Az antiglobalizációs mozgalom – irányzatok, programok, utópiák

Közismert tény hogy az antiglobalizációs mozgalom korunk egyik rendkívül összetett, sokszínű jelensége. Politikai pártok, mozgalmak, civil szervezetek (ún. „non-governmental organizations”, NGO-k), egy-egy meghatározott probléma megoldása céljából kampányoló civil kezdeményezések tarka egyvelege…

 

Szalai Miklós

Az antiglobalizációs mozgalom kritikájának célpontja tehát nem önmagában a globalizáció, hanem a neoliberális globalizációnak az a formája, amely a szovjet tömb összeomlása és a Harmadik Világ országaiban kialakult „adósságcsapda” létrejötte után az 1990-es években kibontakozott. A szovjet tömb összeomlásával a kapitalizmusnak nem maradt alternatívája a világon, a vezető tőkés országok pedig (a tőkés „centrum”) és az általuk uralt nemzetközi pénzügyi intézmények (a Világbank és az IMF) egy meghatározott gazdaságfejlesztési stratégiát (exportvezérelt növekedés, privatizáció, szigorú költségvetési fegyelem) kényszerítettek rá a modernizációs gondokkal küszködő perifériális és félperiferiális társadalmak legtöbbjére.

Ez az a történelmi szituáció, amelyben a globális kapitalizmus új típusú, az új helyzetre válaszokat kereső kritikái megszülettek. Ez magyarázza az antiglobalizációs mozgalom jelentős részének Izraellel és a zsidósággal kapcsolatos állásfoglalását is, a militáns (és néha antiszemitizmusba átcsapó) anticionizmust is. Izrael ugyanis szerintük az 1989 után létrejött „új világrend” legfőbb haszonélvezőinek egyike. Mivel Izrael csak az Egyesült Államok támogatásával maradhat fenn az arab tengerben, ezért szükségképpen csak az „új világrend”, a globalizálódott kapitalizmus, az USA és a G-8 érdekeinek Közel-Keleti „helyőrsége” lehet. Az arabok viszont – függetlenül attól, hogy az arab nacionalizmus és a muzulmán fundamentalizmus az antiglobalizációs mozgalom baloldali ideológiájával összeegyeztethetetlen – mindenképpen a globalizáció kárvallottjai, és – mivel vallási-erkölcsi alapot elutasítják a nyugati kapitalizmus fogyasztói életformáját, materialista életszemléletét – természetes szövetségesei annak az antiglobalizációs eszmeiségnek, amely nem kis részben a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai újbaloldal és „ellenkultúra” fogyasztásellenes, „posztmateriális” ideológiájából nőtt ki.

A globalizáció talán legmérsékeltebb kritikusai a „fair trade” (méltányos kereskedelem) hívei. A „fair trade” irányzat szerint nem az exportvezérelt növekedés és a privatizáció programjával van a baj önmagában, hanem a fejlett „Első Világ” protekcionizmusával, a világkereskedelemnek a gazdaságilag gyengébb országokat hátrányosan sújtó szabályozásával, amelynek következtében a harmadik világ országai számára a világpiacra való „nyitás” nem nyújt elég előnyt, fejlődési lehetőségeket. Mindenekelőtt a mezőgazdasági termékek azok, amelyeket a „fair trade” irányzat szerint méltányosabb árakon lehetne a világpiacon értékesíteni, és ez alapvetően megváltoztatná a globalizáció veszteseinek jelenlegi helyzetét. De szükség van a munkaerőpiac megfelelő (méltányos munkavállalási feltételeket biztosító) szabályozására és a nemzetközi pénzügyi műveletek, a spekuláció valamiféle kontrolljára is. Magyarországon a Védegylet az, amely a legközelebb áll a „fair trade” eszmeköréhez.

Az antiglobalizációs mozgalomnak van szociáldemokrata irányzata is. A Blair által fémjelzett „harmadik út” koncepciója nem számítható ide: hiszen elfogadja a globalizációt és a nemzetgazdaságnak a globális versenyképesség követelményeihez való igazítását próbálja összeegyeztetni a szociális érdekvédelem szempontjaival. Akadnak azonban olyan szociáldemokraták, akik szerint a szociáldemokrata jóléti vívmányok nem csak a már fejlett gazdaságok „luxusát” jelentik, hanem éppenséggel alkalmas fejlesztési stratégiák is lehetnek. A szociáldemokrata gazdaságpolitika legfontosabb eleme ugyanis szerintük a kollektív (össznemzeti szintű) béralkuk intézményesítése. A Harmadik Világ közepesen fejlett gazdaságai rendszerint egy tradicionális) és egy modern szektorra oszlanak. Amennyiben a szociáldemokrata politika általánossá tenné a kollektív béralkuk intézményét, azzal egyrészt megszüntetné a legfejlettebb szektorokban dolgozó munkavállalók jelenlegi kiváltságait, és így tőke áramolna ezekbe a szektorokba, másrészt az átlag munkavállalók helyzetén javítva olyan belső piacot generálna, amely lehetővé tenné a nem exportvezérelt, hanem hazai piacokra támaszkodó növekedést is.

