Vallásos szélsőségek és szekularizmus között: a zsidó identitás helyzete a világban

Írta: Shmuel Trigano - Rovat: Politika

Mivel a nyugati államok elismerték a zsidók államát, a nyugati közvélemény lassanként kettős képet alakított ki a zsidókról. Egyfelől van az elfogadott zsidó, de mögötte ott maradt a zsidók többségét jelentő szörnyű zsidó is.

 

  Ellentmondásos globalizáció  
shmuel-trigano2.jpg
Shmuel Trigano
A demokratikus társadalmak fejlődése a több kultúrán alapuló valóság objektív ténye. A folyamat Európában még friss, Észak- és Dél-Amerikában már régen végbement. A gyarmatosítás korában az európai lakosság népesítette be az Újvilágot, ma pedig a szegényebbek vándorolnak be tömegesen a gazdagabb országokba. A konkrét helyzetben mégis különbséget kell tennünk a népességvándorlás és ennek a közös azonosságtudatra gyakorolt hatása között. Az 1980-as évekig a nemzetállam megőrizte a közös azonosságtudat egységét, függetlenül attól, hogy hányféle nép élt az illető államban. A helyzet azóta megváltozott: az egyre növekvő számú külföldinél és bevándorlónál a nemzeti azonosságtudat nincs meg, ráadásul a helyi elitek egy részénél is erózió, illetve delegitimáció figyelhető meg ezen a téren. Tévedés lenne ezt a folyamatot a globalizáció rovására írni; a világ más részein – a fejlődő országokban vagy az új gazdasági hatalmak esetében – ugyanis erősödik az azonosságtudat (iszlám országok, Kína, India). Ha pedig a fejlett demokráciákban az iszlám országokból, Kínából, Indiából érkező bevándorlókat vizsgáljuk, az azonosságtudat náluk is erősödik – a volt anyaországukkal. Egyes fejlődő és iszlám országok egyre inkább elszigetelik magukat a Nyugattól és ezt mutatja, hogy az egymás értékei elismerésének követelése terén nincs kölcsönösség.   Elővigyázat a módszertan terén   A globalizáció valós tény, de ettől még a jövő nyitott marad. Ezért jobb, ha óvakodunk az elhamarkodott következtetésektől a több kultúrán alapuló modell hosszú távú életképességéről, a közös azonosságtudatok és különösen a nemzeti azonosságtudatok hanyatlásáról, vagy pláne egy közös globális azonosságtudat kialakulásának a lehetőségéről. A nemzeti azonosságtudatok tényleg kopnak, de csak a nyugati demokráciákban. Ezen felül nem szabad elfelejtenünk egy szociológiai tanulságot: nincs társadalom – még több kultúrán alapuló sem – közös azonosságtudat nélkül, és bármely egyéni azonosságtudat szükségszerűen ez utóbbi része. Minden azonosságtudat alapvetően közös és az egyének a saját specifikus azonosságtudatuk tartalmát ebből merítik. Ha ez az azonosságtudat hiányozni látszik, ennek az az oka, hogy már tömeges azonosságtudattá vált. Nem tudjuk megjósolni, hogy Európa népességének az utolsó 25 évben lezajlott változása hová vezet. Megszűnhetnek-e a nemzetállamok? Létezhet-e elszakadás a nemzeti keretek között kialakult többségi azonosságtudattól és kialakul-e az azonosságtudatok harca? Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az európai egyesülési folyamat gyengíti a nemzeti azonosságtudatokat, mivel erőt von el azoktól a nemzetállamoktól, ahol ezek az azonosságtudatok kifejlődtek. