Gam zo letova (Ez is a jóra vezet…)

KOZMA GYÖRGY

Gam zo letova (Ez is a jóra vezet…)

A jelenleg érvényes 1993. LXXVII. törvény szerint „nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcso­port, amely az állam lakossága köré­ben számszerű kisebbségben van, tag­jai magyar állampolgárok, és a lakos­ság többi részétől saját nyelve és kul­túrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tu­datról tesz bizonyságot, amely minde­zek megőrzésére, történelmileg kiala­kult közösségeik érdekeinek kifejezé­sére és védelmére irányul.”

Mi szól a „nemzeti kisebbségi” cso­port és képviselet megalakítása mel­lett, és nézzük meg, mi szól ellene?

Ellene szól formálisan az, hogy az elmúlt száz évben (a marxisták és cio­nisták, és egyes haszidok kivételével) nem nemzetiségi „népcsoportként” te­kintettek a zsidókra. A másik formális ellenérv lehet, hogy évszázadok alatt eltiporták a héber, majd a jiddis nyelvhasználatot és kis csoportoktól elte­kintve sokan nem beszéljük őseink nyelveit. A harmadik, hogy nehéz „összetartozás-tudatot” bizonyítani, hiszen a hagyományokat a vallásosok fejezik ki, őrzik és védik, a nem vallá­sosak, eddig úgy tűnt, örültek, hogy nem tartoznak sehová.

Az ellenérvek egy halmazát megfo­galmazta sajtóközleményében néhány neves tudós és költő, támogatva Kőbányai János ÉS-beli felvetését a Népszabadság 2005. november 23-án megjelent számában: szerintük „aka­dályozza a gyászmunkát” a nemzeti kisebbségi önazonosság megfogalma­zása. Ez új megfogalmazása a korábban (az első felmerüléskor, 1992-ben) megfogalmazott érvnek, amely szerint „megint elvisznek”, ha kisebbségként összeírjuk magunkat. Az ortodoxok és a cionisták „nemzetiségpártiságát” a századforduló viszonyai között ki­sebbségbe szorították. Az volt a fonto­sabb, hogy a magyarok a magyarul be­szélő zsidók nélkül kisebbségbe kerül­nének saját országukban, és csak a zsi­dókkal együtt alkották a népesség 51 százalékát. Ahogy Eötvös Károly az Egyenlőség c. felekezeti lap nyitószá­mában írta 1886-ban: „Nekünk, ma­gyaroknak, idegen ajkú sajátságos nemzetiségeink közt szükségünk van a zsidóságra.” (Szabolcsi Lajos: Két emberöltő, MTA JK, Bp. 1993, 51. o.) Emiatt a kiegyezés utáni egyenjo­gúsítás 1867-ben és a recepció 1895-ben arra a jogi fikcióra épült, hogy a zsidók lényegében magyarok, csak máshogy dicsérik Istent. Az elmélet nem zsidó ellenfelei folyamatosan tá­madták ezt az elképzelést (gúnyolód­va a „jehova” elnevezésen, nem tudva, hogy annak a jelentése „teremtő”, léteztető), és amikor Németországban győzött a nemzetiszocializmus, sike­rült uralkodóvá tenni nézetüket, mely szerint a zsidók egy külön nép, még­hozzá pusztítást érdemlő nép.

Mindig azt látjuk, hogy a realitás (ez a teremtő elv) dönt, nem egyszerű­en a gondolatok és a vágyak.

A valóság az, hogy a mai magyaror­szági (többnyire, de nem mindig pesti) zsidók többsége nem vallásos (példá­ul, ha nem tartozott közvetlenül gya­korló rabbik és hitközségi tisztviselők családjába, joggal félt a beépített tit­kosrendőröktől), és nem is cionista (hisz ők nem maradnak itt).

A „kisebbségi önkormányzat” ellen nyomós érv, hogy megkérdőjelezi a jogegyenlőség alapját, azt, hogy a zsi­dóság egy vallás a sok közül. Csak azt felejtjük el, hogy a zsidó vallás igazá­ból különbözik a többi vallástól, hi­szen a Természet és a Történelem kre­atív erejét tartja a „legfontosabbnak” (istennek), és minden szertartása csak erre emlékeztet – nem vallás abban az értelemben, ahogy a többi vallás cso­dák és „credo quia absurdum” hitelvek köré szerveződik, hanem biztos „tu­dás” a Valóról, az Örökkévalóról és a rá emlékeztető jelekről (micvákról).

