Új antiszemitizmus – A Szombat folyóirat konferenciája

Írta: Szegő Péter - Rovat: Politika

Új anti­szemitizmus

A Szombat folyóirat konferenciája

Január 21-22-én Új antiszemitiz­mus: Holokauszt-relativizálás, anticionizmus, Izrael-ellenesség cím­mel zajlott a lapunk által szervezett konferencia a Bálint Zsidó Közössé­gi Házban. Az előadók a mai ma­gyarországi zsidó, illetve zsidóság­gal foglalkozó tudóstársadalom és médiaértelmiség ismert képviselői közül kerültek ki.

A telt ház, több mint százötven ember előtt tar­tott szombat esti megnyitón Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője, a Kommunista Kiáltványt parafrazeálva felhívta a figyelmet az új antiszemitiz­mus kísértetére, ami napjainkban bejár­ja Európát és az egész világot. Ennek jegyében Izrael-ellenes, elfogult balol­dali tüntetések zajlanak sok helyen. A zsidóéi lenesség új formában jelenik meg: főleg az Egyesült Államok politi­káját előszeretettel kritizáló baloldalt jellemzi, hogy a manapság divatozó politikai korrektség nyelvén folytat anticionista mezbe öltözött, gyakran anti­szemita közbeszédet. Szántó úgy vélte, hogy az új antiszemitizmus jelenségét elemezni kell, ugyanakkor óvott attól, hogy az antiszemitizmus elleni küzde­lem pótidentitássá váljon.

Kovács András szociológus szerint bár 1945 után Európa jóvátételt fizetett a soa áldozatainak, illetve leszármazottaiknak, és anti-antiszemita alapon korlá­tozta a szólásszabadságot, a nácikkal va­ló együttműködésről – például Franciaországban vagy Hollandiában – a hatva­nas-hetvenes évekig szó sem esett, Svájcban pedig csak a közelmúltban kezdtek foglalkozni azzal, hogy a II. vi­lágháború idején hogyan viselkedett az ország a zsidóüldözések miatt oda me­nekültekkel. Bár a nyugat-európai poli­tikusok hivatalosan biztosítják a zsidó­kat az antiszemitizmustól mentes politi­ka folytatásáról, gyakran sértődöttség, meglepettség érződik hangjukból, s főleg a kulisszák mögötti, informális be­szélgetések során, elhibázott döntésnek tekintik Izrael egykori létrehívását. „Doktor úr, nekem üldözési mániám van, de üldöznek is” – idézte Kovács a klasszikus anekdotát. Fő állítása az volt, hogy a zsidók és Európa közti szerződés megszűnni látszik, s hogy a nagyhatalmi szembenállás utáni űrt sokszor az Ame­rika- és Izrael-ellenesség tölti be, ami új és komolyan veendő fejlemény.

Heller Ágnes filozófus kifejtette: a muszlim-arab zsidógyűlöletet a legpon­tosabb judeodémonizálásnak nevezni. Klasszikus megjelenési formája az arab gyerekeken kísérletező zsidó orvos fi­gurája, illetve Ariel Saron mint az arab gyerekek vérét szívó vámpír. A judeo- démonizálás felett a nyugati baloldal szemet huny, mondván: ez nem antisze­mitizmus, csak Izrael-ellenesség. Heller szerint mintegy harminc évvel ezelőttig a bal- és a jobboldali antiszemitizmus között volt egy alapvető különbség: a baloldali antiszemitizmust a baloldal denunciálta, a jobboldalit viszont a jobboldal nem. „Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót” – volt a jobbközép álláspontja. Ez változott meg az 1970-es évektől: a konzervatív jobboldal ma már nem antiszemita. Míg száz éve az antiszemiták jelmondata „Ki a zsidókkal Palesztinába!” volt, a mai: „Ki a zsidókkal Palesztinából!” – szögezte le Heller. Szerinte van, morá­lis szempontból viszont nincs különb­ség a gulág és a holokauszt között. Egy hallgatói hozzászólásra így reagált: egyes arab médiumok egyszerűen ta­gadják a soát. Mások nem: azt állítják, hogy a holokausztot Hitler együtt haj­totta végre a cionista vezetőkkel. „Ez már érdekesebb változat, mint egy kö­zönséges holokauszttagadás. Ehhez már fantázia is szükséges” – tette hozzá.

