Zsidó irodalom: szövegben lelt haza

Írta: Szombat - Rovat: Politika

“A különféle zsidó irodalmak mindig szövegekkel foglalkoztak. A Bibliával és más szöveghagyományokkal. A szöveg keletkeztette az elsődleges helyet, ahol ez az irodalom létrejöhetett és létezhetett. A modernizmus egyik nagy óhaja volt felcserélni ezt a szövegben keletkezett helyet egy valóságos hellyel a világban a zsidók számára.”

Dan Miron izraeli irodalomtörténésszel beszélget Szántó T. Gábor

 

 danmiron_címlap.jpg

Dan Miron 

Dan Miron, a Jeruzsálemi Héber Egyetem és a New York-i Columbia Egyetem héber és jiddis irodalomtörténettel foglalkozó professzora a közelmúltban a Közép-Európai Egyetem (CEU) zsidó tudományok programjának vendége volt.  Az 1934-ben Tel Avivban született tudós számos díj kitüntetettje, Chaim Nachman Bialik és Uri Cvi Grinberg művei új kiadásainak szerkesztője, Több mint harminc saját könyve a 19-20. század zsidó irodalomtörténetével foglalkozik. Legújabb műve németül jelent meg: Verschränkungen. Über Jüdische Literaturen.
 

 

„Izraeli vagyok, a héber kultúrában nőttem fel. Nem tudom mi vonzott a jiddishez, de érdekelt valamiféle más zsidó hang, mint azoké, akik tanítottak, a cionista-izraeli kultúra hangja. A hatvanas években a jiddis irodalommal foglalkozni Izraelben különös dolognak tűnt” – fogalmaz pályája kezdetéről. „De bizonyos értelemben iskolát teremtettem, amely a zsidó kultúrát pluralista módon fogja fel.”

Elsőként arról kérdeztem, van-e még jiddis irodalom, vagy véget ért az évszázados hagyomány?

– Veszélyes és bonyolult azt mondani, hogy véget ért, mert van folytatás, köztük számos jelentős szerző, például Izraelben. Az orosz alija következtében van orosz-izraeli irodalom, s ezen belül van jiddis-orosz izraeli irodalom is. Sajnos nem olyan dús és erőteljes, mint volt a soá előtt. Küzd a létéért, de még nem ért véget, s én nem akarok jóslatokba bocsátkozni a jövőjét illetően. A jiddis irodalom is a vészkorszak áldozatának tekinthető. De hadd említsem egy ortodox rabbi példáját, aki hatalmas költeményt írt a holokausztról. Sosem olvastam ilyen erős szöveget e témában. Szemlélete teljes mértékben ortodox. Írása a zsidó hit világában gyökerezik, nem a zsidó modernizmusban. Nem Isten ellen íródik, nem lázad, miért hagyta, hogy megtörténjen. Rendkívül erőteljes és érdekes szöveg, az egyetlen vers, amit szerzője valaha írt. Rabbi volt, talmudista. Egykori közösségét Auschwitzba deportálták, s ő később a tanítványainak, jesivabóchereknek írta e verset Montesco-ban. Ez egy egészen különleges „más” hang volt, mégis autentikusan zsidó hang, mely felkeltette a figyelmem. Roppantul érdekel, ahogyan ezek a tradicionális hangok oly sokféleképpen reagálnak a modernitás kihívásaira, illetve adaptálódnak ahhoz.

Nyomon követhető a jiddis elbeszélői vagy költészeti hagyomány hatása a mai izraeli irodalomban?
– Fontos hagyományokat ismerünk. A mai beszélt héber nyelvben is számos nyoma van a jiddisnek. Volt egy idő, amikor a héber nyelv Izraelben a jiddis szintaxison alapult, például jiddis prepozíciókat alkalmazott. A kultúra jiddis hagyománya nem halt ki a nyelvből.
A régi írónemzedék legtöbb jelentős alakjánál nyomon követhető ez a tradíció: Uri Cvi Grinbergnél például, aki teremtette is ezt a hagyományt, és persze Agnonnál. De a fiatalabb írónemzedéknél is észrevehető a megújuló érdeklődés. A jelenség mélyén az identitás kérdései húzódnak. Izraeliek természetesen, de keresik a gyökereiket, és néhányan a jiddisben találják meg, noha ez nem otthonról hozott hagyományuk. Például Benny Mer, a fiatal izraeli író rendszeresen fordít jiddisből. Nyilvánvaló túlzás lenne azt állítani, hogy a jiddis bármilyen értelemben az izraeli öntudat középpontjában lenne, de a felszín alatt létezik. A jövő zsidó kultúráját illetően pedig… Ki tudja, mi lett volna egymillió orosz zsidó érkezése nélkül? Úgy tűnt, hogy észak-afrikai mediterrán ország leszünk. A bevándorlók orosz, orosz-zsidó és európai kultúrát hoztak. Izrael megváltozott, a bevándorlók hatást gyakoroltak az izraeli irodalomra is, és van saját, orosz emigráns irodalmuk, ami nagyon népszerű Moszkvában. Akik az orosz irodalom iránt érdeklődnek, figyelik, mi történik Izraelben. És fordítják is az izraeli héber irodalmat, amint az orosz irodalomnak is új, héber fordításai születnek. Hatást gyakorolnak az ízlésre, színt hoztak a kultúrába. Az izraeli kultúra új sajátossága, hogy nincs olyan erős centruma, mint volt korábban, hanem sokkal tagoltabbá, multikulturálissá vált.

