A szó primátusa

Írta: Csáki Márton - 2006-01-01 Rovat: Politika

A szó primátusa

Tábor Ádámmal beszélget Csáki Márton

Tábor Ádám 1947-ben született. Költő, esszéíró, kritikus, eddig öt kötete jelent meg. Édesapja Tábor Béla (1907-1992), a legjelentősebb magyar dialogikus gondolkodó (A zsidóság két útja, valamint a Szabó Lajossal közösen írt Vádirat a szellem ellen című művek szerzője, egyéb írásaiból nemrég Személyiség és logosz címmel jelent meg válogatás), édesanyja Mándy Stefánia (1918-2001), költő, művészettörténész.

Tizenöt éves kora óta publikál, mégis olyan érzése van az embernek, hogy az életmű egy része a fiókban lapul. Szigorúan szelektál, vagy ennyire ritka pillanat „a vers foganása”?

Sok mindent nem adtam ki, különböző okokból. A kérdésre viszont csak „történetileg” tudok érdemben válaszolni. Azt a spontán, alanyi modern költészetet, amit húszévesen műveltem, nehéz lett volna folytatni. Harmincévesen már több kötetnyi versem volt, de nem közölték őket. Negyvenévesen viszont fontosabbnak tartottam az ellenzéki irodalmi élet szervezését, mint újabb kötetek publikálását. Az utóbbi két és fél évtizedben valóban nem írok évi tíz-húsz versnél többet, ezek meg is jelennek. A hetvenes évek közepén évekig főleg csak szövegeket írtam.

Kényszerű volt a hallgatása vagy inkább az underground irodalomban betöltött szervezői szerepe kötötte le?

– Nem tudom, mi lett volna, ha fiatal és legtermékenyebb versíró periódusomban publikálhatok, de egy ponton akkor is problematikussá vált volna számomra a spontán versírás. Egyrészt a neoavantgardban jelentkező Zeitgeist miatt, másrészt, mert szellemi súlypontomat a líráról a teóriára, az irodalomról a kísérleti spekulatív gondolkodásra helyeztem át, és olvasmányaimat is jórészt effajta művek jelentették; ha pedig az ember kevés verset olvas, benne is kevesebb vers születik. Ez egy hétéves periódusban volt kiélezetten így, a hetvenes években. Az akkori szöveg- vagy tézisverseim képezik A káprázat kertje c. 1994-es kötet utolsó ciklusát. Valójában költészet ez is, csak rövid, komprimált, teoretikus szövegek formáját ölti. Azóta párhuzamosan írok verset és esszét, a versben pedig ötvözöm a spontán-lírai és a teoretikus elemet.

Tehát bölcseleti költészetet művel?

– Bölcselet és költészet összekapcsolódása esetemben az apai és az anyai princípium ötvözését jelenti. Egyik újabb versemben van egy Nietzsche-parafrázis: a költészet a zene szelleméből / milyen magasra milyen mélyből ér föl. Eszerint a zene volna a mély érzelmi-indulati élet, a psziché és a lét dionüszoszi eleme, amely azután a gondolaton át emelkedik-tisztul tagolt versbeszéddé. Fiatalkori verseim zenei indíttatásúak voltak – ahogy Füst Milán mondja, mindig az első indulat formája határozza meg a verset. Később viszont sokszor épp fordítva történt: a gondolat sűrítődött össze bennem a szellem zenéjéből verssé – ez nevezhető akár bölcseleti költészetnek is.

Meglepő, hogy a gondolatiságot legutóbbi kötetére nézve is meghatározónak tartja, holott a Hajóház, a többi kötethez képest mintha személyesebb volna.

Lehet, hogy van benne valami visszakanyarodás az első kötetemhez, a Dániához, amelyben kevés kivétellel 17-23 évesen írt verseim jelentek meg tizenöt éves késéssel, 1982-ben. Kritikát rögtön publikálhattam, verset nem, aminek több oka is lehetett. A versek túl modernek és ezoterikusak voltak, politikai vonatkozásaik viszont egyértelműen ellenzékiek. Persze sokkal több volt bennük, mint politika: Dánia nemcsak az illegitim zsarnoki uralom, hanem az egzisztenciális cselekvés, gondolat és élet konkrét tere is.

