Az Újszövetség: zsidó irodalom

Válasz Yeshayahu Leibowitz írására

A közös zsidó-keresztényörökség című írásábanYeshayahu Leibowitznak mindenben teljesen igaza van, amennyiben„kereszténységen” a 2-20. századokban e néven megvalósult történelmiképződményt értjük – és egyáltalán nincs igaza, ha e szót az Újszövetségbenleírt kereszténységre vonatkoztatjuk.

Különösen Salamon uralkodásának végétől jellemzi azeseményeket a folyamatos hanyatlás a babilóni fogság mélyéig, ahonnan aztán egycsekély kisebbség vissza- és megtérése, az immár maradandóan idegen uralomelnyomása alatt történő berendezkedése a Szentföldön zárja a Tanachelbeszélését, az eljövendő messiási reménység territóriumában hagyva a még megnem valósult megoldást. Hogy a történet később sem volt mentes ahullámvölgyektől, azt a posztbiblikus zsidó irodalom teljessége tanúsítja.Bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten nem hagyja el népét soha, kegyelme örök,és a teljes helyreállítás elérkezik – de ez még nem történt meg. A Tórával valóviszony a nép egészét tekintve a mai napig súlyos ambivalenciákat hordoz, aminterre Leibowitz is bőven utal.

A következő két évezredben ezzel közel azonos, szinte teljesenpárhuzamos történet játszódott le a kereszténység népe, az egyház világában.Viszonya saját kinyilatkoztatásához, Törvényéhez, az Újszövetséghez nem kevésbéambivalens elődje Tórához való viszonyánál, akit emiatt természetesen gyakransietett mélyen elítélni. Az igazságosság győzelme éppen ezért, hogy hol itt,hol ott jelentkező, többé-kevésbé hiányos megtérési kísérletei rendrevisszahullottak az engedetlenség általános mocsarába. A mély erkölcsi ésspirituális válságok, és inkább csak hősiességükben sikeres megújulásikísérletek kétezer éve után is legfeljebb annyit mondhatunk, hogy talán újravan egy „hazatelepülni” vágyó, arrafelé el is induló kisebbség, aki, ha idegenuralom alatt is, de megpróbálkozik az alapszöveghez való visszatéréssel. Akereszténység mély történelmi konfliktusa az Újszövetséggel éppoly nyilvánvaló,mint az előbbi esetben.  

A Tanach egyik mélypontja Menasse király uralkodása Júdában, aki aTórában leírt szinte minden halálos bűnt elkövetett, s ezzel – a Szent Szövegértelmezése szerint – a babilóni fogságravitel fő okozójává lett. Óriási hibátkövetne el, aki, mondjuk, az ő életvitelét azonosítaná a Tóra tartalmával, ésazt tekintené az isteni kinyilatkoztatás helyes értelmezésének. Nem sokkalkisebb tévedés az eddig megvalósult kereszténység számos megnyilvánulásátazonosítani az Újszövetség mondandójával. Leibowitz és némely általahivatkozott szerzők (Goethe például) nem a kereszténység mint krisztushit, Christentum, hanem akereszténység mint Christenheit(Kierkegaard megkülönböztetése) kritikáját fogalmazzák meg, és állításaik arramajdnem hiánytalanul igazak.

Az Újszövetség minden szerzője azonban – talán Lukács kivételével – zsidó. Már csak ebből fakadóan is eleveképtelenség ezt a szöveggyűjteményt a zsidóságtól teljesen függetlennek látniés láttatni. Ráadásul olyan zsidókról van szó, akik szenvedélyesen hittekIzrael Istenében és a Tőle származó Írásokban, beleértve a Tórát is. Az Újszövetség az 1. századi zsidó vallásiirodalom része. Ezzel szemben fel szokták hozni, hogy vannak benne későbbipogánykeresztény betoldások. Aki komolyan foglalkozott szövegkritikával, tudja,hogy ez puszta feltételezés, amelyet a fennmaradt szöveghagyomány elemzésébőlnem lehet bizonyítani. E hipotetikus állítást az motiválja, hogy ezeket azírásokat ne kelljen zsidó írásoknaklátni.

