A fény árnyéka

Írta: Csáki Márton - Rovat: Politika

Zsidókat fényképezni – ez már-már valamiféle külön műfajjá nőtte ki magát. Merthogy fényképalbumról van itt szó, Villányi András fotóiról, melyekhez Lichtmann Tamás írt kísérőszöveget. Persze a „műfaj” szót – annak ellenére, hogy minden kisebbség életének dokumentálása, különösen a fényképészet területén, hálás téma – nem rossz értelemben használom.
 

 

Villányi András–Lichtmann Tamás: Az utolsó harminc év (a magyar zsidóság életéből), Villányi Kft., 2006; 178 oldal, 5490 Ft.

fény_árnyék.jpg

Egyszerűen annak a megfoghatatlan dolognak a jelölésére, ami ezekből a művekből – függetlenül alkotójuktól, születésük helyétől és időpontjáról – mindig ugyanúgy sugárzik: a nyúzott rabbik mosolyából, a gyerekek szénfekete szeméből, a kőerdőszerű temetőkből, a félig elhordott zsinagógákból. Ezek a képi témák egyszerűen túlmutatnak magukon, de másképpen, mint ahogy az minden valamirevaló művészi alkotástól elvárható. Még az úgymond „néprajzi” jellegen túl is – amiben mindig szembesülünk mások vagy magunk egzotikumával – inkább azt jelentik: valami után vagyunk. Az előszóban olvasható kérdésre, művészet-e a fényképezés – hisz a szem érzékenysége ellenére „csak” az objektív valóságot képes rögzíteni –, ennyiben nemmel kell felelnünk. Akárki exponáljon is, letörölhetetlenül ott az üzenet, hogy a posztholokauszt korban élünk. Csupán a Soá óta vetítjük-e vissza eme érzést az amúgy nyugalmat sugárzó régebbi alkotásokra, nem tudom – bár a klasszikus Roman Vishniac harmincas években készült képein már ez tükröződik. Valamit épp elpusztítottak, valamit hamarosan elpusztítanak. Mindig csak a maradék.

Villányi a lassú pusztulás krónikása, mert e tájékon az elmúlt harminc évben nem lehetett másféle képeket készíteni. Itt a zsinagóga: rom. Vagy éppen azt hivatott e kötet bemutatni, hogy mindannak dacára az elmúlt harminc évben is? Talán, ám a „valami súlyos emlék”-, „valami nyomasztó előérzet”-féle létszituáció lehetetlenné teszi ezt, ezen még a gyerekportrék, vagy az utolsó években készült felvételek sem változtatnak. Pontosan a fentiek miatt: hasonló érzés fog el, ha ránézek egy 1983-as vagy egy tavalyi képre, holott egyazon tapasztalatokban gyarapodó, változó érzékenységű ember állt a fényképezőgép mögött, más-más korban. Sokkal megdöbbentőbb, miképpen tudhatja valaki három évtizede ilyen elszántsággal, mivel akar foglalkozni, hogyan akar látni; milyen ellenállhatatlanul vonzza ez a furcsa nosztalgia önmaga és a megfoghatatlan után. Villányi vagy ilyen egységes színvonalat produkált, vagy nagyon alaposan válogatott. És jól szerkesztett anyag ez: ünnepek, portrék, ortodoxia, haszidok, gyerekek, temetők stb., áttekinthetően tagolva (ahogy Lichtmann informatikus-anekdotikus szövegei is az alkalmas regiszterben mozognak, nem terhelve túlzottan a mégiscsak néznivaló albumot). Mindenesetre mintha a kirekesztettségnek és az otthonosságnak, beavatottságnak ugyanaz az érzékenységet stimuláló kettőssége hatná át munka közben, mint a vallási életben esetleg tudatlan szemlélőt-olvasót. Az inspiráció forrása – sejtésem szerint – részéről is épp ez az ambivalencia lehetett: benne él e közegben, mégis nem szűnő csodálkozással tölti el a felismerés, hogy ez van, ez akkor is itt volt, és még mindig létezik.

Hogyne lenne művészet a fényképészet! Egyike azon dolgoknak, melyekben azonnal lelepleződik az őszintétlenség, a tisztátalan szándék. Valóban nagy kérdés, vajon a halál vagy az öröklét árad-e a fényképekből, filmekből. Az elővillanó arcok láttán nekem minduntalan Buber egyik szellemtörténete jutott eszembe, melynek két világ közt tébláboló hőse így szól: „rég meghalt ember vagyok, s elmúlt megannyi földi esztendő, anélkül, hogy halálomról tudomásom lett volna”. Ám Villányi nem az a fajta, aki „ellopja a lelket”. Biztosan ezt érezte meg a Kállói Rebbe is, amikor kivételt tett vele, és engedte lefényképezni magát. Budapesten, 1977-ben.

 

támogatás
[popup][/popup]