Hogyan helyezné el az izraeli irodalmat a világirodalomban? Milyen irodalmakkal rokonítható és miért?
– Erős és modern irodalomnak mondanám a mai izraeli irodalmat, jó regényírókkal és költőkkel. Többé-kevésbé a nyugati irodalom része, elsősorban az amerikai irodalommal áll kapcsolatban, de a francia és az angol irodalommal is. Ugyanakkor nagyon is független, az unikális izraeli valóság táplálja, illetve saját zsidóságából és zsidóságának problémáiból táplálkozik. Néhány írónk nagy nemzetközi elismerésnek örvend. Mások ugyanilyen jók, de ahogy bizonyos borok jól fogynak a piacon, más borok kevésbé. Attól, hogy nem ismerik őket külföldön, még kiváló írók. Öt-hat kiváló költő mellett nagyon sok további jó költő van Izraelben.

Mennyiben van jelen a bevándorló írók műveiben a diaszpórabeli gyerekkor, illetve mennyiben vált sajátosan izraelivé a bennszülöttek nemzedékével az izraeli irodalom?
– A gyerekkornak a romantika óta különösen nagy a jelentősége az irodalomban. Az 50-es 60-as évekig az írók közül sokan emlékeztek diaszpórabeli gyerekkorukra. Jehuda Amichaj költő gyönyörű regényében Augsburgra emlékezett, Natan Zach, egy másik fontos költő Berlinre. Műveikben jelen volt e kettősség. A mostani írók nagy része már Izraelben született, és írásaik ennek sajátos couleur locale-ját hordozzák. Elsősorban az orosz háttér jelenik ma meg az irodalomban, de például az erdélyi Szilágycsehből elszármazott Agi Mishol verseiben az utolsó években megjelent a holokauszt-túlélő szülők közép-európai miliője és nagyon fontos eleme egy versciklusának. A diaszpórabeli gyerekkor számít tehát még a második nemzedéknek is, különösen azért, mert a másodgeneráció holokauszt-élménye központi témája az izraeli irodalomnak. Hadd utaljak itt elsősorban David Grossman hatalmas regényére, ami angolul See Under: Love címmel jelent meg, de sok más művet is említhetnék. Főhőseik azonban nemcsak túlélők, hanem egyben európaiak, így ez az európai zsidó világlátás, a gyerekeikhez való viszony is megjelenik a könyvekben. Ez a szerzőik mögött álló tapasztalat gazdagabbá és élettelibbé teszi az izraeli irodalmat.

Mennyiben politikus a héber irodalom és jót tesz-e ez neki?
– Ismeri Gilles Deleuze és Felix Guattari könyvét a minor irodalmakról?