Bence György filozófus azt az esetet vette górcső alá, ahogy a Muslim Council of Britain (Nagy-Britannia Iszlám Tanácsa) igyekszik a holokauszt-emléknapot egyfajta általános népirtás-em­léknappá átalakítani. Bence úgy véli: senkit sem szabad „kirekeszteni” a népirtásból, ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni az MCB üzenetét (főleg, hogy a honlapjukon is olvasható erre való utalás): a palesztinok ellen is tör­tént genocídium. A filozófus szerint a soát egyrészt a pusztítás mérete teszi ki­emelkedővé, másrészt az, hogy a tettes a „civilizált” Európa volt, így a nyoma­tékos megemlékezés az esemény kap­csán legitim.

A Közép-európai Egyetem (CEU) egyik diákja az előadások hallgatójaként azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy egyeteme a baloldali antiszemitiz­mus melegágya. Meghívott előadóként olyan Izrael-ellenes nyugati professzo­rok voltak már a CEU vendégei, mint Noam Chomsky, illetve Tony Judt.

Szintén a hallgatóságból szólt hozzá Petőcz András, a Népszabadság pári­zsi tudósítója. Azt mondta: Alexander Adlerrel, a Le Figaro munkatársával a baloldali antiszemitizmusról készített interjúját csak igen nagy nehézségek árán hozta le Magyarország legkedvel­tebb politikai napilapja. Talán nem vé­letlenül… Petőcz úgy látja: a konzer­vatív francia jobboldal teljesen mentes az antiszemitizmustól; ugyanez a bal­oldalról nem mondható el: nemcsak a Francia Kommunista Pártban, hanem a Szocialista Pártban is vannak antisze­mita tendenciák.

A Magyar Helsinki Bizottság elnöke, az 1990 és 1998 között szabaddemokra­ta képviselő Kőszeg Ferenc – szintén hallgatóként – a soát hasonlította össze a sztálinista népirtásokkal. Úgy vélte: a soa nemcsak a tettesek és az áldozatok ügye, hanem minden európaié, a kom­munista genocídium pedig szintén nem­csak a tettesek és az áldozatok ügye, ha­nem az egész baloldalé. Heller Ágnes válaszában úgy fogalmazott, morálisan nem lehet különbséget tenni a nácizmus és a sztálinizmus áldozatai között.

Másnap reggel, mintegy 80-100 fős közönség előtt folytatódott a konferencia.

Kende Péter politológus (Párizs) kifejtet­te, hogy a hagyományos antiszemita fel­fogás szerint nem lehet egyszerre a ma­gyar és a zsidó nép részének lenni, s 1920 után megerősödött Magyarországon az a nézet, hogy a magyarság kritériuma a ke­resztény leszámlázás. 1989-ben kiderült, hogy a nacionalizmus nem pusztult ki. Például kizárt, hogy Magyarországon zsidó miniszterelnök-jelölt legyen. Sok zsidó, Kende szerint, kényelmetlenül érzi magát ma Magyarországon. Kende éle­sen szembeszállt a zsidó kisebbségi kez­deményezéssel, mondván, hogy nincs külön zsidó nemzetiség, a zsidók is ma­gyarok Magyarországon, csak habitusuk, szokásaik teszik őket alcsoporttá.