A politika tehát érdekelte, de gondolom szülei munkássága is közre játszott abban, hogy sokáig alig engedték publikálni.

Nyilván ez volt a harmadik ok. Az illetékes elvtársak úgy láthatták, hogy kiterjedt körben és makacsul folytatom azt, amit szüleim vagy Hamvas Béla csinálnak. A hatvanas években például anyám volt a fő szervezője a félig tiltott modern képzőművészetnek, 1970 őszén pedig már én szerveztem független modem irodalmi antológiát Ajtony Árpáddal és másokkal.

Szülei politikai ellenzéknek tekintették magukat vagy csak annyira számítottak annak, amennyire ez az általuk képviselt szellemi hagyományból következett?

– Szellemi ellenzéknek tartották magukat. Politikailag egyértelműen szemben álltak a rendszerrel, de nem a politika volt a fontos a számukra. Apám becsülte a bátor politikai ellenzékieket, de az ő dolga más volt: a gondolkodás. A harmincas évek elején rövid ideig aktívan részt vett az antikapitalista és antibolsevista illegális baloldali mozgalomban, az ún. oppozícióban, rendőri felügyelet alá helyezték, egyszer le is csukták, de a mozgalomban megismert és végig mesterének vallott legjobb barátjával, Szabó Lajossal hamarosan minden közvetlen politikai akciótól visszavonultak, csak a marxizmus elméleti kérdéseivel foglalkoztak. Eközben annak kereteit is szétfeszítették, és kb. 1936-ra biblikus egzisztenciális álláspontra jutottak, aminél meg is maradtak. Az 1945-47 között, Haris közi lakásunkban tartott filozófiai és művészeti vitákban a politika épp csak felbukkant, kimondatlanul feltételezve egy esetleges demokratikus kibontakozást. Apám a háború után 1947-ig a miniszterelnökségen sajtóreferens volt, de időben kilépett. „Amíg van egy pont, ami nem az államé, én ott leszek” – mondta, és attól kezdve műfordítók lettek itthon anyámmal együtt.

Apja visszavonultságában nyilván az is szerepet játszott, hogy a dialogikus filozófiai hagyomány nyomán, az írásnál fontosabbnak tartotta az élőszóban történő tanítást.

Eleve keveset publikált, az előző rendszerben pedig kifejezetten nem akart. Álláspontja szerint a publikálásnál amúgy is fontosabb az írás, az írásnál fontosabb a személyes tanítás, a személyes tanításhoz pedig állandó belső munka és gondolkodás szükséges – a publikálás mindenképpen a legkülső kör. A Vádirat a szellem ellen újrakiadásáról a rendszerváltásig szó sem lehetett, hiszen az a bolsevizmus kritikáját is magában foglalja. A zsidóság két útjáról se – azt különben is csak egy, a mű születési körülményeire és az azóta történtekre legalább vázlatosan reflektáló utószóval együtt volt hajlandó újra kiadni.

És az emigrálás Szabó Lajos után?

– ’57-ben fontolgatták, de nem gondolták komolyan. Apám szerint az emigráció nehezen „szervesíthető” életforma; ahhoz, hogy ne okozzon jóvátehetetlen sebeket, legalább kétszáz embernek – rokonnak, barátnak – együtt kellene kimennie.

Édesapja életműve nagyrészt kiadatlan, de a megjelent részletekből is látszik, hogy A zsidóság két útja némileg elüt alapvetően létfilozófiai kutatásaitól.

