Migrációs folyamatok az arab világban
Egészen az Oszmán Birodalom felbomlásáig, amely legalább névleg uralma alatt tartotta az Arab-félsziget országait, a térség viszonylag egy koherens egésznek számított. Az országhatárok kialakulásával a belső migrációs folyamatok árnyaltabbá váltak és óhatatlanul kihatottak rájuk a politikai és társadalmi események.
|
Ebben a helyzetben egy-egy nagyobb törzs, például az Anazák vagy a Simmarik dírája, azaz vonulási területe nem vette figyelembe,sem a határokat sem a hivatalos papírokat: az előbbi törzs esetében ez főleg Jordánia és Szaúd-Arábia volt, a másodiknál pedig Jordánia, Szíria, Irak és Szaúd-Arábia. Könnyebb helyzetben vannak e tekintetben az úgynevezett GCC-országok (Gulf Cooperation Council, amely Ománt, Szaúd-Arábiát, Bahreint, Katart, az Emirátusokat és Kuvaitot foglalja magában); ezek megkönnyítették tagjaiknak az egymás országába történő munkavállalást, utazást, sőt, a letelepedést is. A GCC-országok uralkodóházai is elsősorban a helyi beduin népességre támaszkodva alapozták meg hatalmukat, így tekintetbe veszik a dírák elhelyezkedését. Hasonló folyamat nem ment végbe az ugyancsak jelentős nomád népességgel rendelkező Észak-Afrika egyes országaiban, például Líbiában vagy Algériában, ahol a bizonytalan politikai folyamatok (puccsok, erőszakos gyarmatosítás) csírájában elfojtottak minden hasonló kezdeményezést.
Ami az Arab-félszigetet illeti (s ebbe társadalmi szempontból beletartozik Egyiptom is), a migrációs folyamatok csekély kivételtől eltekintve Északról Dél felé zajlanak, azaz főleg a Levante térségéből igyekeznek az Öböl-országok felé, mégpedig elsősorban munkavállalás formájában. A munkavállalás egyébként is az arab országokban lévő fluktuáció egyik elsődleges oka és e tekintetben két modellt különböztetünk meg: az elsőt Irak reprezentálta a legjobban, s a pánarab eszméket tükrözte vissza, a Szaddam Husszein vezette országba érkező más arab államok polgárai lényegesebben privilegizáltabb helyzetben voltak, mint nem arab munkavállaló társaik.
Az első és a második Öböl-háborúval ez a modell elbukott és hosszútávon a GCC-országok pragmatikusabb megoldása tűnik sikeresnek, amely származásra való tekintet nélkül, inkább az olcsó munkaerőt preferálja, így lehetséges, hogy bár a tagországokban jelentős levantei arab kisebbség él, azok nemcsak nem egyenlők más külföldi társaikkal, de az álláshirdetéseknél előnyt élveznek az európai vagy egyesült államokbeli jelentkezők. A helyzeten csak rontott az Öböl-háború, mikor a levantei arab országok Szíria kivételével Irak mellett sorakoztak fel, míg a Perzsa-öböl államai, elsősorban a megtámadott Kuvait és a térségben elfoglalt hatalmi pozícióját – joggal – féltő Szaúd-Arábia Bagdad ellen foglalt állást. Ugyancsak erre az időre tehető a megszálló irakiakkal bizonyítottan kollaboráló nagyszámú palesztin lakosság kitoloncolása Kuvaitból is.