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a több kultúrán alapuló keretek vajon kedveznek-e a zsidó azonosságtudat fennmaradásának. Európa viselkedése a második intifáda alatt intő példa lehet: a rendkívül káros új antiszemitizmus a multikulti ideológiájának a talaján szökkent szárba. Európa zsidósága ekkor jött rá arra, hogy a gyűlölködő tömegektől bizony nem véd meg a multikulti. Ehhez a nemzeti azonosságtudaton alapuló központi állam erejére és az egyetemes törvényekre van szükség még akkor is, ha ez a védelem nem mindig szavatolt, amint ezt a második világháború szomorú példája megmutatta. Az is kiderült, hogy valamiféle transzcendens ok miatt a zsidó azonosságtudat és a többi azonosságtudat közötti különbség nagyobb, mint az összes többi azonosságtudat közötti különbségek. Elővigyázatossági intézkedésként figyelembe kell vennünk a XXI. század első éveinek tapasztalatait, és ennek alapján vizsgálhatjuk, mi minden történhet a század végéig.   A zsidó állapot   Ami a zsidó állapotot illeti, egy kettős jelenség állt elő: a zsidókról alkotott kép és a zsidók saját önképe kétfelé hasadt. A zsidókról alkotott kép: Miután megalakult Izrael, a muszlim államok azonnal megkérdőjelezték a zsidó állam szuverenitását és legitim voltát. Mivel a nyugati államok elismerték a zsidók államát, a nyugati közvélemény lassanként kettős képet alakított ki a zsidókról. Egyfelől van az elfogadott zsidó, de mögötte ott maradt a zsidók többségét jelentő szörnyű zsidó is. Az elfogadott zsidó főleg az európai holokauszt áldozata, tehát nagyrészt a halott zsidó. A szörnyű zsidó viszont eléggé felháborítóan viselkedik: nagyon is él, erős zsidó azonosságtudata van, ráadásul erőszakos, agresszív figura. Ezt a dualizmust annak a világban folyó dzsihádnak az összefüggésében kell vizsgálnunk, amelyet a nyugaton letelepedett muzulmán kisebbségek egyes irányzatai sugároznak ki magukból. Ezek a kisebbségek mára már a zsidókkal rivalizálnak. Egyes esetekben az európai társadalmak mintha már lemondtak volna a zsidókról, állampolgárként potenciálisan marginalizálva őket. A nemzettestből való eltávolítás ezen alattomos formája a zsidókat legszívesebben az új bevándorlók kategóriájába sorolná és arra ítélné, hogy egy fajta belső kívülállóvá váljanak... A zsidók saját önképe: Ez a második dualizmus a nem-zsidók szemében, a zsidó világ és azonosságtudat azon belső dualizmusnak felel meg, amely az 1980-as években keletkezett, és amely talán nem független az első dualizmustól és a belsőleg gyakorolt nyomástól. Ami a zsidók kollektív gondolkodását illeti, itt egy masszív és rendkívül súlyos következményekkel járó jelenségnek lehettünk tanúi: a zsidó önmegvalósítás nagy része a holokauszt emlékezetében jelent és jelenik meg. * Ezek voltak a zsidó világ egyes részeit együtt tartó nemzeti-világi cionista mag hanyatlásának az évei. A múltban a zsidók csak ebben a magban érezhették magukat népnek, legalábbis Amerikában, miközben ugyanez Európa nemzetállamaiban problematikussá, az arab világban pedig immár lehetetlenné vált. * Korábban a rendszer centrumát a vallásos cionizmus és a modern ortodoxia foglalta el, kapcsolatot teremtve a vallásos spektrum szélsőségei és a zsidó közösségi spektrum szélsőségei közötti. Ez a centrum egyszer csak eltűnt, és ezzel egy időben az eddig a zsidó élet legszélén szunnyadó litván ultra-ortodoxia a zsidó társadalmi spektrum közepére lavírozta be magát. * Ebben a korszakban egy harmadik jelenség is felbukkant: a zsidó vezetés növekvő elidegenedése Izraelben és a diaszpórában a zsidó tömegektől. Erről sokan nem tudnak, de ez együtt járt az ideológia és az azonosságtudat két tömbre hasadásával. Ez az elidegenedés magyarázza az izraeli elit nagy részének meglepő eltávolodását a néptől, amelyből származott.   