Az antiglobalizációs mozgalom legerősebb irányzatának talán a „globális keynesizmus”, vagyis a „demokratikus intézményekkel szabályozott világgazdaság” irányzatát nevezhetnénk. Ezt a koncepciót követi a – jelenleg brazil hadminisztereként működő, korábban az USA-ban tanító, magát „progresszív demokrataként” definiáló – Roberto Unger, vagy az antiglobalista közszereplése, fellépései miatt már többször veszélybe került angol közgazdász, George Monbiot is, ez a lényege a Magyarországon talán legismertebb antiglobalizációs szervezet, az ATTAC programjának is. (Jóllehet az ATTAC-ot sokszor összefüggésbe hozzák szélsőségesebb eszmékkel is, s magyarországi legismertebb vezetője, Tamás Gáspár Miklós magát marxistának is vallja.) A neoklasszikus közgazdaságtan szerint a spekulatív tőke és a reálgazdaságban működő tőke között mindig automatikusan egyensúly van. A keynesianizmus szerint azonban ez már az egyes nemzetgazdaságokban sem így van, még kevésbé a világgazdaságban. A nemzetközi pénzvilágban a spekulatív tőke aránya veszélyesen túlteng a termelőtőkéhez képest, s ezen csak valamilyen, az emberiség egészét képviselő nemzetközi demokratikus intézményrendszer változtathatna. Az ATTAC által programja középpontjába állított Tobin-adó intézménye (a nemzetközi spekulációs pénzügyi műveletek jövedelmének megadóztatása és az elmaradott országok segítésére, a világszegénység enyhítésére fordítása) az első lépés lehetne ebben az irányban. De az irányzat természetesen más reformokat is javasol: a munkaerő szabadabb mozgását az egyes országok között, valamint a Harmadik Világ adósságállományának az elengedését.

Eszmei alapokkal szolgált ennek az irányzatnak Martha C. Nussbaum amerikai egalitárius liberális politikafilozófus és Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász koncepciója, amely úgy az emberi jogok, mint a „fejlődés” fogalmát újszerű módon, az emberi „életlehetőségek” (capabilities) fogalmát központba állítva kívánja definiálni.

Ettől a „balközép” főáramtól balra helyezkedik el az antiglobalizációs mozgalom marxista szárnya. Tisztán elvben a marxizmus és az antiglobalizmus eszméi nem függnek össze: maga Karl Marx kora „globalizációs” jelenségeit pozitív történelmi fejleménynek tartotta, hiszen úgy vélte: a világpiac terjeszkedése és a nyugati tőkés országok imperializmusa az, ami az elmaradott országokban megteremti a kapitalizmus történelmi feltételeit, és a világszerte kialakuló kapitalizmus az, amely elvezethet majd a kommunizmushoz. Ma is vannak marxisták, akik szerint a kapitalizmus éppenséggel a kulturális és gazdasági haladás előmozdítója a világgazdaság perifériáján és félperifériáján. A marxisták többsége azonban már a hatvanas-hetvenes években sem tudott ellenállni annak a „kísértésnek”, hogy a marxista propagandára kevéssé fogékony nyugati proletariátus helyett a Harmadik Világ forradalmi mozgalmaiban lássa a szocialista társadalmi átalakulás lehetséges bázisát. Elméleti érvekkel pedig alátámasztották ezt a marxizmus egyik dinamikusan fejlődő ágazatának, az ún. „függőségelméletnek” a teoretikusai, akik szerint a Harmadik Világ és a tőkés centrum gazdasági kapcsolatai alapvetően egyenlőtlenek, s hátrányosan érintik az elmaradott országok felzárkózási esélyeit…