Az Öböl-országokban elsősorban Kuvaitban mutatkozik meg az északi arab országokból érkező bevándorlókkal szembeni ellenszenv, amely az állampolgársági törvények esetében is megmutatkozik: férfi kuvaiti állampolgár külföldi felesége sokkal hamarabb kapja meg férje állampolgárságát, ha nyugati országból érkezett, illetve a pár esetleges válása során nem veszíti el azt, míg pl. egyiptomi, szír, libanoni vagy palesztin társnőiknek a bürokratikus folyamat sokkal hosszabb ideig tart, és ha férjük elválik tőlük, automatikusan elvesztik az állampolgárságukat is. A helyiek ezt azzal indokolják, hogy az északiak „szerencsevadászok”, akik a házasság után sokszor igyekeznek egész családjukat a tehetősebb országba telepíteni. Általában ezekben az országokban szinte lehetetlen más arabnak állampolgárságot szerezni, noha sokszor hallani olyan véleményeket, hogy „ők építették fel azokat”. Ellenben a GCC országaiban – a külföldi vendégmunkát ellensúlyozandó- ugyancsak gőzerővel folyik a „szaudizáció”, „kuvaitizáció”, „omanizáció”, stb., amelynek a célja a helyiek bevonása az állami és privát szektorokba.
Külön helyzetet foglalnak el az arab világon belüli migrációs folyamatokban a palesztinok, akik 1948 óta egyre nagyobb számban vannak jelen a többi arab országban, azonban ottlétük – noha ezen országok mindegyike elvben támogatójuk – nem mentes a társadalmi és politikai feszültségektől sem. A palesztin emigránsok legnagyobb sérelme, hogy a befogadó arab országban nagyon nehéz, szinte lehetetlen állampolgárságot szerezniük. Hisám Yúszuf, az Arab Liga szóvivője szerint a tilalom szükséges.
– Ha minden palesztin teljesen beintegrálódik a befogadó országba, többé nem volna szükség arra, hogy visszatérjenek eredeti hazájukba – indokolta az országok döntését.
A palesztinokat saját kormányuk is csak részben támogatja: magasrangú politikusaik a palesztinok helyzetének javítását követelik az arab országoktól, azonban ők sem értenek egyet az állampolgárság felvételével. Szaeb Erekat néhány éve határozottan elutasította a palesztinok integrációját a szomszédos országokba, mindössze azok kormányát sürgette, hogy arra az „átmeneti időre”, ameddig a menekültek ott élnek, biztosítsanak nekik jobb életkörülményeket. Ám sok vegyesházasságból született – s időközben felnőtt – gyerek már a másik szülő hazáját tekinti otthonának, s vallja magát öntudatos egyiptominak, libanoninak, szírnek, stb.
A palesztinok tehát némileg joggal érzik úgy, hogy pusztán gyalogáldozatok egy nagyhatalmi sakkjátszmában; állampolgárság hiányában továbbá elesnek a „befogadó ország” számos juttatásától. Libanonban például, ahol tizenkét menekülttáboruk van, a palesztinok el vannak tiltva néhány foglalkozástól és nem részesülnek a közgyógyellátásból sem; az integráció hiánya – akárcsak néhány évtizeddel korábban Jordániában – oda vezetett, hogy napjainkra a palesztinok alig éreznek közösséget a befogadókkal, táboraikban pedig gombamód szaporodnak a radikális mozgalmak, teret nyernek a fundamentalista eszmék. Bejrútnak azonban más oka is van az állampolgárság megtagadására: ha a többségében szunnita muszlim palesztinok libanoni polgárok lennének, felborulna az ország kínos pontossággal összeállított vallási megoszlása szunniták, síiták és keresztények között. Szíriában, ahol közel félmillió palesztin él, ugyancsak lehetetlenség az állampolgárság megszerzése.
Napjaink globalizálódó társadalmában, illetve az arab világot sújtó részben politikai, részben társadalmi gondok miatt úgy tűnik, a területen a migrációs folyamatok nemhogy csökkenni, hanem erősödni fognak. Érdekes jelenség, hogy noha e cikk bevezetője utal a határok kialakulásának viszonylagos újdonságára – összehasonlítva például az európai nemzetállamok kialakulásával –, mégis megfigyelhető egy erős nacionalista tendencia. Germanus Gyula említi, hogy évszázadokon át az arabok inkább vallásuk, szülővárosuk vagy éppen mesterségük után azonosították magukat, ám úgy tűnik, tán éppen a pánarab eszme gyakorlati megvalósításának nyilvánvaló kudarcával, napjainkban az arabok egyre öntudatosabban vállalják hazájukat, s ritka a teljes asszimiláció más arab országban.