Az értelmezés állandó elemei: a zsidóság kritériuma   Hogy megállapítsuk a zsidó világ stratégiai helyzetét ebben a globális tájban, és elkerüljük a tévedéseket, azzal kell kezdenünk, hogy meghatározzuk, mi a zsidóság. Az alapító narratívában a judaizmus egy vallás, amely egy a többi néptől elkülönült csoportnak tett kinyilatkoztatáson alapul (Mózes V. 4:34). A csoport tulajdonképpen egy gyülevész nép (erev rav), amelyet sem próféta, sem pap nem vezet. A kinyilatkoztatás fontos eleme, hogy bár a kinyilatkoztatás Istentől való, Istent senki sem képviselheti. Ezek szerint a zsidóság nem más, mint egy nép (am Jiszrael) és egy gyülekezet (adat bné Jiszrael) komplex együttese. Így a közös azonosságtudat egy alapvető feszültség immanencia és transzcendencia között, aminek az eredménye egy instabil (homeosztatikus) egyensúly és az állandó válság. Ez magyarázza azt, hogy ennek a társadalomnak miért van kettős centruma. Jó példa erre a leviták törzsének elválasztása Izrael népén belül. Ez a törzs kapta a Frigyláda őrzésének és szállításának, az imádkozásnak és a tanításnak a feladatát, miközben a polgári és politikai centrum rajta kívül maradt. Az utóbbiban a fő feladatokat az anarchikus több-centrumúság idején a bírák, a monarchikus centralizmus idején pedig a királyok töltötték be. Utóbbiak tevékenységét egyébként egy szenátus (zekenim) felügyelte. Bár a nép 12 törzsből állt, de a vallásosságot csak ez az egy törzs képviselte. A leviták más módon is különböztek a többi törzstől: a letelepedett törzsek között mozogtak, de maguknak nem volt földjük. A modell az immanencia és a transzcendencia kapcsolatának tökéletes példája az ősi Izraelben: a transzcendenciát a törzsek immanenciáján belül konkrétan és spirituális szinten a leviták testesítették meg. Ez az egyensúly elvész, ha a mérleg nyelve túlságosan elmozdul vagy a világiság (immanencia), vagy a túlvilágban való hit (transzcendencia) irányába. Az egyensúly azonban úgy is kialakul, ha a szélsőségek – vagy a világiság, vagy a túlvilágban való hit ellenében – erősödnek. Ma pontosan ez történik. Az egyik oldalon egyre erősebb az ultra-ortodoxia, szinte válaszul a szekularizációra és a zsidó élet „normalizálására”, amely a másik oldalon egyre terjed. A múltban az ehhez hasonló helyzetekben jelentek meg a színen a próféták. Erre ma nincs esély. Egy próféta nem lehet szélsőséges. Ma a hamis próféták idejét éljük.   A kérdés jelenlegi formája   A kérdés jelenlegi formájára két fogalommal világíthatunk rá: nép és nemzet. Mindkettő a zsidóság lényegéből fakad. A nép és a nemzet a zsidó lét két egymással versengő megjelenési formája. A nemzet egyidős az állammal és különösen a nemzetállammal, és közös azonosságtudatot feltételez. A megkülönböztetés alapja nem annyira a politika, sokkal inkább az állam. Politika a nemzetállamtól függetlenül is létezhet. A nemzet az autonómia és az immanencia elvén alapul, feltéve, ha az egy szuverén államban alakul ki, amelyet állampolgárok gyülekezete – és nem egyetlen ember, vagy egy dinasztia – vezet demokratikus módon. A nép a heteronómia és a transzcendencia elvén alapul. Kialakulásában