Ráadásul a „vallásfelekezet”-koncepció eleve tudatos fikció volt: hi­szen zsidó „egyház” sohasem létezett. Éppen azért nem, mert a „vallás” sem vallás, hanem elsősorban „tudás”. Amint megszűnt az egypártrendszer, hamarosan megszűnt a „főrabbi” tiszt­ség is. Mert a rabbik közt csak a tudás ad rangsort. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a keresztények és a muszlimok zsidó szekták, zsidó fele­kezetek: egy buddhista vagy taoista (vagy egy ateista) így is láthatja.

Ráadásul ma már a „zsidó hitköz­ség” nem is képviselheti egyedül a vallásos zsidóságot sem: megalakult a (minden szabályt a neológoknál és a hozzájuk közel álló – Amerikában jel­legzetes – modem ortodoxoknál szi­gorúbban vevő) lubavicsi haszidok „Status Quo” elnevezésű, és a (nem csak héberül imádkozó, Amerikában többségi és női rabbit is alkalmazó) reformerek „Szim Salom” elnevezésű hitközsége.

Érdemes talán a korszerű kisebbség­fogalommal működő mai EU-beli tör­vénykezési szokásokhoz alkalmaz­kodni. így a többi nemzeti kisebbség számára adódó előnyöket ezáltal mi is megkapnánk, párhuzamosan a vallási támogatással, mint a görögkeleti szerbek. Ezek konkrétan az alábbiak: nyelvkönyvtámogatás, önkormányzati iroda, pályázat kultúreseményekre.

Igaz, hogy vannak alapítványok, amelyek zsidó kulturális eseményeket támogatnak (mint a hitközség domi­nálta Mazsök, vagy a kulturális Mazsike), de éppen a nyelvkönyvtámogatás ügyében ezek mégsem tudnak hatéko­nyan fellépni. Ehhez parlamenti képvi­selet kell, hiszen nyelvkönyvek csak akkor kaphatnak támogatást, ha „kisebbségi”-nek számíthatnak. Amíg nem kisebbségi nyelv a héber, a nyelv­könyveinket nem lehet támogatni, és új tankönyvek sem készülhetnek.

Hogy ez nem sok? Miért, a recepci­ónak mi volt a gyakorlati hozadéka? Az, hogy a király (I. Ferenc József) ettől kezdve, ha magyarországi láto­gatásán fogadta a helyi tisztelgő küldöttségeket, már nem a tűzoltók és a mézeskalácsosok közt fogadta a zsidó hitközség küldöttségét, hanem az egy­házak között.

Az egyik ellenérv, hogy árt az „egy­ségnek”. De vajon mikor volt egysé­ges a zsidóság?

Csak a feledékenység mondathatja, hogy valaha létezett ilyen. Még az il­legalitásban és a lágerben sem voltak „egységesek” nagyapáink.

Nem emlékszünk a recepció körüli XIX. századi küzdelmekre? A zsidó­ság egy része (az ortodoxok és a neo­lógok is) ellenezték a liberális Tisza Kálmán miniszterelnök által 1883-ban felvetett törvényt, amely a katolikus, a református és a görögkeleti vallással egyenrangúnak fogadta volna el (recipiálta volna) a zsidó vallást?

Mit is mondott Vázsonyi Vilmos, később Bethlen igazságügy-miniszte­re?

„Aki pedig azzal akar minket vissza­tartani, hogy mi felébresztjük a szunnyadó antiszemitizmust, annak azt feleljük: tulajdonképpen sohasem lehetne semmit sem csinálni a zsidó­ság érdekében, mert vagy szunnyad az antiszemitizmus, vagy ébren van. Ha szunnyad, akkor nem szabad feléb­reszteni, ha ébren van, akkor meg kell várni, amíg elszunnyad.” (Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. MTA JK, 1993, 56. o.)

