Töredékek a litván zsidóságról II.

Alfredas Jomantas a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal európai referense. Litván katolikus, ennek ellenére ő (és nem a hivatalos zsidó közösség) szervezi az Európai Zsidó Kultúra napját hazájában. Hogy miért? Hosszú utat járt be, amíg ide eljutott. A kilencvenes évek elején New Yorkban járva meglepve látta, hogy hazája egyik nemzeti étele, a kugelis, valójában zsidó eredetű, s hajdan kugelnek hívták.
 

Kutatgatni kezdett, s néhány más ételnél is hasonló eredményre jutott. Aztán néhány épületről kiderült, hogy hajdan zsinagóga volt, néhány városrészről, hogy ott hajdan zsidók laktak. Aztán kiderült, hogy Kaunas modern európai negyedeit túlnyomórészt zsidók tervezték, és hogy hajdan a város lakosságának negyede zsidó volt. Lassan kibontakozott előtte egy elpusztított nép és kultúrája, amiről az iskolában nem tanult semmit.

Elkötelezettje lett a zsidó örökség feltárásának. 2004-ben közreműködött a zsidó örökség hetének megszervezésében. Az ország városaiban és falvaiban igyekeztek bemutatni a tudatlan helyieknek az egykori zsidó közösség életének nyomait. A zsinagógát, a temetőt, az egykori zsidó iskolát, színházat. Az öregek segítségét próbálták ehhez megszerezni, akik persze mindenre jól emlékeztek, de nem mondtak el gyerekeiknek semmit. A fiatalabb nemzedék pedig rácsodálkozott a községi gabonaraktárra: Jé, ez valamikor zsinagóga volt?

Alfredas szerint a fogadtatás egyértelműen pozitív volt. Az emberek nyitottan és érdeklődve ismerkedtek hazájuk történelmének eddig nem ismert fejezetével. Úgy tűnik azonban, nem igazán tudatosult még, hogy ennek a fejezetnek mi lett a vége. A múlttal való szembenézés, a tisztázó viták terén Litvánia vagy tíz évvel le lehet maradva Magyarország – vagy akár Lengyelország – mögött.

Alfredas némileg rezignáltan említi, hogy a zsidó közösség nem igazán törekszik a hatalmas kulturális örökség feltárására. Legsürgősebb lenne az egykori fából épült zsinagógák megmentése. Ezekből az egyedül álló építészeti emlékekből még tizennégy van az országban. A helyiek – ha nem használják valamire – nem törődnek vele, mert ez a zsidók dolga. A zsidó közösség szerint viszont a helyiek feladata rendben tartani azt, amit hajdan elvettek tőlük. Alfredas együttműködést szorgalmaz, ami egyelőre még nem létezik.

Roza Bielauskiené a zsidó múzeum főmunkatársa, akitől Alfredas a leginkább reméli, hogy változást hoz a zsidó kulturális örökség ügyében. A fáradtnak tűnő asszony erősen fogadkozik: ha jövőre nyugdíjba megy, nekilát a nagy munkának. Úgy tűnik, rá osztották a feladatot, hogy egy hajdan kétszázezer fős, a jiddis kultúra csúcsain járó közösség hagyatékát előássa a föld alól. A közösség egyelőre el van foglalva saját életének megszervezésével meg a kárpótlással.

A Vilnai Gaon Állami Zsidó Múzeum a hajdani kis gettó egyik épületében kapott helyet. Nem olyan régen nyitotta meg kapuit, ennek megfelelően korszerű, lifttel is felszerelt, de a kiállítás elrendezése hagyományos. Fényképek a háború előtti időkből, javarészt holokauszttémájú festmények, relikviák (köztük egy gyertyatartó és egy tóravért a hajdani nagy zsinagógából) – mellettük szöveges magyarázat litvánul és angolul. A középső emeleten a litvániai zsidóság történetét mutatja be vagy húsz tabló Vytautas nagyfejedelemtől a posztszovjet korszakig. A tablók mintegy fele a holokauszttal foglalkozik. A szöveg tárgyszerű, néven nevezi a tényeket, nem apologetikus, de szinte teljesen érzelemmentes. A felkészült szakértő keze nyomát viseli magán: nem csapong, nem jajong, nem vádaskodik. Beszéljenek a tények. Az alagsorban, a pénztár mellett könyvespolc: mintegy huszonöt (javarészt litván nyelvű) könyv a zsidóság múltjáról, jelenéről. A választék a magyarországihoz képest elenyésző. Hát igen: litván nyelven írni a zsidókról – ilyesmi 1989 előtt gyakorlatilag nem létezett. Eltöltök vagy három órát a múzeumban: hétköznap délután van, néhány látogató lézeng csupán.