nincs helye az egyéni akaratnak, sokkal inkább a történelemnek, a természetnek, a hagyománynak, egy specifikus vezetőnek, vagy Istennek. A nép politikával is bír. A zsidók esetében a népet inkább a vallás és a számkivetettség (a nemzeteken átívelő kollektivitás), a nemzetet pedig az állam és a terület határozza meg. Ugyanakkor a helyzet bonyolult, mivel a szétszórt zsidók egyben a befogadó államok polgárai is. Ma ez a kétfajta logika eltávolodik egymástól. Az izraeliek számára a kérdés a zsidó nép túlélése az izraeli nemzeten belül. A visszatérési törvény, a holokauszt emlékezete és a zsidó vallás az izraeli polgárok számára problémákként jelennek meg. Ezek a problémák azonban a fiatal nemzedékeket már kevésbé aggasztják. Ugyanúgy, ahogy a judaizmus gondokat okoz a zsidó államnak, a zsidó nép is gondokat okoz az izraeli nemzetnek, illetve a zsidó állam is gondokat okoz a nyugaton élő zsidóknak. Ma nem kevesebbről van szó, mint a kollektív zsidó lét eme két dimenziójának az újrafogalmazásáról. Az elmúlt években problematikus fejleményeknek lehettünk tanúi. Az izraeli nemzet befolyása a zsidó népre az utóbbiban komoly válságot okozott. Régen a zsidó nép alapja a túlvilágban való hit volt (vallás és galut-tudat), de mára inkább etnicitáson (világiságon) alapul s így olyan zsidó nemzetté vált, amelynek sem állama, sem területe nincs. Ez magyarázza az ultra-vallásos reakciót (különösen az olyan szekuláris zsidók között, akik azt remélik a vallásossághoz való visszatéréstől, hogy az majd értelmet ad az életüknek). Mindez talán részben amiatt történik így, hogy a zsidó oktatás feladatát izraeli intézmények vették át. Ugyanakkor van egy ennél globálisabb probléma: a galut-tudat. A múltban a galut szó azt is jelentette, hogy a zsidók várakoznak: egyrészt a kibuc galujotra (azaz a számkivetettek összegyűjtésére), másrészt a sivat Cionra (azaz a visszatérésre Cionban). A zsidók el sem tudták volna képzelni, hogy a galut még vígan folytatódik azután is, hogy a sivat Cion megvalósult. A zsidó folyamatosság ezen alapvető eleme ma kérdéses. A probléma megfordítható: a sivat Ciont soha nem azonosították a slilat hagaluttal (azaz a galut tagadásával), ami kicsit több a diaszpóra tagadásánál. Egyszer van a galut, mint a létezés módja és a kapcsolat a világisághoz. Ez nem ér véget a sivat Cionnal. Másodszor van a galut, mint politikai állapot. Ez viszont véget ér, amint megszületik Izrael. Ez a lényeg.   A helyzet kiértékelése   Ha már a kérdést feltettük, vizsgáljuk meg, hogy a zsidó világ két tömbre hasadása tartós lesz-e vagy sem. Más szavakkal, különbséget kell tenni az időleges és az maradandó között. Minek a léte forog veszélyben? A zsidó népé, vagy a zsidó népről eddig alkotott képé? A diagnózis világos: a zsidó világ centruma, amely összefogta annak összes részét, meggyengült. Állítsuk vissza úgy, ahogy volt, vagy találjunk ki helyette egy másikat? Erre a kérdésére a multikulturalizmus azt felelné, hogy lehet egyszerre több centrum is. Ezt én nem így gondolom, mivel a pluralizmus nem szükségszerűen a centralitás ellentéte (direkt nem mondtam, hogy centralizmus). Minden civilizációban kell lennie egy jelképes centrumnak (az értékeknek) és egy politikai centrumnak (ahol ezek az értékek elhelyezésre kerülnek, mintegy a társadalmi és egyéni cselekedetek referenciájaként). Teljesen