Ne emlékeznénk a korábbi vitáink­ra? A keresztények is ismerik a bibliai eseteket: Izsák kettéválasztotta család­ját, hogyha Ézsau rájuk támad, leg­alább az egyik tábor megmaradjon. Később a cadukkeus főpapság és a nép közt tanító farizeusok közt folyt vita, az utóbbiak váltak többségivé, amikor lerombolták a Templomot. A Talmud öt évszázad vitáit foglalja össze, és kiderül, hogy a legtöbb kér­désben mindig két álláspont létezett, amire az a szólás a válasz, hogy „ez is, az is az Örökkévaló szava!”. És mind­kettő jóra vihet. (Ez nem is meglepő, hiszen a létigéből kialakult istennév magában foglalja a valóság mindig meglévő kettősségeit.) Sabbatáj Cvi, az álmessiás minden hitközséget me­gosztott a XVII. században, amikor sokan már Spinozára hallgattak, aki szerint „a Természet a Teremtő”. So­ha nem volt egységes a zsidóság. Herzl ellen fellépett az ugandista Zangwill, a Ben Gurion-féle Hagana ellen az alakuló Izraelben ott volt a Begin-féle Irgun (és lőttek is rá, nem­csak az angolok és az arabok). A XX. században a többé vagy kevésbé totá­lis államok kényszerítették csak ránk az egységet.

Sokan azt vetik fel, hogy ez „csak a pénzről szól”. A pénz viszont nem „csak”, nem kell démonizálni és banalizálni, a pénz jelképes csereeszköz, amely nélkül nem működhet a társa­dalom. (Ha megszüntetik, más jelké­pek átveszik a szerepét.) Jogos viszont a kérdés: ha nem a vallásos hitközsé­gek képviselik a zsidóságot, hanem mellettük esetleg a megalakuló nem­zeti kisebbségi önkormányzat, akkor vajon nem lesz-e ez hátrányos hatású a vallásosokra nézve? Hiszen azt azért a legtöbb nem vallásos sem venné szí­vesen, ha emiatt zsinagógafelújítások, temetőfelújítások, kórházi renoválá­sok, szeretetház-bővítések, iskolafej­lesztések maradnának el, hiszen min­dezeket a költséges intézményeket a vallásosok szervein keresztül támo­gatja ma az állam. Valószínű, hogy az önkormányzat és a hitközségek között majd tárgyalások kezdődnek. Valaha a hitközségek kötelezően ellenezték a cionizmust, de amikor ez a nyomás megszűnt, kiderült, jól együtt tudnak működni mind a Szochnuttal (amely az izraeli kivándorlókat bátorítja), mind az 1948 után újra meg­jelenő Jointtal (amely ameri­kai zsidó támogatásokat ad szociális célokra).

Remélhető, hogy minde­zek a kérdések az elkövet­kező években tisztázódhat­nak, akár a Heisler András kezdeményezte Zsidó Kö­zösségi Fórum, vagy egy életre hívandó, állandó ke­rékasztal keretében.

Kérdés, lenne-e olyan ho­zadéka a kisebbséggé válásnak, ami miatt megérné bevallani, hogy para­dox csoport vagyunk, sem nem nép (hiszen mindig volt betérés, és eleve sok nép szövetsége voltunk), sem nem vallás?

Az egyetlen valódi ellenérv az len­ne, ha valaki nemcsak érzelmi alapú, hanem észérvekkel tudná alátámaszta­ni, hogy bárkinek is kára származhat ebből az új képződményből. Ahogy Herzl mondta az Egyenlőségben Sza­bolcsi Miksának: „Mi a cionizmust csak oda visszük be, ahol már nem árthat: ronthat-e az orosz vagy a ro­mán zsidó sorsán?” (Szabolcsi L., i.m. 87. o.) Az nem elég, hogy csak ke­veseknek lehet haszna: hiszen azt a kevés hasznot nem szép dolog előre elirigyelni az ügy majdani lelkes ki­harcolóitól.

A legfőbb érv a kisebbség mellett pedig az, hogy vannak, akik ezt termé­szetesnek tartják, és ha nincs is „iga­zuk”, akkor sincs az ellenzőknek joga megakadályozni, hogy éljenek szabadságjogaikkal, és kiharcolják a ki­sebbségi státust.