Budapesttől Bázelig

Budapesttől Bázelig

Szilágyi Ernő: Ismeretlen memoár a magyar vész­korszakról. Novák Attila elő- és utószavával. Akadémiai Kiadó, 2005; 236 oldal, 2800 Ft

Mindannyian szemtanúi vagyunk a kornak, amelyben élünk, a történelmet azonban nem szemtanúk írják. Ők is át- és túlélik ugyan az eseménye­ket, a dolgok menetébe viszont nincs beleszólásuk, a történelem velük „csupán” megtörténik. A legtöbben nem is vágynak ennél többre, ám a körülmények alakulása gyakran ki­kényszeríti a nagyobb szerepvállalást, és mint tudjuk, az emberiség történelmében gyakran előfordultak olyan időszakok, amikor a cselekvés jelentette az egyetlen reményt a megmenekülésre.

Szilágyi Ernő háború után írt vissza­emlékezése, az Ismeretlen memoár a magyar vészkorszakról hasonló időket idéz föl. a német megszállást követő hó­napokat. A 2003 tavaszáig az izraeli Yad Vashem Intézet levéltárában kalló­dó kézirat letehetetlen olvasmány, ha egy bennfentes szubjektív beszámolója­ként olvassuk (Kasztner Rezső munka­társaként Szilágyi részt vett a cionisták és az SS között 1944 tavaszán-nyarán zajló tárgyalásokon). Ha viszont úgy kö­zelítünk hozzá, ahogy szépirodalmi mű­vekhez vagy történelmi forrásmunkák­hoz szokás, könnyen csalódás érhet ben­nünket, mivel színvonala meglehetősen egyenetlen, adatokkal pedig szinte egy­általán nem szolgál. Hangvételének egyedisége azonban bőségesen kárpótol a hiányosságokért. Szilágyi kézzelfog­hatóvá teszi a zsidóságot ért megpróbál­tatások szörnyűségét, az állandósult fé­lelmet, a sárga csillagot, a deportálást, ám könyve jóval több egy szenvedéstör­ténet állomásainak érzékletes leírásánál, különleges helyzetének köszönhetően ugyanis bepillantást nyerhetünk a háttér­ben zajló folyamatokba, idegőrlő dilem­mákba. E szembetűnő sajátossága miatt érdemel műve különleges helyet a vész­korszakkal foglalkozó irodalomban.

A memoárba való belemélyedés előtt célszerű elolvasni Novák Attila elő- és utószavát. Egyrészt azért, mert a nagy alapossággal megírt és részletes lábjegy­zetekkel ellátott tanulmányokból min­den lényegeset megtudhatunk Szilágyi és Kasztner tevékenységéről, a magyarországi cionista mozgalomról, a külön­böző mentőakciókról, valamint az SS-szel folytatott alkudozásokról; másrészt az utószóból derül ki, hogy Szilágyi ki­ket rejtett a névtelenség homályába (pl. Kasztner a „zsidó politikus”, Joel Brand a „második ember”, Adolf Eichmann a „fáraó”). Kilétüket ugyanakkor talán szerencsésebb lett volna a lábjegyzetben felfedni, így a kísérőszövegeket később, vagy egyáltalán nem olvasóknak sem okozna nehézséget a szereplők beazono­sítása. Ugyanakkor nem egészen ért­hető, hogy miért volt szükséges elő- és utószóval is ellátni a visszaemlékezést, a többször előforduló átfedéseket ugyanis ki lehetett volna küszöbölni a két szöveg „összefésülésével”. Szilágyival és Kasztnerrel egyébként sem érdemes egymástól függetlenül foglalkozni, éle­tútjuk összefonódása miatt pedig talán nem is lehetséges.

„Ez az ország (…) az elvesztett hábo­rú óta igen sok mindennel kecsegtető hangsúllyal ejti ki (…) a ’zsidó’ szót. A szó után szinte láthatóan állt egy kérdő­jel a levegőben. Valaminek történnie kellett a ’zsidó’ fogalmával.” – írja Szi­lágyi. A németek bevonulása nem hagy­hatott kétséget a történések irányát il­letően. Az idő sürgetett, választási le­hetőség pedig csupán kettő maradt: az SS-szel való egyezkedés, valamint a Szilágyi által passzív zsidó történelem­nek nevezett hagyomány („Vagy halom­ra gyilkolnak, vagy (…) megmentenek bennünket.”). A három szakaszban zajló tárgyalások végül azzal az eredménnyel jártak, hogy 1944 júniusának végén 1685 zsidó hagyhatta el az országot a Kasztner-vonattal Bázel felé.

Szilágyi egy volt a kiválasztott utasok, tehát a túlélők közül. Bűntudata és saját szerepét illető bizonytalansága jórészt innen eredeztethető; ellentmondásos ér­zései lehettek ugyanakkor a tárgyalások­kal és a maga mögött hagyott időszakkal kapcsolatban is. Talán ezért nevezi mű­vét gyónásnak. Novák Attila lényeglátó megállapítása szerint „Szilágyi átélte azt, hogy milyen is az, amikor a Gonosz közreműködik abban, hogy saját áldoza­tai bűnössé s bűntudatossá váljanak. Hogy milyen az, amikor élet és halál uraként lehet viselkedni abban a törté­nelmi drámában, amelyben ő is csak egy áldozat volt. Bár kétségkívül vezéráldo­zat. Ám ezt sohasem heverte ki.”

Csőke Zoltán