– Már a Bevezető fejezetek a valóság őstörténetéhez című főművén dolgozott, amikor az első zsidótörvény bejelentése után Szabó Lajos meggyőzte, hogy azonnal és épp neki kell írnia a zsidóság szellemi ellenállóképességének erősítése érdekében. Egyes, alapfogalmakat taglaló részeket át is emelt az Őstörténetből, hogy a konkrét problémát annak egyetemes összefüggésrendszeréből világíthassa meg. Miután azonban a zsidóságnak szerinte csak akkor van értelme, ha „a zsidóság belső eszmei tartalma olyan mély, mint maga az emberi lélek és olyan széles, mint maga az emberi szellem”, ezt a tartalmat viszont „ki kell ásni”, A zsidóság két útja pedig épp ezt tette, életműve integráns részének tartotta.

– Ennyire magas szellemi igénnyel senki sem tárgyalta a „zsidókérdést”, de mint mondta, ekkor már közvetve sem foglalkoztak politikával. Ez a könyv azonban mintha a nagy mű gyakorlatiasabb kivonata volna. Erkölcsi kötelességnek érzete megírását?

A kérdés helyes meglátásból fakad, csakhogy amikor az ember és közössége bőrére megy a játék, eufemizmus erkölcsi kérdésről beszélni. És mivel arról az alapközegről, a zsidóságról volt szó, ami gyermekkorában táplálta, amelyet mindig vállalt, az általa vallott elmélet-gyakorlat egysége követelményének fényében olyan kihívás volt ez, ami elől nem térhetett ki. Valóban „a legszélesebb sorra” leképezve, a szellem köréből elemezte a „zsidókérdést”, de tisztában volt azzal, hogy a szellemet egy zsidó nem is tudja másképp érzékelni, csak azon a módon, ahogy beléivódott: zsidóként. Pedig ekkor már a zsidó Rosenzweig és a keresztény Ferdinand Ebner hatására biblikus-dialogikus alapon álltak Szabó Lajossal, ami azt jelentette, hogy mind a Tanakh, mind az Újszövetség alapforrásuk volt. Talán ezért is lett, főleg a hatvanas évektől sok szellemre szomjas, főleg fiatal keresztény olvasója és híve ennek a kifejezetten zsidók számára írott könyvnek.

Rosenzweig élesen körül akarta rajzolni a zsidóság és a kereszténység kontúrjait. És ő?

– A kitért családba született Szabóval együtt – aki egyébként az első zsidótörvény után visszatért a zsidóságba – ebben az időben gondolkodásukban a krisztológia ugyanolyan nagy hangsúlyt kapott, mint a zsidóság szellemi magva, a judeozófia – ahogy apám később elnevezte. Ugyanakkor, ahogy apám írta, minderről ők kizárólag csak mint zsidók tudtak beszélni, mert a vallás a legfontosabb identitásképző közösségi erő. Van ugyan valami, ami még a valláson is túl van: az a szellemi mag, amelyből a vallás kisugárzik, de ez sem oldja fél a vallást. Hogy érzékeltesse a problémát, egy fél egyenest rajzolt, amelynek két oldalán a kereszténység és a zsidóság található. Legbensőbb lényegük, a krisztológia és a judeozófia viszont a félegyenesen van; tulajdonképpen két olyan párhuzamosról van szó, amelyek egybeesnek: tehát ugyanannak a valójában kiterjedés nélküli vonalnak a két, szétválaszthatatlan „oldalát” képezik: azaz összeérnek, de mégiscsak külön vonalak.

Tisztában volt vele, hogy könyve az utolsó utáni órában született, valamilyen hatásban mégis reménykednie kellett.

Azt mondta: művészek vagyunk: történelemszobrászok. A holnapot nem tudjuk befolyásolni, de a holnaputánt formálhatjuk. A zsidóság szellemi önvédelmét remélte a műtől a zsidóság eredeti lényegének felmutatásával. Nehezebb ugyanis felmorzsolni annak az ellenállását, aki öntudatosan azonosul önmagával. A könyvet akkor csak egy szűk szellemi elit olvasta, de fiatalok is; például egy Weisz Júda nevű, szellemre szomjas, korán elpusztított ifjú cionista lelkesen terjesztette, noha A két út kifejezetten nem-cionista. Ribáry behívta a Hitközségbe, és felajánlotta a segítségét. Apám – nyilvánvalóan Javne példájára – azt kérte, hadd beszélgethessen egy órát minden fölső zsidó gimnáziumi osztállyal, hogy kiválaszthasson néhány fogékony fiatalt. Ribáry azt mondta, hogy ezt, sajnos, nem engedélyezheti.

