerüket, a nyugati baloldalon pedig a felülete­sebbek szerették nem észrevenni, hogy az előbbiekéhez hasonló szóla­mokat hangoztatnak.

Akinek elegük volt a holokauszt okozta rossz közérzetből, azok az új évezred kezdetén Saronra mutatva al­kalmat éreztek az erkölcsi meg­könnyebbülésre. Ez az öröm azonban nem lehetett tartós, az ördögi Saron ki­vonta a zsidókat a gázai övezetből, tá­mogatta egy szomszédos palesztin jog­állam kiépítését, majd pedig jóformán meghalt. Ma már nem könnyű Saronra mutatva őrjöngeni, de az arab-iszlám szélsőségesek továbbra is azt mondják, hogy tűnjön el a térképről a zsidó ál­lam, és hogy a zsidók robbantásos gyilkolása jogos és hősies tett.

A zsidókat a nemzetiszocializmus hatása alá került Európa a második vi­lágháborúban kitaszította más konti­nensekre, vagy a halálba. Európa fe­lelős úgy is, mint pénzadó, és úgy is, mint mintaadó a Közel-Keletre került zsidókért. Most a radikális iszlamizmus fáradozik ugyanezen a végső cé­lon – ki a zsidókkal Palesztinából!

Az izraeli polgár azt tapasztalta, hogy nincsen biztonságos hely, hogy még a saját országában is megölhetik azok, akik ennek érdekében meghalni is készek, és akiknek az arcképe felke­rül a falakra a mártírok közé.

Hogy a környezet eltűr-e két egymás iránt barátságos, különböző vallású de­mokráciát? Ez az utópia csak akkor jö­hetne ígéretes közelségbe, ha csak egyetlen közel-keleti arab illetőleg muzulmán országban valamennyire is jelentős demokratikus erők mozdulná­nak meg az önkényuralmakkal szem­ben. Ilyen hírek azonban ma még nem jönnek, és ma még nem úgy látszik, hogy a demokrácia a mértékadó arab elit célja lenne.

Mivel a hit és az ölés között nincs nagy távolság, a radikális iszlamisták a terrorakciókban egyelőre még jobban hisznek, mint a tárgyalásos megállapo­dásban. Mivelhogy támogatják ezt a harci módszert, tőle bizonyára még so­kat várnak: az izraeli társadalom elbi­zonytalanítását, megfélemlítését, ki- vándorlási hullámot a bevándorló hul­lámok helyett.

A közel-keleti gazdasági integráció tervéről nem sokat hallani, talán azért, mert a beszéd a világi síkról vallási síkra terelődött, és a változás erői már az iszlám extremizmus keretében lép­nek fel. Van-e más ideológia, amely ezt az extremizmust felváltaná? Van-e civil tárgyaló partner? Van-e a gazda­sági együttműködésben érdekelt kö­zéposztály? Ha a fegyveres zsoldosok a meghatározó elit, akkor az arab kö­zéposztály meg van félemlítve. Miért nem érdekli az európai demokratikus közvéleményt, hogy vannak-e világi­-demokratikus szellemek és társulások a muzulmán országokban? Miért tet­szetősebb a nyugati baloldalnak az isz­lám önkényuralom, mint a zsidó de­mokrácia?

A zsidóknak életfontosságú érdeke a Közel-Kelet polgárosodása. A törté­nelmi érveket mindkét fél használhat­ja, de azok egyiknek sem biztosítanak kizárólagos legitimációt. Az izraeli zsidók és a palesztin arabok jelentős műveket tudnának együtt létrehozni, ha mind a két fél az együttműködés re­alizmusának bölcsességére emelked­ne. Európának érdeke egy békés Kö­zel-Kelet, de nem lehet érdeke cinkos asszisztenciát nyújtani Izrael állam fel­számolásához.

A múltban az európai eszme legin­kább a zsidók körében terjedt el, legin­kább ők voltak fogékonyak rá, és ők tekintették magukat – vágyaikban leg­alábbis – európainak. Az európai ön­meghatározás tartalmaz egy csokor nacionális és egy másik csokor transzna­cionális eszmét. Miért baj, hogy az iz­raeliekben is él a nacionális, és nem csak a transznacionális gondolkodás? Hiszen a zsidók bírálói korábban ép­pen azt vetették a szemükre, hogy nem eléggé nacionálisak.

Európa felelős a Közel-Keletre ke­rült zsidókért. Az életbiztonságukról van szó. Kerestek egy helyet, ahonnan erednek, amelyre emlékeznek, ahol megvédhetik magukat, ahol őket, ha összefognak, nem lehet egykönnyen megölni. Megtanultak védekezni.

A vallás nem állami, hanem magán­ügy, ez a szabadság alapfeltétele. Ko­molyan veszi-e az Európai Unió azo­kat az eszméket, amelyeket a konven­cióba foglaltak, és amelyeket az atlan­ti demokráciák megvédtek a két totali­tárius rendszerrel szemben? Jogállami demokrácia vagy iszlamo-fasizmus?

A legújabb változások, az új iráni el­nök radikalizmusa, a Hamasz választá­si sikere, egy dán lap néhány karikatú­rája miatt a minden bizonnyal össze­hangolt őrjöngés az egész iszlám világban arra a kérdésre ösztönzi a meg­figyelőt, hogy vajon nem ugyanaz a politikai hisztéria dühöng kapun és ke­rítésen kívül, amelynek az elmúlt szá­zadban tízmilliók estek áldozatul, és amely emberöltőnként csillapodni lát­szik, majd aztán vészes erővel ismét fellobog?