A kisfiú, aki könyv akart lenni

HELLER ÁGNES

A kisfiú, aki könyv akart lenni

A kisfiú, akit Amos Klausnernek hívtak, s aki később Amosz Ozként vált ismertté, nem író akart lenni, hanem könyv.

Úgy gondolkozott, hogy az írókat megölik, de a könyvekből mindig meg­marad egynéhány példány. A kisfiú ál­ma valóra vált. Amosz Klausner nem létezik, vagy legalábbis eddig azt hit­tük, hogy nem létezik, míg Amosz Oz számunkra könyv, nem egy, hanem sok könyv, s így megölhetetlen.

Amosz Klausner azonban ma megint létezik, mert Amosz Oz életre keltette az Egy történet a szeretetről és a sötét­ségről (Sipur al ahavah vehoshech) cí­mű önéletrajzi regényében. Tehát egy könyvben. Önéletrajz ez, utazás a múlt­ba, a kettős gyerekkorba, Amosz Kla­usner és Izrael gyermekkorába. S re­gény ez, ravaszul megkomponált, mo­zaikokból összerakott, világot feltáró, őszinte beszéd.

Mint minden jelentős művet, ezt a könyvet is áthatja, átfogja egy egységes hangulat, nevezzük atmoszférának. Az atmoszféra Csehovra és Proustra emlé­keztet, de sem nem csehovi. sem nem prousti. A cím pontosan leírja ezt a mindent átfogó hangulatot a két szóval: szeretetés sötétség. Ha meg kellene ha­tároznom a könyv műfaját, azt monda­nám: önéletrajz mint nevelődési re­gény. A gyermek, aki keresi önmagát, néha nem tudatosan, néha tudatosan, végül, számos botladozás után megta­lálja: hivatásban, politikában, szere­lemben. A magára találás pillanata két­szeresen is egy pillanat. Számtalan kér­désre hirtelen érkezik meg a fiatalem­bernek a válasz, de ez a válasz a könyv olvasója számára is csak egy „pil­lanat”. Már nem ebbe a regénybe tartozik.

Az önéletrajz helyszí­ne (kevés kivétellel) Je­ruzsálem, a Kerem Avraham városrész a brit mandátum idején. Itt él­nek kis lakásokban, sze­génységben, a főként lengyel és litván területről érkező kö­zéposztálybeli emigránsok, akik oda­haza cionisták voltak, jobbára Jabotinsky és Begin lelkes hívei, de akik végül is Hitler elől menekülve érkez­tek meg a „hazai földre”. Aki nem jött (mint Amosz nagybátyja és kisgyer­mek unokatestvére), azokat meggyil­kolták. A szülők oroszul beszélnek egymással, vagy esetleg jiddisül, ha nem akarják, hogy a gyermek megért­se őket. A szegényes környezetben európai értékeket követnek. A gyer­meket olvasmányokkal tömik, és szi­gorú rendre szoktatják. És persze zse­ninek nevelik.

Amosz Oz tollán ez a szegényes kör­nyezet ragyogó fényben jelenik meg anélkül, hogy bármit is retusálna rajta. A fény az emberekből árad. Mert itt minden ember érdekes. A kisgyerek Amosz persze híres embereket is láto­gat, mint amilyen Joszef Klausner vagy Agnon. Egy szimpla önéletrajzban minket bizonyára jobban érdekelnének ők, mint egyéb nagyszámú rokonok és ismerősök, de egy önéletrajzi regény­ben, ebben a könyvben, Alexander nagypapa pontosan olyan jelentős sze­mély, mint Joszef Klausner. Ahogy jelenősége van a két macskának, Chopin­nek és Schopenhauernek is.

Az önéletrajzi regény két középpont köré épül. Az egyik a sötétség. A gyer­mek Amosz anyjának depressziója s végül öngyilkossága.

A gyerek tizenkét és fél éves. Hogy milyen traumatikus élmény volt ez szá­mára, az már abból is kiderül, hogy Amosz Oz. az idősödő író, most, ebben a könyvben beszél először minderről, hogy soha apjával maguk között meg sem említették, s hogy sem feleségé­nek, sem gyermekeinek nem beszélt róla. Érezzük, ahogy a szerző kénysze­ríti magát a pontos, igenis pontos visszaemlékezésre, ahogy újra és újra nekiveselkedik, hogy leírja, körülírja, megírja.

A másik középpont a szeretet. Leg­inkább talán az az éjszaka, amikor az egész környék összegyűlt a szom­szédság egyetlen, az utcára kiállított, maximumra felhangosított rádiója kö­ré, hogy a remény és a félelem hang­talan eksztázisában számolja az ENSZ-ben leadott szavazatokat. Lesz-e Izrael állam, vagy sem? Ezen az éjszakán mindenki szeretett min­denkit. Ezen az éjszakán Amosz apja és anyja úgy ölelték meg egymást, mint sem előtte, sem utána. Ezen az éjszakán látta Amosz az apját, ezt a tudós és tudálékos beszélőgépet, aki jó szíve ellenére sem tudott szeretni, ezen az éjjelen látta őt sírni. Azaz nem is látta, érezte. Mikor a sötétség­ben megsimogatta az arcát, keze ned­ves lett apja könnyeitől.

Jeruzsálem ostromának leírása ez­után következik. A város minden szá­zadik lakója közül egyet megöltek. De akkor még kitartott a szeretet.

Nem mesélem tovább a történetet, ahogy eddig is óvakodtam attól, hogy meséljek. Hagyjuk az írót mesélni. Csak azt akartam elmondani, hogy egy jelentős könyv született. A héber iroda­lom egy újabb jelentős műve. S hogy ezt illene megünnepelnünk.