Tábor Béla felismerte az asszimiláció hamisságát, de konzekvensen magyar zsidóságról beszélt. Mit gondolt a cionizmusról?

– Hogy az asszimiláció sajátos formája, csak a cionizmus esetében a zsidók nem egy másik néphez, hanem egy azokhoz hasonló mintára szűkített szekuláris zsidósághoz hasonulnak, vagyis éppen a zsidóság lényegét: szellemi küldetését adják fel általa. A kiválasztottság értelme éppen nehézségében rejlik: meg kell érteni a Tóra szellemiségét, azt, hogy a zsidóság a szellem népe, és képviselni kell a népek között, nem pedig olyanná válni, mint a többi nép. A zsidóság vallás-népi létének „kettős-egységében” a vallási az elsődleges. De a magyarság (vagy németség) és zsidóság is egy megkerülhetetlen kettős-egység. A múlt- és nyelvközösség folytán a magyar zsidóság múltjához ugyanúgy szervesen hozzátartozik 1848 és a tatárjárás, mint a Makkabeus felkelés vagy az üldöztetés tapasztalata. A Soá és Izrael megalapítása után persze ő is abszurdumnak tartotta, amikor elvitatták milliónyi izraeli zsidótól az önvédelem jogát; másrészt reménykedett abban, hogy Izrael egy új szellemi felpezsdülés központja lehet.

Mondható, hogy önnek édesapja volt a mestere?

A lényeget illetően egyértelműen; a költészetben persze költők voltak a mestereim: Ady, személyesen is Weöres, Rába György, és anyám.

A Dánián még egyértelműen Weöres hatása érződik, későbbi korszakaira viszont valami sajátos, az adott időszakban meghatározónak vélt szerzőkre – Blake, Tandori, Erdély, Nietzsche, Goethe – vonatkozó utalásrendszer jellemző.

Tandori első neoavantgárd bölcseleti lírakötete elemi élményem, ezért utalok rá többször is, miközben konkrét hatása verseimre valóban nem volt. Mint ahogy, azt hiszem, Adyé se érezhető, pedig a Dánia Ady biblikus személyességének és történelemlátásának, Weöres nyelvi óceánizmusának és Apollinaire modernségének erőterében kristályosodott ki. 1970 után Blake, Nietzsche, Michaux, Szabó Lajos, Erdély, Szentjóby kutató attitűdje és műfajközisége hatott rám felszabadítóan. Rilke bensőséges spekulativitását csak később fedeztem fel magamnak.

Amikor 1970-ben Weöres Sándor tíz fiatal költő közt elosztotta Kossuth-díja teljes összegét, ön Párizsba utazott, ahonnan – mint írja – esztétikailag radikalizálódva tért vissza. Mit jelentett ez pontosan?

