Konrád György: Kristályéjszaka?

“A könyv az ember sűrítménye, külön lélek, a könyv és az ember itt egyre megy. A füstbe szálltak, a talajjal elkeveredők előtt a hiány felmutatásával tiszteleghetünk.Hiányozni fogsz, mondjuk egymásnak búcsúzóul, és ez kinél igaz, kinél nem. Saját hiányunkat pedig nem egyszerű elképzelnünk.”

 

Miért kellett, mi célt szolgált azon az egy éjszakán ezer zsinagógát felgyújtani?
Miért?
Bűnrészessé tenni a lakosságot, érdekeltté tenni, bevonni a bűnbe?
Újdonsült vezérei ellenséget találtak a népnek.
Nagy siker, ha megajándékozzák egy ellenséggel, akit gyűlölhet, ahogy csak bír.
Nemcsak a szeretet képességét lehet tornáztatni, hanem a gyűlöletét is.
Gyújtsd meg a templomát, akkor utána kirámolhatod a szekrényét.
Az öntudat akkor erős és pirospozsgás, ha győztél, ha magad alá gyűrted, és ha netán megölted a másikat.
Ha megölted, akkor nem tud felkelni, és bosszút állni.
A végérvényes győzelem végérvényes megoldást, Endlösungot igényel.

Ma már, hetven évvel később, az odavezető út az érdekes, és ami utána van, az előzmény és a következmény.
Az előzmény az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz. Szómágia. Nyilatkozat. Tiszta önkény.
A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik, a hutu, vagy a tutszi, akit meg lehet, sőt meg is kell ölni.
Tegnap láttam a televízióban egy fekete falut, fekete afrikaiak irtottak ki szomszédos falvakat, a házban lakó civileket lelőtték, ott fekszenek a vertföld padlón.
A géppisztolyos ifjak közönnyel ácsorognak, láttak már ilyet, fiatalok, természetesnek találják a dolgokat.
Nemcsak azért, mert tanulatlan fiatalok.
Az érett korú szép afrikai írónők a legjobb családokból is így magyarázzák meg a gyilkolózást.
Miért ölik a tutszik a hutukat? – kérdeztem.
Megrándította a vállát: Mert hutuk, ennyi magyarázat neki elég volt.
Ha a fiúnak mondták, hogy vágja le az apját, machetével megtette, nehogy őt vágják le.

A közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége.
A többi nép a zsidókkal szemben talán lustább volt, kevésbé elhatározott, mint a németek.
Ez az abszolutizmus nemcsak a tömeggyilkosságban érvényesült, de a múlt feldolgozásában is.
Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti, jó szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció, az elvont ellenségképzés által.
Félelmetes, hogy az ilyesmi milyen gyorsan megy.
A közelmúlt balkáni háborúi is erre utalnak.
A szomszéd és barát a szomszédnak és barátnak a nyakára tette a kést.
És ha ledöfte, akkor előállt a hiány, az üresség, az, hogy nincs már ott.
De vajon kit zavar ez?
Bele tudtunk törődni társaink, kedveseink, szüleink, halálába, és még élünk.
Szégyelljük magunkat ezért?
A mi halálunkba is bele tudnak majd törődni.
Az élet útján tovább visz a kölcsönös alázat egymás halála iránt.

Mire képes a művészet, ha szólni akar a forró vagy hideg vadságról?
Mutassa a csapást és a lerogyást? Az emberi testet az apokaliptikus paták alatt? A kegyetlenség pozitivitását? A gyilkost és az áldozatot akcióban?
Ez már megtörtént, most ne a hangos ordítson, hanem a csendes, talán éppen a néma szóljon hangosan és érthetően.
Az elpusztítottak legmaradandóbb nyoma a hiányuk.
Hogy nélkülük a világ szegényebb.

Kell a fényszövedék, és kell a hangszövedék, az anyag a maga természetes gyarapodásában, fogyatkozásában és folytonosságában, hogy feltűnjön a belehasított hiány.
A semmihez kell a valami, másképpen nem látszik, nem vevődik észre.
Van Berlinben két remek műalkotás, mind a kettő a hiányt próbálja ábrázolni, és beleütközik saját médiumának a határaiba.

A láthatóbb és feltűnőbb: a zsidó múzeum, a benne található űrökkel, a semmi tornyaival, de a semmi építészeti eszközökkel nem megragadható.
Az építészet – zárt tér létrehozása.
Az építész által voidnak nevezett üres torony is fallal körülzárt tér.
A semmi a valamihez való viszonyában észlelhető.
A fal nyomatékosan valami.

A másik térforma, negatív földalatti szobor, egy üres könyvtárszoba, könyvnélküli polcokkal az Opera mellett, ahhoz, hogy megláthassuk, meg kell közelítenünk, kékesfehér fénnyel jelentkezik a kövezet alól.
A könyv az ember sűrítménye, külön lélek, a könyv és az ember itt egyre megy.
A füstbe szálltak, a talajjal elkeveredők előtt a hiány felmutatásával tiszteleghetünk.
Hiányozni fogsz, mondjuk egymásnak búcsúzóul, és ez kinél igaz, kinél nem.
Saját hiányunkat pedig nem egyszerű elképzelnünk.

A kristályéjszaka idején ötéves voltam.
A nácik akkor kinyilvánították, hogy nincs többé jogállam.
Hogy a kereszténység alapja, az ótestamentum nem érvényes többé.
A zsidó Jézus sincs többé, csak a vezér van, Hitler.
Onnantól fogva a zsidó gyerekek halála elvégeztetett.
Tizenkétezres lélekszámú kisvárosomnak ezer zsidó lakosa volt, ma egy sincs.
A gyerekek gázba, tűzbe, füstbe mentek.
Mi négyen – unokatestvérek – egy nappal előbb eljöhettünk, továbbá két iker túlélte Mengele doktor kísérleteit.
A zsinagóga az apám államosított házában működő vasüzlet raktára, gázpalackokkal.
Szeretném, ha a művészetek háza és iskolája lenne belőle, időnkénti megemlékezéssel a zsidókról, akikre két éve egy márványtábla emlékeztet apám házának a homlokzatán.
A háború utolsó évében Auschwitz és Birkenau malma már főként magyar zsidókat őrölt.

Amikor a berlini művészeti akadémia elnöke lettem, felhívtam Ligeti György Németországban élő magyar-zsidó zeneszerzőt, korának egyik legkiválóbbját.
Mondták, hogy nehéz elérni. Egy perc múlva visszahívott, és így kezdte a beszélgetést.
Te, tudod, hol voltam én 1944-ben, október elején?
Nem tudtam.
A házatok mögött, a zsinagógában, amely akkor lóistáló volt, talicskára hánytam a trágyát a lovak alól.
Ligeti beszélt egy magyar katonatisztről, aki a templomba belépve, és látva, ami látható volt, elsírta magát, és azt mondta: Ide jutottunk?
Rajta kívül más nem sírt.

Nagyra értékelem számos német város teljesítményét, hogy az elégett zsinagógákat újjáépítették, vagy legalább a helyüket emlékművel megjelölik. A Soá nyomán a hiány, a lyuk az üresség itt van Európában.
Íme, művészettel is lehet rámutatni.
Hallgassuk és tekintsük meg, hogyan, és mondjunk köszönetet, a pályázat kiíróinak, a pályamunkák elbírálóinak, a díjazottaknak és a mű, a mai este minden résztvevőjének.