A zsidó közösség háromemeletes központja a város egyik főutcájában áll. Láthatólag csak az első emelet él igazán: itt vannak az irodák. A többi még nincs „belakva”: a harmadik emelet tágas termeiben csak néhány kiállítási tabló árválkodik.

A légkör családias: az ügyvezető igazgató kicsi szobájába – miközben beszélgetünk – ötpercenként nyit be valaki, aki eltévedt, tanácsot kér, méltatlankodik vagy kiabál.

Simon Gurevicius, az igazgató huszonöt éves, nemrég fejezte be az egyetemet. Az idős elnök, aki csak a stratégiai ügyeket (politika, kárpótlás) tartja a kezében, a napi menedzsmentet átengedte neki. A derűs, kiegyensúlyozott fiatalember ontja az információkat. Vilniusban 3200 zsidó él, de a közösségnek csak nyolcszáz bejegyzett tagja van. A szociális központban 1400 – túlnyomórészt idős – embert tartanak nyilván. A balti zsidók közös táborozásán minden évben 350 fiatal vesz részt. Sabatkor mintegy ötven ember van a zsinagógában.

„A minjen is alig van meg” – így a kissé cinikus portás, akivel korábban, várakozás közben beszélgetek. A számokat – ezt Magyarországról tudjuk – az érintettek többnyire fölfelé kerekítik, a csalódottak, a cinikusak viszont lefelé. A portás csalódott, panaszkodik: a közéletben elfojtott antiszemitizmus megjelenik az interneten. Legutóbb – meséli – egy levelező azzal büszkélkedett, hogy nagyapja az egyik Einsatzgruppe tagja volt.

A Sólem Áléchemről elnevezett zsidó iskola tizenhét éve nyitotta meg kapuit egy zöldövezeti szovjet kockaépületben. Az iskola állami intézmény, a szülők nem fizetnek tandíjat. „Nagy vívmánya ez ifjú demokráciánknak” – így Jakobas úr, az igazgató.

Ehhez járulnak még a külföldi zsidó szervezetek adományai, így a 260 diák (7–19 évesek) családias légkörben s az átlagnál jobb körülmények között végezheti tanulmányait.

Az állami curriculumon kívül héber nyelv, zsidó történelem és hagyomány szerepel a tantárgyak között. Az oktatás nyelve a litván. (Ez a Baltikumban nem magától értetődő: a jóval kisebb lubavicsi iskola orosz tannyelvű, a lubavicsi rabbi is inkább oroszul beszél, mint litvánul.) A gyerekek egy része oroszul is tanul, ők négy nyelvhez (litván, orosz, angol, héber) három ábécét is elsajátítanak.

– Kit vesznek föl az iskolába?

– Minden zsidó gyereket, alanyi jogon.

– És nem zsidókat?

– Őket csak akkor, ha komolyan meg tudják indokolni, hogy miért ide jelentkeznek. Az utcáról nem fogadunk senkit.

– Miért jelentkeznek ide nem zsidók?

– Azért, mert a tanulmányi követelmény magas, az iskola kicsi, barátságos, és a légkör nem agresszív.

A diákok túlnyomó része az állami egyetemeken tanul tovább, s utána sem tervezi a kivándorlást. AZ EU-tag Litvánia konszolidálódott. Az elmúlt években huszonöten tértek vissza Izraelből, miközben 2006-ban csak hárman alijáztak. A kivándorlók közül sokan újra fölélesztik litván kapcsolataikat. Nem költöznek vissza, de visszajárnak nyaralni, és ingatlanokat vásárolnak.

1918-ban az újonnan létrejött, még gyenge litván állam az állampolgári hűségesküért cserébe széleskörű autonómiát ajánlott a lakosság egyötödét kitevő zsidóknak. A politikai autonómiát hamarosan visszavonták, de a kulturális autonómia végig megmaradt. Az 1924–25-ös tanévben 300 zsidó elemi iskola, 20 középiskola és egy tanítóképző működött az országban. Kaunasban, az akkori fővárosban három héber tannyelvű, cionista szellemiségű és egy jiddis nyelvű gimnázium várta a növendékeket. A zsidók gyerekeik 93 százalékát saját iskoláikban taníttatták.