Nincs azonban egység a marxisták között sem abban a kérdésben, hogy mivel is kellene a jelenlegi tőkés világrendszert felváltani, és abban sem: hogyan kellene az antiglobalizációs mozgalom egészét a marxista célkitűzéseknek megnyerni. Vannak olyan marxisták, akik támadják a NGO-kat, és az antiglobalizációs mozgalom általános „vonalát”, mert az szerintük a világ burzsoáziájának (illetve a liberálisabb részének) kísérlete a globális kapitalizmus elleni tömegindulatok leszerelésére, és éppen ezért markáns osztálypolitikát, a mozgalom egészétől elkülönülő, határozottan politikai jellegű marxista szervezetek létrehozását sürgetik. A legtöbb marxista stratégiája azonban ugyanaz, ami a kommunistáké volt a harmincas években az antifasiszta népfrontokkal és az ötvenes-hatvanas évek nemzeti felszabadító mozgalmaival kapcsolatban: a marxistáknak fel kell karolniuk a kapitalista világrendszer ellen irányuló valamennyi mozgalmat, kritikusan támogatniuk kell őket, illetve be kell épülniük azokba, s ennek során a maguk sajátosan marxista „arculatát” időnként még leplezniük is kell.

Mivel minden, az államot a nem-kapitalista fejlődés legfőbb eszközeként elgondoló kísérlet a XX. században brutális zsarnokságba torkollott, mi sem természetesebb, hogy a XX. század végén és a XXI. század elején a szélsőbaloldalon újraélednek az anarchizmus eszméi is – hol a maguk régi, dogmatikus alakjában, hol modernebb, rugalmasabb formában (ilyen például Murray Bookchin amerikai teoretikus „ökológiai anarchizmusa”). Az anarchisták koncepciói és jelszavai azért is kapnak jelentős helyet az antiglobalizációs mozgalmak fegyvertárában, mert a mozgalom lényegét tekintve antipolitikus: újszerű, a hagyományos politikai pártoknál vagy a szakszervezeteknél demokratikusabb és közvetlenebb kezdeményezésekre és mozgalmi formákra épül. Minden eddig ismertetett irányzat egyetért egy kérdésben: a globalizációval (pontosabban a globalizáció jelenlegi formájával) a legfőbb baj az, hogy akadályozza a gazdasági fejlődést, a növekedést. Az utolsónak ismertetendő, és jelenleg rendkívül jelentős irányzat: a zöld antiglobalizmus szerint viszont pontosan ez az előfeltevés hibás. A „zöld” antiglobalizmus érintkezik az antiglobalizmus egy másik ideológiai összetevőjével: a multikulturalizmussal is. A globalizáció nem csak az emberiség természeti környezetét, hanem kulturális sokszínűségét is lerombolja szerintük, amikor a nyugati, az önmagát állandóan bővítő termelés és fogyasztás eszményére épülő fejlődési modellt és kultúrát kényszeríti rá az Európán (és Észak-Amerikán) kívüli társadalmakra és kultúrákra is.

 

A mérsékeltebb zöldek csak a fenntartható, tehát az ökológiai szempontokat, szem előtt tartó fejlődés szószólói, s azt állítják: mivel a világgazdaságban szabadon mozgó tőkének szükségképpen nincs semmiféle „ökológiai lelkiismerete”, ezért a bioszféra megóvása a tőke megrendszabályozását követeli meg, esetleg valamiféle új, „ökológiai szocializmust”. A legradikálisabb zöldek (például a „First Earth” mozgalom) teljesen fel akarják számolni a globális ipari civilizációt, s felváltani azt kicsiny, helyi, a természettel összhangban élő kisközösségi kultúrákkal.

A legtöbb zöld teoretikus (például a korábban a Világbank közgazdászaként tevékenykedett, majd annak alkalmazásából a szervezettel való nézeteltérései miatt kilépett Hermann Daly) szerint ez így túlzás. A gazdasági-technikai haladás a maga egészében nem visszafordítható, de alapvető előfeltevéseit felül kell vizsgálnunk. A tőkés piacgazdaság és az általa megcélzott maximális növekedés a Föld erőforrásainak kimeríthetetlenségére épül. A valóságban a Föld véges és nem pótolható energiaforrásokkal rendelkezik, s mivel semmiféle „reciklálás” nem termeli újra az elfogyasztott anyagokat, energiákat a maga egészében, ezért egész életformánkat s a gazdaság szabályozását a jövőben az erőforrások végességére kell építenünk. Ennek megfelelően Daly szerint módszeresen korlátoznunk kell a vagyonok és a fogyasztás növekedését egyaránt…

Ehhez szükség van az emberiség globális léptékű konszenzusára, és valamiféle, az egész emberiségnek felelős, és reális hatalommal rendelkező nemzetközi demokratikus intézményrendszerre.