Két férfi, egy eset

Írta: Szegő János - Rovat: Politika

Ha elolvassuk a Házassággal végződik című Zsolt Béla regényt, képet kapunk arról, milyen is volt a magyar prózában a húszas-harmincas években az úgynevezett harmadik vonal. Ezzel nem Zsolt Béla valóban meglévő és jelentékeny írói érdemeit vonjuk kétségbe, csupán arról van szó, hogy akkor, akár csak a fociban, mások voltak a dimenziók.  

 

Zsolt Béla: Házassággal végződik, Ulpius-ház, 2007, 335 oldal, 2999 forint.
Szomory Dezső: Horeb tanár úr, Múlt és Jövő, 2007, 312 oldal, 2700 forint.

 zsoltbélaborító.jpg

Az Ulpius-ház új Anno-sorozatában, mint sikerkönyvet jelentette meg a regényt, azoknak, akik „szeretik az igazi pesti bestsellereket”. Olyan ez, mint a reggeli a kávéházakban, császárzsemlével és/vagy Kabos Gyulával, a szalontüdő kenyeres lánnyal, no meg a zugligeti villamos – amolyan békebeli, elsüllyedt dolgok, amelyek voltak, de ma már nincsenek. Ezen próbál változtatni a kiadó, amikor Aszlányitól Molnáron át Zsoltig, újra kiadja a kor olvasmányos olvasmányait. A pikánsra tervezett borító, melyen mélységes mély a dekoltázs – ne mondjuk inkább nagy melleknek? – a keresztként a nő nyakán csüngő szmokingos, cilinderes ürge és a két dávidcsillag mint fülbevaló, a kiadóra jellemző reklámfüstölés. Ahogyan a hátoldalán lévő ismertető is az: „klasszikus erotikus-lélektani bestseller”. Nem tudom melyik szótól várták a legjobban a vásárlói-olvasói kedv növekedését, de aki emiatt vette meg a regényt, félő, hogy csalódni fog.

Erotikáról nehéz beszélni egy olyan könyvben, amelynek férfi főhőse, Mihály (ez a név úgy látszik, az Utas és holdvilág Mihályával egyetemben, a magyar irodalmi névhagyományban a nehezen, ám annál rosszabbul döntő karakterek tipikus keresztneve) gyakorlatilag impotens, a női főszereplője, Eszter, saját elmondása szerint, évekig senkivel sem csinálja, a harmadik fontos szálat pedig egy kiskorú, bécsi, szocdem lány, Vera adja, aki éppen szőke szűziességével lesz ellenpólusa a feketehajú, zsidó, nagypolgári Eszternek, és indítja be Mihály igencsak apadó és kényszeredett fantáziáját. Lélektana az egzisztenciális és emocionális kiszolgáltatottság pszichológiája lenne: hőseink gyerekkoruk óta szeretik egymást (avagy legalábbis együtt vannak), érzelmileg kölcsönösen függnek egymástól. Mihály, a szegény keresztény (ami ebben az esetben nem vallásosságot jelent, inkább annak a körülírása, hogy nem zsidó) fiú, pechére még anyagilag is függ Horvát Esztertől. Így, vagy szánja-sajnálja élete szerelmét, vagy fojtott dühében lebüdöszsidózza őt. Ő a regény középponti figurája, annyira üres belülről, hogy jóformán jellemtelen, de nem a szó erkölcsi értelmében az (olyan is van a regényben, egy ellenforradalmi horthysta báró), hanem jellem-nélküli. Ez az áttetsző transzparencia Zsolt tudatos alakítása, melyen keresztül bepillanthatunk abba, hogy egy kiszolgáltatott, perifériára szorult, vagy eleve oda született személyiség miket gondol, hogy megkapaszkodhasson valami tákolt identitás szerkezetében. Egyik nap polgárosodni igyekvő értelmiséginek írja le önmagát, másnap nemzetisége alapján, szinte faji alapon ítél, hogy aztán harmadnap osztálytudatára ébredve a munkásmozgalomban higgyen. Persze mindegyiket csak módjával, addig nyújtózva, ameddig a biankó ér vagy érvényes. Közben Eszter sem ússza meg szerepcserék nélkül. Mikor új társadalmi helyzetben találja magát, szakítván korábbi visszahúzódó életével, megcsapja „a neokatolicizmus kémiailag előállított tömjénillata” (205.) és fehér autójával, valamint fehérterrorista kísérőjével elegáns dámája lesz a húszas évek Pestjének. Magánéleti problémáikat mindketten átvetítik ideológiai alakzatokra.