magától értetődik, hogy ma a zsidó civilizáció (egyes számban) objektív centruma Izrael, legalábbis ami a kulturális és kreatív erőforrásait illeti. A világ zsidóságának a helyzete és önképe szempontjából Izrael súlya óriási. Mindenesetre ahogy láttuk, a zsidóság centruma a judaizmus kezdetei óta nagyon is specifikus és nem monolitikus, hanem duális. A zsidó állam létrehozása óta a zsidó nép centruma egy törékeny kompromisszum a szélsőségek között (vallásos cionizmus nemzet és vallás között, modern ortodoxia reform és ultra-ortodoxia között). Ennek visszaállítása nem lenne reális vágy. Nem szabad engedni, hogy a judaizmus mint vallás és spiritualitás az intézményi fennhatóság puszta kifejeződése maradjon, azt spirituális szinten ismét vonzóvá kell tenni. Mind a világi, mind a politikai pólust strukturálni kell, méghozzá zsidó jelképek segítségével. Mind a két centrumot helyre kell állítani ugyanúgy, mint a zsidó nemzeti narratívát. Utóbbi legitimációját szavatolni kell annak érdekében, hogy a zsidó társadalmi kapocs erősebbé váljon. Újra fel kell fedezni a vallás kreativitását, azt nem szabad a rabbinikus intézmények kezében hagyni. Talán itt lehet az ideje, hogy újra felfedezzük, mi is az a mispat hameleh (azaz a királyi döntés, halachikus kategória, amely vészhelyzet esetén elismeri a világi hatalom döntési jogát) és megújítsuk azt. A zsidó folyamatosságot támadó új kihívásokkal radikálisan szembe kell néznünk. A támogatandó új kreativitást mind a szellem, mind a lélek síkján gyakorolni kell. Akár az elméleti, akár az alkotó gondolkodást vizsgáljuk, a zsidó szellemi kreativitás gyenge. Ez a zsidó szellem gyengülésének a jele annak ellenére, hogy rengeteg könyv jelenik meg és igen nagy számú kulturális eseményre kerül sor.   Ez a törekvés egy új transzmisszió és a zsidó szellem új típusának kialakulását előfeltételezi. Az előttünk álló munka elvégzéséhez egy olyan „lovagrendre” lenne szükség, amely az egész zsidó világban elterjedne, Izrael népén belül szabadon mozogva éppen úgy, ahogyan valaha az am Jiszrael vallásos centrumáért felelős levita törzs mozgott. Nem a Szochnutra van szükségünk, hanem egy nem bürokratikus és nem politikai „judaizmus-ügynökségre”. A Szochnut kiküldötteinek héber neve (slihim) úgy is fordítható, hogy apostolok. De sajnos apostolok ma már nincsenek. A „lovagrend” vezetéséhez nem kellenek oktatók, rabbik, vagy más hivatásos vezetők. Az egyetlen dolog, amire szükség van, az a prófétai szellem. Ez egy hosszú távú elképzelés, aminek a megvalósítása még sok munkát és közvetítést igényel. Először is – még a zsidó szellem újraélesztése előtt – a nefes jehudi (azaz a zsidó lélek) élesztendő újra,  de forradalmat nem lehet rendeletek útján kirobbantani. Ugyanakkor egy sor javaslat és gondolat szintézise révén új megállapodás dolgozható ki. Ennek sikere nem egy technokratikus programon múlik, hanem egyes embereken és olyan elveken, akik és amelyek képesek inspirációt adni a számunkra.

Rajki András fordítása

*Vitaindító a Samuel Bronfman Alapítvány Judaizmus mint civilizáció: tartozni valahova a többes azonosságtudatok korában címmel, Park City-ben rendezett szimpóziumán, 2008 júniusában. A szerző szociológus, filozófus, a vallás- és politikai szociológia professzora a Paris X-Nanterre-i Egyetemen.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]