Ők Kafkát említik példaképpen, akinek írásai német nyelvű prágai zsidó, így többszörösen kisebbségi léthelyzetéből fakadóan átpolitizálódtak. Merthogy – mint írják, Kafkát idézve –: „Mivel a kollektív vagy nemzeti tudat »a külső életben többnyire tétlen és mindig szétforgácsolódó«, ezért az irodalom feladata és szerepe, hogy átvegye a kollektív, sőt forradalmi megnyilatkozás pozitív töltetét: az irodalom hozza létre, szkepticizmusa ellenére, a cselekvő szolidaritást”.
– A minor irodalmak nem kisebb irodalmak, csak kulturálisan marginalizáltak. Bennük Deleuze és Guattari szerint minden átpolitizált. Nem direkt értelemben, úgy, hogy az író politikai témákat kommentál, hanem olymódon, hogy bármit írjon is az abszolút individuum, az érinti a kollektívum témáit, élményeit. Úgy érzem, ez többé-kevésbé igaz az izraeli irodalomra is. Az izraeli írók is az individuális élményeiket fogalmazzák meg, nem a „nemzeti témák” visszhangzanak írásaikban, de majdnem minden jelentős izraeli regény, mely magánemberek sorsával foglalkozik, mond valamit a közösség állapotáról. Ámosz Oz egy régebbi regényében, a Mikáél, Mikáélben például a mentálisan zavart asszony szimbolikusan az egész nemzet rossz közérzetét testesíti meg. Vagy említhetném Aharon Sabtaj angolul Past Continuous címmel megjelent könyvét, de ugyanígy Jehosua Kenaznak a hadseregről szóló nagy regényét. Írnak persze politikai verseket is, ami szintén fontos, de az irodalom fő vonulata a magánélet kérdéseivel foglalkozik, mégis megfogalmazódik benne valami többlet. Nem lennék meglepve, ha ez a magyar irodalomra is igaz lenne. Nem tudok sokat a magyar irodalomról, de ha a szellemi tér nem elég nagy, gyakran megtörténik, hogy ha az ember magáról beszél, egyúttal a kollektívum kérdéseiről is szól. Éppen ez a tárgya Deleuze és Guattari Kafkáról szóló csodás kis könyvének.

Az amerikai modernista irodalmat, amelyben a szöveg a szövegen kívüli valóságtól független, tiszta esztétikai célként jelent meg, Cynthia Ozick amerikai zsidó írónő a szöveg bálványozása miatt a pogány görög szépségeszménnyel rokonította, szemben az európai, zsidó bibliai hagyományon nyugvó, 19. századi regénnyel, illetve a zsidó irodalom egészével, mely a Történelemmel és valamilyen Eszmével áthatott. Mit gondol erről az állításról? Mennyire járta át e modernizmus az izraeli irodalmat, s túllépett-e rajta?
– Cynthia Ozick a túlhajtott modernizmust vádolta pogánysággal, mert az a formát istenítette, mint végső célt. E jelenség se nem keresztény, se nem zsidó, hanem pogány, s ő ellenezte azt a 20. századi nagy amerikai írók védelmében (akiket e mozgalom támadott – sztg), s egy új zsidó irodalom eszméjét vázolta fel. Forrása Leo Baeck, a híres rabbi, aki egy fontos esszéjében a romantikus zsidóságot és a klasszikus zsidóságot állította szembe. A romantikus zsidóság – Ozick számára: Martin Buber, Allen Ginsberg – a zsidóságot tapasztalatként, misztikus élményként írja le. A klasszikus zsidóság a halachát jelenti, a vallásjogot, törvényt és történelmet. Ozick az utóbbival azonosítja magát. Kiváló író, aki elméletét rendkívüli erővel ülteti át a gyakorlatba. Amerikai zsidó irodalmat ír, kiváló humorral. Negyven-ötven fiatal író van ma az Egyesült Államokban, akik magukat erősen zsidóként identifikálják, és angol nyelven próbálnak markánsan zsidó irodalmat létrehozni.

Amit Ozick „új jiddisnek” hívott.
– És híres 19. századi regényeket említett fontos és folytatandó hagyományként: Tolsztojt, Dosztojevszkijt, valamint amerikai regényeket, amelyek a zsidó-keresztény hagyományba illeszkedtek, ha használhatjuk ezt az összefüggésrendszert.
Ma a posztmodern nem bálványozza a szöveget. A posztmodernben a szöveg bizonytalan, nem egy dolgot állít, több hangon beszél. Ozick a hatvanas évek amerikai modernizmusát bírálta. De a posztmodernizmus, ha zsidó kontextusba helyezzük, szolgálhatja azt a célt, hogy ne fogadjunk el egy, mindent felülíró, ideologikus narratívát. A posztmodern többoldalú, dialektikus gondolkodása, ami nem idegen a zsidó hagyománytól, segíthet újradefiniálni, mi fontos a zsidó kultúra számára.