– A párizsi út csak egyik eleme volt annak az együttállásnak, aminek hatására gyökeresen mást kezdtem. Ekkortájt értek véget az egyetemi éveim, emellett épp lezárult egy költői periódusom. I970 őszén szerveztük Ajtonyékkal tíz említett antológiát és írókört Bálint Pistinél. Feljárt Halász Péter is, és egyszeresük belecsöppentem az ő színházuk és a Kárpátja újavantgardista társaságának közepébe, így ismertem meg közelebbről Szentjóbyt, Erdélyt, Pauert. Balaskót. Ez a kör már tiltott művészek köre volt, úgyhogy még kevésbé publikálhattam, de ez nem zavart, mert olyan közegben nőttem fel, ahol az volt a magától értetődő, hogy az értékes és őszinte művek csak véletlenül vagy egyáltalán nem kerülnek itt nyilvánosságra. Esztétikailag viszont radikális szakítást jelentett mindez. Míg a klasszikus avantgárd elitista volt, addig a neoavantgárd elvben populáris: a fogyasztói társadalmat annak nyelvén támadta, mintegy kifordítva azt. Neoavantgárd fordulatom valójában egy individualizációs folyamat volt, ugyanakkor – mivel apám és anyám szintén radikálisan szakítottak fiatal korukban a polgári szellemiséggel, amikor az oppozíciós, illetve a modern művészeti mozgalomba bekerültek – éppen a szakítás aktusával folytattam a hagyományt.

De ezek szerint ön is lázadó volt huszonéves korában?

Igen – de épp akkor, amikor elszakadtam az otthoni esztétikai kánontól, kezdtem tudatosan kötődni annak szellemi magvához; ez pedig összekapcsolódott a konceptualista, demitizáló neoavantgard hatással. 1972-73-ban apám tartott Surányi Lászlónak, Isztray Botondnak és nekem egy szemináriumot a preszokratikusokról. Ekkoriban kezdtem el filozófiát olvasni Platóntól a skolasztikán át Szabó Lajosig. Itt kezdődött az a súlypontáthelyezés az irodalomról az egzisztenciális gondolati kutatásra. Ebből született az „egzisztenciális megismerő irodalom”, a „metaliteratúra” – az irodalom felülmúlása úgy, hogy mégis irodalom maradjon -, ami a Lélegzet-mozgalom alapja lett.

Modellértékű a szellemi közösség elszánt keresése, építése is. Hogyan verbuválódott az ön körüli értelmiségi társaság?

– A szellemi-baráti közösség egy részét örököltem: az oppozíció és a Vajda-Bálint Endre kör tagjainak gyerekeiből és barátainkból kialakult egy „második nemzedék”, amelyet spirituális, kutató beállítottság jellemzett, tisztában volt a politikai helyzettel és a zsidók közülük zsidóságukat is komolyan vették. A hatvanas évektől a hetvenes évek közepéig, majd 1979-81 közt hetente találkoztunk. Többen kapcsolódtunk a neoavantgard mozgalomhoz, ám az a hetvenes évek végére reprezentánsai többségének kivándorlása vagy halála miatt megszűnt. Ekkor ismerkedtem meg Győré Balázzsal, akivel 1977-ben kéziratos antológia szerkesztésébe kezdtünk, 1980-ban pedig húgommal, Tábor Eszterrel és Rácz Péterrel megalapítottuk a Lélegzet c. élő folyóiratot.

A hétköznapi lét-gondolkodói lét klasszikus problémája gyakran bukkan fel verseiben, így kénytelen vagyok megkérdezni végül az alapvető dolgot: mi a költészet szerepe az ön életében?

Nálam egy élmény vagy történés köré akkor kristályosodik vers, ha segítségével azt életem szellemi-egzisztenciális tengelyéhez kapcsolhatom. A versírás célja az, hogy a formált önkifejezéssel a lehető legmélyebben megértsem magamat és a világot. Az önkifejezéshez pedig számomra – mint a szellemet legtranszparensebben áteresztő médium – a szó a legalkalmasabb. Apám „a szó primátusát” vallotta a többi – nélkülözhetetlen – társmédium között, úgyhogy talán ez a legmélyebb zsidó és szülői örökségem.

Tizennégy évsor

Nagy Láz június 16 Új Igen

a születés születése ősszel

azután két utolsó békeév

majd halál szerelem reszketés Szigliget

A valóság városába zárva

nyáron nyílik csak a káprázat kertje

A nyolcadik évben újratalálkozás

Gyümölcsmunka születésnaplemente

újra s újra édenbeűzetés

Hirtelen megint mélypontra esve

A gyászra a kert rak eget füvet