Karády Viktor szociológus a száz év­vel ezelőtti magyarországi zsidóság négy útját sorolta fel. Ezek voltak a túl­hajtott asszimiláció, vegyes házassá­gok, kitérések, névmagyarosítás; a ki­vándorlás (ez 1920, a numerus clausus után erősödött csak fel); a disszimiláció, s ezzel a zsidó identitás, illetve a cionis­ta gondolat megerősödése, és a kom­munista, szocialista eszmék iránti fogé­konyság. Karády rámutatott: e négy út gyakran keresztezte egymást – akár még egyazon ember életében is. Úgy vélte, hogy a Nyugat-Európára jel­lemző baloldali, gyakran zsidó értelmi­ségiek által is gerjesztett antiszemitiz­mus Magyarországon nem jelent meg.

A közönség soraiban helyet foglaló Rózsa T. Endre újságíró Kende Péter állítására reagálva megjegyezte: Sárközy Nicolas francia belügyminiszter elnöki ambícióit nem titkolt zsidó szár­mazása sem előnyösen, sem hátrányo­san nem érinti.

A hallgatóság egy másik jeles tagja, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet sajtószabadság-felelőse, az 1990 és 1994 között szabaddemokrata képviselő Haraszti Miklós hozzászólásá­ban Kende Péterhez csatlakozva ellenez­te a magyarországi zsidóság nemzetiséggé válását. Nézete szerint bár a sokféle zsidó identitásba és ezek vállalásába a nemzeti meghatározás is belefér, a ki­sebbségi törvény ilyen irányú megvál­toztatásával létrehozott identitás ugya­núgy államilag szponzorált formáció volna, mint a Mazsihisz. Nemzetiséggé nyilvánulni „alulról’’, szerves fejlődés, például ilyen célú klubmozgalom nyomán lenne elfogadható, ha a mozgalom már meggyőzően képviseleti jellegű. „Az állami tekintélyt igénybe vevő jelle­ge miatt nem értek egyet a zsidóság nemzetiséggé válásával” – fogalmazott.

Az új antiszemitizmusra jellemző, s pár arab karikatúrát a kivetítőn bemuta­tó előadást tartott Gadó János szocioló­gus. Bevezetőjében azt mondta, hogy 2000 szeptemberében a békefolyamat összeomlott. Addigra kiépült egy magas szintű terrorista infrastruktúra, központ­jában Dzseninnel. 2002 áprilisában az izraeli hadsereg bevonult a városba. Az összecsapásoknak 52 arab és 40 zsidó áldozata volt. Míg a harmadik világban – mutatott rá Gadó – naponta tízezrek pusztulnak el etnikai tisztogatások kö­vetkeztében, a sajtó Izrael dzsenini akci­óját óriási méretűvé növesztette. A világ nagy televízióinak apokaliptikus ábrá­zolásai füstölgő romhalmazokat, háza­ikból menekülő arabokat mutattak. E napokból datálódik az a karikatúra, amely a varsói gettó elpusztítása és Dzsenin „elpusztítása” közé tesz egyenlőségjelet. Az egyik képen náci katona kiszolgáltatott zsidó kisgyerek­kel, a másikon izraeli katona kiszolgál­tatott arab kisgyerekkel. Gadó rámuta­tott, a holokauszt-relativizálás hatékony baloldali eszközéről van szó. Megemlí­tette azt az esetet is, amikor arab terro­risták elbarikádozták magukat a Jézus szülőhelyére épült Születés templomá­ban. Ekkor jelent meg a nyugati balolda­li médiában a Krisztus-gyilkos Saron, il­letve a Krisztus-gyilkos izraeli katona, fölelevenítve az antiszemitizmus premodern, középkori változatát. A Libera­tion karikatúráján Saron éppen Arafat keresztre feszítésén munkálkodik; a The Independent grafikáján, amelyen Ariéi Saron éppen arab gyerekeket eszik, pe­dig az év sajtókarikatúrája lett az Egye­sült Királyságban. Az arab sajtóban a helyzet még ennél is rosszabb.