– Zelda izraeli költőnő szerint az emuna (hit) és az omanut (művészet) azonos héber szógyökből és szellemi szférából ered. Az ima, a liturgia, a zsoltárok világa maga is költészet, csakhogy egycsatornás: Istenről, vagy Istenhez szól. A zsidó hagyomány vajon erősebb korlátja az alkotóművészetnek, mint a nyugati keresztény tradíció? Mit gondol ama felvetésről, hogy a természettől elforduló zsidó szellemi hagyományból (melynek tengelye a monoteizmus, s melynek centrumában az elbeszélés, a törvény és egy nép születése áll, s egy egységesítő, hierarchikus, jogi világnézet) egyszerűbben fejlődik ki a prózairodalom, mint a költészet, mely individuálisabb műfaj, érzelem-központú, s így inkább megfelel a görög-keresztény hagyománynak, melynek  középpontjában a személy, a lélek, a formák, s egy filozofáló-esztétizáló hagyomány áll?
– Veszélyes általánosítani. Van egy erős héber, zsidó költészeti hagyomány. A hit költészete a középkorban és a modernitás szekuláris költészete. És persze ott a rendkívül erős jiddis, illetve héber elbeszélői hagyomány, nagy írókkal. Nem tudom, van-e egyetlen zsidó kultúra. David Biale amerikai zsidó történész adott ki egy nagy könyvet a közelmúltban, több szerző munkáját, Cultures of the Jews címmel. Az egyik állításuk szerint nem egy zsidó irodalom van. Van a hit irodalma, és vannak más zsidó irodalmak, s nem csupán a modern korban, hanem a régebbi korokban is. A közös nevező a modernizmusig nem a hit – merthogy voltak hívők és voltak nem hívők, és a hívőkből is többféle –, hanem a szöveg. Ez olyan irodalom, mely nem helyhez, nem a természethez kötődik, hanem sokkal inkább az időhöz, a szövegekhez és az emlékezethez. Különféle zsidó irodalmak mindig szövegekkel foglalkoztak. A Bibliával és más szöveghagyományokkal.

A „hordozható hazával”.
– Úgy van. A szöveg keletkeztette az elsődleges helyet, ahol ez az irodalom létrejöhetett és létezhetett. A modernizmus egyik nagy óhaja volt felcserélni ezt a szövegben keletkezett helyet egy valóságos hellyel a világban a zsidók számára. És ami csodálatos a héber, illetve izraeli irodalomban, az a hely újrateremtésére való képessége. Van egy  remek írónk, S. Jizhar, aki élete végéig egyáltalán nem foglalkozott az emlékezettel, történelemmel, csak a hely valóságával: a sivataggal, a falvakkal, Izrael flórájával és faunájával. Ez a cionista óhaj beteljesedése: a zsidóknak lesz egy saját, meghitt helye, mellyel bensőséges kapcsolatban állnak. Ez kitörölhetetlen része a zsidó képzeletnek. Még amikor a stetl képének mint zsidó helynek a megjelenítésére és valósággá változtatására történtek kísérletek, akkor is ez volt a cél, noha ez csak a szövegen alapult. Mostanság az izraeli irodalomban van egyfajta visszatérés az emlékezethez. Jizhar számára ez a legutóbbi évekig nem volt fontos, amikor is elkezdett írni a gyerekkoráról. Írt a háborús tapasztalatokról, az izraeli homokdűnékről, mindenről percről-percre. És ami mindennél erősebben jelent meg nála: a hely valósága.
    A görög–zsidó gondolkodás ellentmondásainál én inkább ezt a szöveg versus hely dichotómiát érzem fontosnak, vagy az idő és a hely kettősségét. De az idő úgyszintén töredezett a szövegekben. Annak kell lennie, másként hogyan is emlékezhetnénk a régebbi időre?

Hadd tegyem fel egy másik nézőpontból a kérdést. A zsidó kultúrtörténetben az európai kultúrával szemben, nem zajlott le reneszánsz a 14-15. században. A nyugati reneszánszban az ember került a középpontba, a természet, a szerelem…
– De ez a 19. században bekövetkezett a zsidó kultúrában is. Mostanság nem beszélnek zsidó középkorról – mint például a nagy zsidó történész, Simon Dubnov –, ami a 18. századig tartott. Korunk történészei korai modern korról beszélnek, ami alatt a 16-17. századot értik, és késői modern korról, mely a francia forradalommal kezdődött. És mindennek fontos oka, hogy amint említette, nekünk nem volt európai értelemben vett reneszánszunk, de a zsidó kultúra átesett egy hatalmas változáson a 16-17. században. Ez teremtette a modern típusú messianizmust, a kabbalát, sőt a haszidizmust. Ez reneszánsz volt, legalább annyira , mint bármi más. Nem beszélhetünk zsidó reneszánszról az itáliai, vagy a holland reneszánsz értelmében. Ez más, ám mégsem volt a középkor folytatása. Ez forradalom volt. Forradalom volt nemcsak abban az értelemben, hogy a miszticizmussal foglalkozott, a kabbala neoplatonikus világnézetével, hanem az érzékekkel, a libidóval, az ösztönkésztetésekkel, amelynek – Gershom Scholem mutatott rá – gyökerei vannak a haszidizmusban és a kabbalista mozgalomban.

