Még nem késő

Még nem késő

Október 26-án Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök kijelen­tette, hogy Izrael lefödendő a tér­képről. Kijelentését pár nap múl­va megerősítette, majd december 8-án azzal a javaslattal állt elő, hogy Izra­elt át kéne helyezni Európába. Ahmadinedzsád lapzártánk idején is ámokfutott egy jót: december 14-én soát tagadott, hozzá­téve, hogy Teherán sosem hátrál meg az atomprogram kérdésében.

Szilvan Salom izraeli külügyminiszter helyesen mutatott rá még Ahmadinedzsád októberi beszédére reagálva: Irán nyilván­való és tényleges veszélyt jelent Izraelre nézve. Ezért feltétlenül üdvös az izraeli atombomba léte, azonban az Irán részéről meglévő fenyegetettség önmagában nem elégséges érv egy, a perzsa fundamenta­lista, iszlám teokrácia elleni megelőző csapásra. Ráadásul – mutatnak rá az Irán­nal szembeni katonai fellépés ellenzői – semmi különös nem történt: Iránban ez a közbeszéd (plusz Izrael és az Egyesült Államok zászlajának kihagyhatatlan elé­getése) a norma része a sah bukta, ezzel a reformáció előtti Európa Iránban történt restaurációja óta. (Persze ők nem így fo­galmaznak, mert ez politikailag nem vol­na korrekt, de erről beszélnek.)

A szovjet atombomba kifejlesztése, 1949 után a két szuperhatalom vezetői pontosan tisztában voltak azzal, hogy egy, a másik elleni háborút hozhatnak ikszre, vagy akár meg is nyerhetnek, de a győzelem pürroszi lenne, kő kövön nem maradna, vagyis egy ilyen háborút még megnyerni sem lenne érdemes. Épp ezért a harmadik világháború többször (a kore­ai háború, a kubai rakétaválság, a berlini fal felhúzása, majd a Pershing rakétáknak a kitűnő Reagan elnök általi Európába te­lepítése idején) nem tört ki. (E sorok megjelenése a kolofonban felsorolt támo­gatókon kívül alapvetően Ronald Reagannek köszönhető: ha ő nincs, Lech Walesa, Václav Havel és Kis János min­den – szerkesztőségünk által őszintén tisztelt – hősiessége ellenére sincs rendszerváltás, így saj­tószabadság, tehát nincs Szombat sem. Emléke örök­ké él.) A hruscsovi, majd brezsnyevi Szovjetunió egyébként csak mérsékelten szobatiszta gerontokrata ve­zetőiben is volt annyi racio­nalitás, hogy a fenti ok miatt nem indítot­tak háborút az Egyesült Államok ellen.

Ez a racionalitás az, ami az iráni veze­tésből, úgy tűnik, teljesen hiányzik. Hi­szen, ha a józan észnek akár csak némi szerepe is lenne a perzsa vezetők gondol­kodásában, akkor az egyébként megle­hetősen Izrael-ellenes Európa Iránnal szemben viseltetett viszonylag megértő politikáját Teherán meg akarná őrizni és az iráni elnök ilyen, a biztosítékot még Brüsszelben, Berlinben, sőt: Párizsban és Moszkvában is kiverő csacskaságokra nem ragadtatná magát. (Az Izrael-ellenességbe burkolt kortárs európai antiszemi­tizmus lesz az egyik fő témája a szerkesztőségünk által január 21-22-re a Bál­int Zsidó Közösségi Házba szervezett konferenciának. Előadók: Heller Ágnes, Kovács András. Bence György, Kende Péter, Karády Viktor, Tatár György, Ge­reben Ágnes, Valki László, Bányai Lász­ló, Seres László, Eperjesi Ildikó, valamint a szerkesztőség tagjai. Kéretik eljönni.)

Az antiszemita hőbörgés mellett azon­ban az irracionalizmus sem volna önma­gában elég ok az Izrael-Irán utat retúrban egy teli tankkal megtevő F-15-ösök fel­szállására.

Csakhogy ez még nem minden.

Ha a világ nem lép közbe, Irán, belátha­tó időn belül, talán már tavasszal atomha­talom lesz. Nem elsőként a haramiaálla­mok közül, s Észak-Korea esete intő pél­da arra, hogy a világ nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy irracioná­lis, fundamentalista (hogy kommunista vagy mohamedán, esetünkben részletkér­dés), a nemzetközi terrorizmus támogatá­sa ügyében elkötelezett, felette igen elkö­telezett állam atomhatalommá váljék. Kés, villa, olló Irán kezébe nem való. Bár az Iránnal szemben végtelenül galamb Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója de­cember 9-i sajtóértekezletén még úgy vél­te: a tárgyalási lehetőségek nem merültek ki teljesen, még ő is úgy fogalmazott: „a nemzetközi közösség türelme fogytán van Iránnal szemben”. Közben az őrök Taná­csa – az SZK(b)P Központi Bizottságá­nak mullahokból és ultrakonzervatív jog­tudósokból álló helyi verziója – a marká­ba röhög (ez a kisebbik baj) és uránt dúsíttat (na, ez már gáz). Ténykérdés: Irán jelenleg semmivel sem együttműködőbb a Nyugattal, mint Irak volt 2003 tavaszán.

Ha Irán atomhatalommá válik, teljesen kiszámíthatatlan, hogy Izrael elpusztításá­ra vetemedik-e. Nem biztos, de a kockáza­ta megvan. Területe majdnem nyolcvan­szorosa, lakossága több mint tízszerese Iz­raelének. Ha nincs más célja, mint a lehető legnagyobb kárt okozni a zsidó államban, akár olyan áron is, hogy saját maga is rendkívüli pusztításokat szenved el, Izrael közel kerülhet a teljes megsemmisüléshez.

A harmincas években Hitler négy éven át hazardírozott. Fokról fokra szegte meg a Versailles-i békeszerződést: többek közt bevezette a hadkötelezettséget, remilitarizálta a Rajna-vidéket, annektálta Ausztri­át és Csehországot. Egészen 1939 őszéig azt tett, amit akart: a nyugati hatalmak München szellemének, az erkölcsileg tarthatatlan, gyakorlatilag működésképte­len appeasement-politikának megfelelően mindent elnéztek neki. Ha 1936 márciu­sában, amikor az első német katona átlép­te a Rajnát, a brit vagy a francia légierő közbelép, lett volna párszáz áldozat, vi­szont elmarad a második világháború.

A Közel-Kelet egyetlen demokráciája (vagy a Közel-Kelet demokráciáinak a fe­le: Törökország határeset), Izrael – s tágabban értelmezve: a nyugati/zsidó-keresztény/euroatlanti értékek – védelme érde­kében az iráni atomlétesítményeket le kell bombázni, minél előbb, annál jobb. Hogy az akcióra az ENSZ fedőnevű gittegylet (néhány tagja: Irán, Kuba, Szíria) áldását adja-e, teljességgel részletkérdés, miként az is az, hogy a kétségkívül nem túl hálás feladatot az Egyesült Államok, avagy Iz­rael hajtja-e végre.

Most még nem késő.

Fél év múlva lehet, hogy az lesz.

Szegő Péter