Novák Attila történész, akárcsak Kovács András, úgy látja: a nemzeti radikálisok előszeretettel hivatkoznak Magyarországon a nyugati baloldalra, főleg zsidó szerzőkre, hiszen a hazai vitákban a zsidó származás – sokszor – elegendőnek bizonyul az antiszemitiz­mus vádja ellen. Novák a Budapesti Corvinus Egyetem oktatójának, Csicsmann Lászlónak az egyik tanulmányát elemezte, amely – szerinte – hemzseg a Nyugat-ellenes kitételektől, és kriti­kátlanul átveszi egyes Nyugaton élt, il­letve élő iszlám tudósok problémás felfogását.

Tatár György filozófus előadásának bevezetőjében az ókori zsidó-egyipto­mi „kapcsolat” történetét foglalta össze és értelmezte a politikai korrekt­ség nyelvén – a közönség legnagyobb derültségére. „Az ókori Kelet minden haladó ereje az egyiptomi társadalom progresszív erőivel szövetségben lan­kadatlanul követeli a kánaáni népek jogainak maradéktalan érvényesítését, valamint Józsuának és bandájának nemzetközi bíróság elé állítását.” – Komolyra fordítva a szót. Tatár úgy vélte: az Izrael-ellenességnek nincs sem politikai, sem földrajzi határa. Javier Solana, az arab feminista és az ox­fordi professzor egy dologban meg­egyezik: az Izrael-ellenességben. A zsidó antiszemitizmus jellegzetes pél­dája Ernst Bloch A remény című, 1959-es írása, amelyben a szerző Izra­elt „fasiszta államnak” minősíti. Bloch szerint, ha Herzl ma (azaz 1959-ben – Sz. P.) élne, a fényt nem Jeruzsálem­ben, hanem Moszkvában látná. Az ál­lami antiszemitizmus egyik legújabb példája Hugo Chavez venezuelai elnök kijelentése. Eszerint Jézust éppen szo­cialista volta miatt ölték meg a zsidók. Mint Tatár rámutatott, ebben a véleke­désben semmi új sincs, hiszen ez régi munkásmozgalmi toposz.

Gereben Ágnes történész a szovjet ál­lami antiszemitizmus megvilágítására egy anekdotát idézett: 1917-ben a petrográdi rabbi azt mondta Trockijnak: „Tudja, Trockij úr, az a baj, hogy a for­radalmakat a Trockijok csinálják, de a Bronsteinek (Trockij eredeti neve – Sz. P.) fizetik meg az árát.” 1939-ben, Kelet-Lengyelország lerohanása után fél­millió (!) lengyelországi zsidót depor­táltak Szibériába. Aki közülük megérte, csak húsz év múltán térhetett vissza Lengyelországba. 1945 után a szovjet zsidó ifjúság szervezkedését felszámol­ták, a vezetőket likvidálták, és de facto bevezették a numerus clausust. A hat­vanas évek elején a feketegazdaság, il­letve az egyházak elleni támadás jegyé­ben irányult kiemelt „figyelem” a zsi­dókra. A kilencvenes évek nagy alija-hulláma ellenére még mindig mintegy egymillió zsidó él Oroszországban, a zsidó élet virágzik, és egyre nagyobb a szerepe a Chabad Lubavics mozgalom­nak. Amíg régen a zsidók hatalmas megvesztegetési összegeket fizettek azért, hogy személyi igazolványuk „nemzetiség” rovatában az legyen, hogy „orosz”, most az alijában bízva oroszok válnak papíron zsidókká.