Ez Zsolt Béla igazi terepe, a kaotikus társadalmi és mentális változások riportja, a folyton változó helyzet mozgalmas leírása, jól eltalált mellékszereplőkkel, szellemes minimalizmussal és reálisan vázolt háttérrel. Valódi publicista, akinek véleménye van, de elsősorban azt is közölni akarja. Szikár és csontos próza az övé, és amikor érzelmes húrokon játszik (ki kit szeret voltaképpen), egy-egy jól kinyújtott félrehangolt, ironikus akkorddal elárulja, mi érdekli igazán. A személyes szféra és a társadalmi helyzet közti összefüggések. Az előtérben dekkoló hősök mellett, helyett, mögött a háttér, a közeg lesz az igazi főszereplő. Ilyen egy elkötelezett bestseller író. Kávéházi író – mondják rá minden korban, aki hol gyanús elem, hol a mozgalom árulója, ma pedig egzotikus, régimódi csodabogár. Miközben ugyanott van: bent a kávéházban, annak polgári morajában, ám közben folyton kifelé néz az ablakon, és amit lát és láttat az utcán, az szomorú. Gazdag–szegény, zsidó–nem zsidó, nő és férfi – egymásnak feszülő ellentétek. Ezek keserű tudomásul vétele és optimista felszámolási kísérlete a regény története.
No persze a címmel elárulják a happy endinget, feltéve, hogy ez annak számít.

 

*

 

szomorydezső_horebtanárúr.jpg

Szomory Dezsőről nehéz nem szomorysan írni. S csak szomorysan lehet őt olvasni. Remekműve, a Horeb tanár úr, kiváló bevezető ebbe a sajátos, teljesen egyedi világba. A könyv első fele egy kisregény, amely leginkább jelenetezett tárcák füzéréből alakítja ki történetét. A címszereplő Horeb Homér (katedrájától megfosztott orientalista, filológus) nejét megpróbálja elhódítani irigye, a kikeresztelkedett középszerű filosz Varjassy Kálmán. A nagyformátumú Horeb (neve beszélő név) Dél-Arábiában alapvető tudományos felfedezéseket tesz, a görcsös Varjassy (neve szintúgy elárulja viselője karakterét) a Boráros térig jut. Vitáikban filológiai és történelmi adatokat beszélnek át: hatalmas műveltséganyag, melyet az autodidakta Szomory évtizedek alatt szedegetett össze. A könyv második része anekdoták sorozata, melyekben Horeb töpreng történelmi párhuzamokról kérdező partnere, Szomory Dezső társaságában. A fikció és a valóság ül a margitszigeti padon.

Szomoryt nem könnyű olvasni, de annál nagyobb esztétikai élvezet annak, aki vállalkozik rá. Oldalnyi hosszúságú mondataiban hol egy szép és kecsegtető szókép, hol egy dallamos taglejtésű félmondat, hol pedig egy lényeges és különleges információ miatt horgonyoz le pár sor erejéig, hogy aztán önmaga kivételes fontosságának teljes tudatával még fel is hívja a figyelmünket arra, hogy amit olvastunk, az csodálatos, és csak ő képes rá. Szinte felolvasztja a mondat jelentése és grammatikája közötti természetes kapcsolódást, a végletekig tágítja a mondathosszúság határait, évezredekre és földrészekre távolít egymástól szintagmákat és történetsíkokat, és ebben a zenei térben a szavak elkezdenek mozogni, és mást is jelenteni. Működik az egész. Átvesszük azt a sajátos nézőpontot, nyakatekert logikát, amellyel a történet elbeszélője látja-érzékeli a világot. Ahogyan a tárgyak színe fontosabb lesz maguknál a tárgyaknál, úgy egy-egy bekezdés fontosabb lesz magánál a történetnél.
Hogyha a szöveget mint szövetet, textust gondoljuk el, akkor ennek a szőttesnek egészen különleges tapintású anyaga van: régi korok matériája a legdíszesebb mintákkal. Ezek a díszek pedig egyfelől önmagukban szépek, formájuk, színük, arányuk miatt, másfelől pedig kibetűzhetőek és jelentenek is valamit. Szomory életművéhez könnyű kultikusan közelíteni. Az arisztokratikus figura, a zseni póza, művészi affektálása hol egy rajongó megközelítés kelepcéje, hol egy célirányos kritikai támadás erős fegyvere. Erre hívja fel a figyelmet ambivalens utószavában Kőbányai János, aki miközben le akar számolni a félrevezető kultikus olvasásmódokkal, leginkább átépíti azokat, amikor Szomory meg-nem-értettségét és izoláltságát annak zsidóságával azonosítja, illetve saját személyes konfliktusait összeköti Szomory sorsával. Ez elszomoryt minket. Szomory és életműve azonban megérdemli az újrafelfedezést, ezt jól látja Kőbányai. A kiadó terve: a Szomory-összkiadás (Pap Károlyéhoz hasonlóan), az elkövetkező évek egyik legfontosabb irodalmi történése lenne.

S milyen jókat olvashatnánk!
 

[popup][/popup]