Folyamatos reflexió

Folyamatos reflexió

Holokauszt: történe­lem és emlékezet címmel jelent meg a Hannah Arendt Egyesület kötete.

Kovács Mónika szerkesz­tésében. Miben más ez a neves, olykor világhírű külföldi kutatók írásait tar­talmazó fordításgyűjte­mény, mint a tengernyi (vagy legalábbis folyónyi) magyarországi holokausztirodalom többi darab­ja? A kérdésre ott kereshetjük a választ, hogy mi az, ami hiányzik a magyar tu­dományból, könyvkiadásból és köztu­datból. Nem nehéz megadni a választ, hiszen a nemzetközi holokausztkutatások történeti „felfedezéseinek” és meg állapításainak átplántálása és a magyarországi holokauszt folyamatának mi­nuciózus-kronológiai bemutatása mel­lett (ami korántsem teljes) kevés ener­gia jutott a legújabb és nem historikus jellegű, teoretikus művek, iskolák is­mertetésére, bemutatására, meghonosí­tására, vagy éppen ezen diszciplínák hazai talajon történő művelésére. Ér­tem ezalatt a vészkorszak problémáival foglalkozó különféle szociológiai isko­lákat, a népirtás miértjére rákérdező csoport- és individuálpszichológiai ku­tatásokat, a holokauszt emlékezés/emlékezet filozófiai problémáit megfogal­mazó textusokat – egyszóval: a holoka­uszt által felvetett problémákra szüle­tett sokrétű és komplex válaszok meg­fogalmazását, bemutatását. Ezekre vi­szont e kötet büszkén vállalkozik.

A tanulmánykötet három részből áll: az első a holokauszt historiográfiájával foglalkozik, ebben a mai történeti kuta­tás vezércsillagai (Michael R. Marrus, Christopher Browning, Saul Friedländer, A. Dirk Moses) mondják el, mit is jelent a Soá – távlatilag. A második rész szociálpszichológiai megközelíté­sű tanulmányokat foglal magában, az áldozat és a tettes viszonyát vizsgálja, vállaltan nem történeti megközelítés­ben. Az utolsó, harmadik fejezet az „Emlékezet és ábrázolás” címet viseli, és a Soá ábrázolhatóságát állítja a kö­zéppontba.

A holokausztról írott tengernyi iro­dalomhoz ma már bevezető irodalmat kell írni, ha egyáltalán át akarjuk látni az évtizedek óta burjánzó szövegtenger fő áramait. E másodlagos irodalomból tudjuk meg, hogy milyen tendenciák fi­gyelhetők meg a legújabb kutatások­ban, ám ezeknek legalább annyi közük van az idő folyamatos változásához, mint magához a vészkorszakhoz. In­tencionalista és instrumentalista törté­nészek és ideológusok vitáztak és vi­táznak a megérthetetlenről, arról, hogy miért és kik akarták kiirtani a zsidókat, illetve miért éppen őket, miért nem má­sokat.

A kiadvány erénye, hogy túlmegy a történeti problémákon, s az emberek közti társas viszonyokból is próbálja megérteni a megérthetetlent. Mivel a lélek statikus és egyben időtálló szubsztancia, a sok lélek pedig csopor­tot alkot(hat), a szociálpszichológusok joggal vizsgálják, miért éppen a zsidók váltak áldozattá, s miért éppen bizo­nyos emberek vagy embercsoportok váltak, válhattak elkövetőkké. S kik le­hettek azok, akik – biológiai ösztöneikkel ellentétben, avagy éppen morális parancsaikkal összhangban – embere­ket segítettek ki a halál poklából. Aho­gyan azt a Sámuel P. és Earl M. Oliner páros már tanulmányuk címében is megfogalmazta: „Mások megmentése: alkalom vagy személyiség kérdése?”

A holokauszt eseményei ma már összenőttek, illetve a teremtés folya­matában folyamatosan nőnek össze a rájuk történő folyamatos reflexióval, így a harmadik részben olyan tanulmányok olvashatók, melyek a vészkor­szak ritualizált megemlékezési formáit veszik górcső alá: legendákat és törté­neteket, emlékhelyeket és múzeumo­kat. S ez tágabb összefüggéseket is megvilágít.

Ezeken a problémákon is gondolko­dik, mi több, rágódik e minden ízében korszerű válogatás. Könyvespolcra va­ló, de nem arra, hogy ott porosodjon.

(Na)