Generációváltás a jobboldalon?
A látszat néha csal. De ha már a közhelyeknél tartunk, rángassunk elő a hajánál fogva egy másikat. Nem minden az, aminek az első pillantásra látszik. Egyeseket talán meglep, de még a magyar jobboldal sem.
Mindenféle áramlatok vannak ugyanis, igaz, egyelőre alig érzékelhetőek, de legalább léteznek. Ez is valami. Ezek az áramlatok mindenesetre tökéletesen européernek nevezhetők. Miről is van szó? Generációváltásról? A mentalitás megváltozásáról? Esetleg arról, hogy a fiatal konzervatívok felfalják saját szüleiket? Mindháromról. És egyikről sem. A korábbitól alapvetően eltérő hangnemről leginkább. Ha úgy tetszik, megjelent a magyar jobboldal frissített változata, hiszen, ha hihetünk nekik, és miért ne hihetnénk, a provincializmuson túl is van élet. Mifelénk ugyanis a jobboldali véleményformálók többsége, tisztelet a kivételeknek, továbbra is idegenkedik a kapitalizmustól, az egyéni felelősségvállalás elől pedig legszívesebben mindenkit az állam ölelő karjai közé menekítenének. Az olyan orgánumok, mint a Kommentár, a Konzervatórium, vagy a Reakció erre a provincializmusra mondanak határozott nemet. Meg az antiszemitizmusra. Nem a baloldal hivatásos megmondóemberei dolgának megnehezítése miatt, akik előszeretettel antiszemitázzák le az egész jobboldalt, hanem egyszerűen azért, mert tudják, hogy a józan ész és az antiszemitizmus kölcsönösen kizárják egymást. A direkt politizálást mindenesetre nem érzik feladatuknak, ami érthetővé teszi távolságtartásukat közéletünk mindennapos sárdagasztásától. De kik ezek az emberek? És mit akarnak?
Ablonczy Balázs, a Kommentár című kéthavilap főszerkesztője szerint azzal a szándékkal indították el a folyóiratot, hogy nyilvánosságot biztosítsanak az együttgondolkodásnak, közös problémáink kibeszélésének. Köldöknézés helyett azonban igyekeznek megoldásokat keresni – és ha a megoldást külföldön találják meg, akkor sem jönnek zavarba. Nem véletlen, hogy rendszeresen közölnek fordításokat, a látókör kiszélesítése nélkül ugyanis értelmét veszítené mindaz, amire vállalkoztak. „Kapcsolódási pontokat keresünk a nyugat-európai és a kelet-európai konzervativizmus között” – mondja Ablonczy. Szellemi függetlenségük megőrzése nélkül azonban nem lehetne hitelesen érvelni az eszmék szabad piacán, ezért aztán ügyelnek arra, hogy túllépjenek a magyar belpolitika kocsmáján, ahol sokan még mindig csak vagy-vagy-okban képesek gondolkodni. „Nincs bennünk megfelelési kényszer”. Különvéleményük viszont van. „A magyar jobboldal fölismerte, hogy a régi beidegződések a rendszerváltástól függetlenül a mai napig elevenek. A legtöbben továbbra is elvárnák, hogy törődjön velük az állam. Mi viszont öngondoskodásban gondolkodunk. Meg kellene végre értenie mindenkinek, hogy nincs ingyenebéd.” Aztán némileg ironikusan hozzáteszi, hogy „az elvonás mértékét nézve persze igazán kiszolgálhatna bennünket az állam”.
Ablonczy a jobboldal felfrissülését nem egyszerűsítené le generációs kérdéssé, már csak azért sem, mert az új idők új dalait nem csupán harmincon aluliak éneklik, bár azok, akik a szocializmus végóráiban szocializálódtak, egészen máshogy állnak hozzá a megváltozott körülményekhez. Véleménye szerint egy igazi konzervatív a totalitarizmus minden formáját elutasítja. És egyformán emlékezik a kommunizmus és a nácizmus áldozataira. „Nyíltan ki kell mondani, a magyar zsidóság tragédiája magyar tragédia volt.” Az antifasiszta diskurzus azonban viszolygással tölti el. „Túl sokszor lett farkas kiáltva. Ami fölveti a baloldali értelmiség felelősségét is. De ameddig a verbális agresszió nem fordul át fizikai agresszióba, nem nagyon lehet vele mit kezdeni, hiszen önmagában ezért a szólás szabadságát hiba lenne korlátozni.”