Valki László nemzetközi jogász az ENSZ szokásos viselkedését világította meg az alábbi esettel: Izrael azt kérte az ENSZ-től, hogy védjék meg az izraeli gyerekeket a második intifádától. Ezek után Egyiptom is keresetet nyújtott be: az ENSZ védje meg az Izrael által támadott arab menekülttáborokban lakó gyerekeket. A közgyűlés az egyiptomi javaslatot elfogadta, az izraelit nem. Valki szerint Irán atomfegyvert készít: nagy hatótávolságú hordozórakétákon dolgozik, ami csak atomtöltet szállítá­sára használható. Emellett plutóniumot is gyárt, s a plutónium sem fűtőanyag­nak, sem atomerőműbe nem használha­tó. csak atombombába. Az atomfegy­verkezést bizonyítják a titkos kísérle­tek, illetve a Nemzetközi Atomenergia-­ügynökség plombáinak leszedése. Irán megállítására Valki szerint teljes gazda­sági, kereskedelmi és utazási embargót kell bevezetni, az atomlétesítmények bombázását azonban helytelenítené.

A konferencia másik nemzetközi jo­gász előadója. Bányai László szerint azt a földet – s Izrael területe ilyen -, amely valaha már állt iszlám uralom alatt, a pax arabica alapján a mohamedánok­nak kötelességük visszaszerezni, s a fel­szabadításban minden muszlimnak részt kell vennie. E felfogás szerint Iz­rael területének az egésze megszállt te­rület, nemcsak Júdea és Szamária. Izrael léte az iszlám gyengesége, s békét kötni nem lehet, csak taktikai fegyver- szünetet. Egyre dominánsabbak azok az arab hangok, amelyek szerint nem egy­szerűen Izrael megsemmisítése, hanem a világ zsidóságának kiirtása a cél – vél­te Bányai László. Egy hallgatói kérdés­re válaszolva Bányai kifejtette: a Gáza-övezetből történt kivonulással létrejött a tálibok uralta Afganisztán kicsinyített változata, ahova – hála az Egyiptom és Gáza közötti rafahi határátkelőt (nem) ellenőrző EU-határőrök impotenciájá­nak – teljesen ellenőrizetlenül áramla­nak a terroristák és a fegyverek.

A nyugati baloldali sajtót elemző Se­res László újságíró rámutatott: nem vé­letlen, hogy a magyar sajtóban nagy­ságrendekkel többször jelenik meg a „palesztin” szó, mint a „Darfur”, pedig a nyugat-szudáni Darfurban tényleg történt népirtás. Az Izrael-ellenességet jól jellemzi a BBC példája: míg a brit rádió az északír terroristákat terroristá­nak, addig az arabokat militánsoknak nevezi. Franciaországban antiszemita támadásokat sokkal nagyobb arányban követnek el arab – BBC-nyelven – „fi­atalok”, mint francia újnácik, és Belgi­umban, illetve Franciaországban sok zsidó ismét fél. Seres úgy látja: a nyu­gati bal- és jobbszél egyre inkább összeborul – az iszlamizmus jegyében.

A konferencia utolsó előadója. Eper­jesi Ildikó újságíró a magyar jobboldali sajtót elemezte. Míg a nyugati jobbol­dal atlantista és szabadságpárti, addig a magyar antiatlantista, antiglobalizációs és Amerika-ellenes. Magyarországon ez a sajtó iszlamista szempontból láttat­ja az Izraellel kapcsolatos eseményeket. A Magyar Fórum előszeretettel hozza le a gyerekgyilkos izraeli katona vagy telepes képét. A Hír Tv közölte azt a hírt, hogy egy zsidó telepes leszúrt egy arab kisfiút, majd mélyen hallgatott, amikor utóbb kiderült, hogy a gyilkos is arab volt. A Magyar Demokrata interp­retációjában a védelmi kerítés „gettósító fal”. Ebben az értelmezésben Saron volt a második intifáda kirobbantója, a Magyar Nemzet szerint pedig a zsidók áldozatból üldözők lettek.

Seres László BBC-kritikájára Eperje­si megjegyezte: aki politikai okból civi­leket gyilkol, az terrorista, és ő újságíró­ként tartja magát ehhez a kifejezéshez.

Szegő Péter

Címkék:2006-03

[popup][/popup]