Természetesen a későbbi, aSzentély pusztulása után kialakuló judaizmus szempontjából az Újszövetség mintzsidó messianisztikus irányzat eretnekségnek látszik, hangsúlyozom, zsidó eretnekségnek. A Churbán előttazonban a judaizmus jóval plurálisabb volt, számos irányzat egymással valóvitáiban élt és lélegzett. Hillélita és sammájita farizeusok, szadduceusok,zelóták és qumrániak, esszénusok, mérsékelt és szélsőséges hellenisták stb. aTóra és a többi szent Írás értelmezési problémái körül zajló polémiája voltmaga a judaizmus. Ebbe a sokszínű, szenvedélyesen vitatkozó zsidó világbalegitim módon illeszkedett a zsidó Jézus és zsidó tanítványai mozgalma, a zsidókereszténység,melynek irodalma az Újszövetség. Állításait el lehet utasítani, deképviselőinek zsidó mivolta kétségbevonhatatlan. „Kiterjedt forrásanyagalapján tanulmányozható módon legalább három zsidó csoport áll előttünk ezekbenaz időkben. Az egyik a mainstream zsidóság, Josephus Flavius és az Újszövetségterminusával: a farizeusok. (…) A másik zsidóság a holt-tengeri közösség, (…) Aharmadik zsidóság pedig a kereszténység. Mind a három a Bibliárahivatkozott. Új eszméit is a Biblia hagyományaiból vezette le vagy azokravezette vissza. Mind a három jellegzetesen szövegmagyarázó vallás volt” – írjaKomoróczy Géza (Kiáltó szó a pusztában, Előszó, a kiemelés tőlem).

Manapság már széles körben elfogadott, hogy Jézus nem tagadta meg aTórát, erről ő maga programadó módon nyilatkozik: „Ne gondoljátok, hogyeltörölni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat: nem azért jöttem, hogyeltöröljem, hanem hogy teljessé tegyem őket. Mert úgy van, ahogy mondom nektek:ameddig az ég és a föld meg nem semmisül, egyetlen jod, sem egyetlen szarvacskanem veszíti érvényét a Törvényből, amíg az egész meg nem valósul! Aki tehátcsak egyet is eltöröl a legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket,a legkisebbnek fogják mondani az egek királyságában – aki viszont teljesítiőket, és tanítja is, azt nagynak fogják mondani az egek királyságában.” (Máté5:17-19)

Jézus rabbinikus – ekkoriban még főként csak a farizeusok általelfogadott – háláchához való viszonya árnyaltabb: azt számos ponton elfogadja,helyenként azonban kritikával kezeli. Ez normálisnak tekinthető minden korabelinem-farizeus zsidó esetében is. Sőt a farizeusok egymás közötti polémiája is ilyenjellegű volt, ha nem a több évszázaddal későbbi, már megszilárdult judaizmusfelől nézzük. Mint Tatár György is említi Leibowitz írására reagálva: „Tisztárahalachikus hozzáállásából fakadóan, Leibowitz mintha képtelen volna úgy olvasniaz Írást, mintha ezt először tenné, úgy hallgatni Isten beszédét, mintha nekimagának kellene azt kihüvelyeznie, és a maga életére alkalmaznia. Számáramindez már mind megtörtént, a rabbinikus bölcsek már mindentegyszersmindenkorra megfejtettek, s ha a világ fejlődési folyamatai talán mégmindig tartanak, a vallás végérvényesen elkészült, alakulása befejeződött.” Arabbinikus judaizmus e későbbi állapotának visszavetítése és számonkérése az 1.századi Júdea lakóitól történetietlen és anakronisztikus, azaz vallástörténetileghibás.