A Konzervatórium egyfajta alulról szerveződő think-tank, ahová tucatnyinál is több szerző ír rendszeresen. Ahogy honlapjukon olvasható, egy olyan szellemi műhely megalapítását tűzték ki célul, ahol „különböző világnézetű emberek gondolkodnak és emelnek vita tárgyává olyan kérdéseket, melyekről a nagy magyar nyilvánosság nem, vagy keveset beszél”. Tallián Miklós szerint, aki egyébként Elefánt néven blogol a Hírszerzőn, a fiatal jobboldaliak teljesen újszerű gondolatokat hoztak elsekélyesedett közéletünkbe. Ablonczyhoz hasonlóan ő sem ért egyet azzal, hogy mindezt egyszerű generációváltásnak lehetne tekinteni, hiszen „léteznek libertarianizmusukat titkoló idősebb fideszesek is, egyelőre ráadásul a hagyományos jobboldal leváltására sem került sor, igaz, legalább a monopóliumából sikerült valamennyit lefaragni.” Tallián Beastie Boys-t hallgató jobboldaliaknak nevezi a vérátömlesztés feladatát elvégző fiatalokat, akik szerinte „intellektuálisan egyértelműen felkészültebbek, mint egy átlagos parlamenti képviselő”. A „hatalomátvételhez” azonban mindenekelőtt „pénz kellene, meg paripa, meg fegyver”. De már az is valami, hogy sikerült túllépni a hagyományos szereposztáson, hiszen „az antifasizmus korántsem egyenlő György Péterrel és Tamás Gáspár Miklóssal”. Az antifasizmust a szocializmus találmányának tartja, ami persze nem azt jelenti, hogy szó nélkül hagyná az aggodalomra okot adó jelenségeket. „Nyilasok, neonácik vannak, ahogy fasisztoid jelenségek is, fasiszták azonban nincsenek. Teljesen fölösleges tehát az antifasizmussal maszatolni. A nácik közé persze bárkit be lehet lökni, de ennek mindössze annyi eredménye lesz, hogy az illető náluk fog közösségre találni. Pedig akit csak lehet, érdemesebb lenne meggyőzni arról, hogy nyilasnak lenni nem jó. A megbélyegzéshez, elszigeteléshez csak végső esetben kellene nyúlni. Még akkor is, ha ezért túlzott engedékenységgel vádolja meg az embert a baloldal.” A szélsőjobboldallal szerinte csak egészen kirívó esetekben érdemes konfrontálódni, hiszen „meg kellene végre találni az egészséges egyensúlyt az elhatárolódás, a vita, valamint a nyílt tiltakozás között.”
A Reakció tulajdonképpen az UFI, vagyis az Utolsó Figyelmeztetés reinkarnációjának tekinthető, ami eredetileg a Fidelitas, a Fidesz ifjúsági tagozata belső hírlevele volt. Balogh Ákos Gergely főszerkesztő-helyettes szerint a nemzedéki jelleg nagyon is érződik a folyóirat hangvételén, hiszen a szerzők túlnyomó része még a harmincat sem töltötte be. „A kapitalizmus és a piacgazdaság barátai vagyunk. Nekünk persze szerencsénk volt, nem a szocializmusban kellett felnőtté válnunk. ”A jobboldal tőkeellenességét azzal magyarázza, hogy „a nagytőkések sokáig kizárólag utódpárti figurák voltak. A frusztráció erre vezethető vissza, sokan ugyanis nehezen dolgozták föl, hogy a tőke kizárólag a másik oldalt gazdagította évtizedeken keresztül. De ez időközben megváltozott”. Az antifasizmusról hasonló véleménye van, mint Ablonczynak és Talliánnak. „Ideje lenne véget vetni annak a történelem-szemléletnek, hogy amíg az egyik oldal holokausztozik, a másik kommunistázik. Ez egy embertelen versengés, hiszen amíg csak arról esik szó, hogy bezzeg a másik, nem jutunk előrébb.”
Mindez azonban egyelőre az underground. Belátható időn belül nem is lesz belőle mainstream, valószínűleg még a jobboldalon sem, országosan pedig egészen biztosan. De nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy adott a lehetőség. Tessék választani!
Címkék:2008-10