1940-ben a független Litvániát megszállta a Szovjetunió. A litvánok egyöntetű gyűlöletét kiváltó szovjeteket számos zsidó megkönnyebbüléssel fogadta, mert tudta: a másik alternatíva a náci Németország lenne. A kommunista rendszernek – mint mindenütt – áldozatai és haszonélvezői között is sok volt a zsidó. A zsidó vállalkozókat, szociáldemokratákat, független értelmiségieket, cionistákat nagy számban deportálták, viszont a lojális zsidók előtt megnyíltak a szovjet államigazgatás kapui.

A litvánok többsége csak az utóbbit látta, és ezt árulásnak tekintette. 1941-ben felszabadítóként üdvözölték a bevonuló németeket, és azonnal szabad folyást engedtek bosszúszomjas dühüknek. Kaunasban már a német bevonulás előtti napokban ezerkétszáz zsidót mészároltak le. A horror felfoghatatlan gyorsasággal csapott le: a náci megszállás után hat hónappal a kétszázezer fős litván zsidóság 80 százaléka már nem élt. A gyilkolásra szakosodott mobil egységekben (Einsatzgruppen) 8-10 németre gyakran 30-40 litván jutott.

*

A háború után hamarosan amnézia fedte be a rémségeket. A visszatérő szovjetek 1950-re minden zsidó intézményt felszámoltak, s a holokausztra való emlékezés is tilalom alá esett. A zsidók számára a fordulat akkor állt be, amikor 1950 után hivatalos szovjet politika lett az antiszemitizmus. Ekkor a szovjeteket utáló Baltikumban hirtelen jobb lett zsidónak lenni, mint Kijevben vagy Moszkvában. Aztán a hatvanas évek végétől a Szovjetunióból végleg kiábrándult zsidókat és a balti népeket összekötötte egyfajta szolidaritás: szabadulni a Birodalomból. Ebben a korszakban alakult ki az Izrael iránti szimpátia a Baltikumban: íme, egy kis ország, s képes dacolni a szovjetekkel.

1990 után a függetlenné váló litván nemzet keresni kezdte példaképeit, és természetesen nem hagyhatta ki a szovjetellenes függetlenségi harc hőseit sem – akik közül sokan a németekkel szövetségben küzdöttek. A sajtó és a közvélemény elutasította, ha Izrael vagy a nemzetközi zsidó szervezetek litván háborús bűnösök perbe fogását szorgalmazták, és azonnal replikázott: a zsidókat kellene bíróság elé állítani, mert a szovjetekkel kollaboráltak. Ugyanilyen ellenszenvvel fogadták, amikor 1995-ben az akkori köztársasági elnök hivatalosan bocsánatot kért a holokausztért.

Azóta eltelt tíz év: Litvánia, az Európai Unió tagjához illően törvénybe iktatta a holokauzst emléknapját; ilyenkor, a legfőbb állami méltóságok jelenlétében félárbocra engedik a nemzeti zászlót. Az egykori tömeggyilkosságok helyszínén (több mint kétszáz!) helyreállították a zsidó mártírokra emlékező jiddis feliratokat. Helyi szinten is számos társadalmi kezdeményezés indult: iskolai megemlékezések, konferenciák.

A Soá emlékezetétől eltekintve (!) nem érezhető erős antiszemitizmus Litvániában. Az európaiságát hangsúlyozó litván politikai-kulturális elit az ország történelmének részeként tekint az egykor itt élő, nagy hagyományú zsidóságra. 1997-ben állami keretek közt emlékeztek meg a Vilnai Gaon halálának kétszázadik évfordulójáról.

Az Izrael-kép jóval pozitívabb, mint Nyugat-Európában. A közvélemény (beleértve a vad nacionalistákat is) oroszellenes és Amerika párti, és tudja: Izrael Amerika szövetségese. A vilniusi városháza falán dombormű őrzi George W. Bush amerikai elnök szavait: „Aki Litvánia ellensége, az ellensége az Egyesült Államoknak is.”

Az írás első részét lásd itt.