A Szóbeli Tannak amúgy is több rétege létezik, ezek tekintélyben,erőben különböznek egymástól, és bonyolult viszonyrendszert alkotnak. Jézus nemhelyezkedett szembe az egésszel, hanem egyes elemeit és elveit vitatta. Csakpéldaként: az étkezés előtti kézmosás mindenkire kötelezőként valókiterjesztésének éppen akkoriban keletkező szabályáról maga a Talmud iselismeri, hogy egyáltalán nem vezethető le a Tórából. Először Hillél és Sammájpróbálta kötelezően bevezetni – ez Jézus gyermekkorában lehetett –, de mégfarizeus körökben sem fogadták el tőlük (!). A következő generációban aztántanítványaik keresztülerőltették (bSábbát 14b), ez éppen Jézus tevékenységeidejére eshetett, tehát amikor ezt kritizálta (Máté 15.), akkor egy éppen zajlóvitában foglalt állást, legitim módon illeszkedve kora közéletébe, a még megnem szilárdult, élő judaizmus közegébe.

Széles körben elterjedt az a téves vélemény, amely szerint Pál – mintegy Jézussal ellentétben – megtagadta a Tórát, és a zsidók számára pogány életformát hirdetett. Ez az állítás – miközben tökéletesen igaz a pogánykeresztény egyházra, amely ilyen irányban értette félre leveleit – egyáltalán nem igaz magára Pálra. Helyszűke miatt legyen elegendő egyetlen, paradigmatikus, kulcsfontosságú szöveghely, amely önmagáért beszél, és meghatározza valamennyi Pál levél értelmezésének kereteit: „Másnap Pál velünk együtt fölkereste Jakabot; valamennyi vén is jelen volt (…) és ezt mondták neki: Látod, testvérünk, milyen sok tízezren vannak a júdeaiak között, akik hitre jutottak, és valamennyien a Törvény rajongói! Ők azt hallották rólad, hogy te a diaszpórában élő összes júdeait a Mózestől való elszakadásra tanítod, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne tartsák meg a szokásokat. (…) Tedd hát azt, amit mondunk neked: Van nálunk négy férfi, aki fogadalmat tett. Vedd magad mellé őket, mutasd be velük együtt a tisztulási áldozatot, és fizess értük, hogy megnyírathassák fejüket. Így mindenki tudni fogja, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem te magad is megtartod a Törvényt. A pogányokból lett hívőkkel kapcsolatban pedig már levélben közöltük határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványáldozatoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, és a következő napon velük együtt megtisztulva bement a Templomba, ahol közölte, hogy mikor telnek le tisztulási fogadalmuk napjai, ameddig mindegyikőjükért bemutatják az áldozatot.” (Apostolok cselekedetei 21:17-26, kiemelés tőlem)

Pál, a pogányok apostola, tehát kizárólag a nem zsidóknak hirdette, hogy nem kell megtartaniuk a Tóra rituális, tisztasági stb. parancsait, csak az erkölcsi jellegűeket, azaz a hét noachita parancsot. Ez a nézete teljes összhangban van a rabbinikus állásponttal. (Ugyanezt hirdetik ma a lubavicsi chászidok is a nem zsidóknak: „Do The Seven – Go To Heaven!”) Az általa hirdetett „új szövetség” pedig nem új találmány, egyszerűen egy jeremiási kifejezés és szövegrész alkalmazása (Jeremiás 31:31-34 vö. Zsidókhoz írt levél 8:8-13), amely arról szól, hogy az Örökkévaló a messiási korban Izrael szívébe írja be Tóráját – és nem mást! –, azaz a zsidó nép egésze belülről vezérelten, szabad akaratából, önként és örömmel fogja megtartani Isten Törvényét – és nem mást; a nem zsidók pedig hasonló módon a rájuk vonatkozó erkölcsi útmutatásokat. Mi is hiányzik még ehhez mindkét népnek e négyezer év után?

A szerző főiskolai docens (Szent Pál Akadémia), filozófus (ELTE,1993.), teológus (Szent Pál Akadémia, 1995.), doktorjelölt (OR–ZSE, ZsidóVallástudományi Doktoriskola), disszertációjának címe: „Az Újszövetség és aTóra.” Az „Új Exodus” című teológiai folyóirat felelős szerkesztője.