Lát különbséget a próza és a líra között? A próza terén kiemelkedőt alkottak zsidó szerzők, a lírában mintha ez a teljesítmény nem lenne ilyen átütő. Hadd vessek fel három okot, ami talán befolyásolhatta e különbséget. A korai tórai civilizáció, ami egységesítő szabályrendszert adott és eltávolította a természettől a zsidókat. A más népek közötti szétszóratás, ami tudatos, fegyelmezett viselkedést, elővigyázatosságot, óvatosságot, visszafogottságot kényszerített rájuk, és az asszimiláció, ami bár a társadalmi s részben vagy egészben a vallási korlátokat lebontotta és szabad identitásválasztást biztosított, ám el is idegenítette önmaguktól a zsidókat. A próza reflektáltabb, tudatosabb írásmódot igényel, ami – sommásan fogalmazva – inkább megfelel a zsidó pszichének, a vers ösztönösebb, szabadabb indulat-kifejezési készséget, a tudattalanhoz való közvetlenebb hozzáférést – vajon nem ez okozza a különbséget?
– Vegyük először a Tórát, mint a gondolkodás, sőt az élet normatív előírásokon alapuló rendszerét. Tedd, vagy ne tedd ezt vagy azt. Mit tett ezzel a zsidó gondolkodás? Létrehozta a midrást*, ami a különféle új értelmezések, új okozati viszonyok bevezetése révén teljes szabadságot biztosított, addig a határig, amíg tartották magukat a Törvényhez. A Törvény maga is változik: a Talmud nem a Tóra. A zsidó gondolkodás innovatívvá vált az előírások határain belül. A diaszpóra kérdését illetően: a zsidók másságuk okán megtanulták azt is, hogy mindenki mást „más”-ként azonosítsanak. És ez nagy korlátozó erő. Ez ugyanakkor autentikus találkozás is volt a „másikkal”. Nem fordítunk elég figyelmet rá, és nem méltányoljuk eléggé, milyen sokat éltek zsidók nem zsidókkal, és mennyi mindent vettek át tőlük. És mert mindig másokkal voltak határosak, továbbfejlesztették a különféle korlátokat és határokat a zsidó kultúrában. Napi személyes találkozás volt ez a „másikkal”, mely nem egy távoli ország népe volt a zsidók számára, mint az európaiak legtöbbje számára a keresztesek idejéig. A „másik” a legenda világához tartozott, az egyetlen „másik”, akit ismertek, a zsidó volt. A „másság” elsajátítása legalább annyit adott a zsidóknak, mint amennyi korlátot szabott számukra. Az asszimiláció során a zsidók elvágták gyökereiket, elvesztették az autenticitást, de ha megnézzük, mi történt az európai kultúrában a zsidó asszimilációnak köszönhetően, azt kell mondanunk, hogy a beolvadó zsidóság rendkívüli módon kreatív volt. Amikor a 60-as években először utaztam Németországba, számos irodalmi szakember azt mondta: nektek, izraelieknek nyilván nagy irodalmatok van. Lehet, hogy így van, , de miért gondoljátok, kérdeztem. Mire azt mondták, hogy akik érdeklik őket a saját kultúrájukban, azok zsidók. Az asszimiláció az európai kultúra perspektívájából nézve izgalmas volt, gyümölcsöző és hatalmas eredményeket hozott. Ahogy a nácik mondták, a zsidók voltak a modernizmus úttörői. Helyzetükből adódóan legalábbis könnyen csatlakozhattak a modernista mozgalmakhoz, és mozdíthatták előre azokat, mint például a zenében Schönberg. Szóval, nem venném biztosra az ötletet, hogy az asszimilacionizmus zsidó sivatagot teremtett. Ez nem igaz. S azután voltak Scholemek, Buberek és Benjaminok, akik visszatértek a judaizmushoz, miután minden fontos tudást magukba szívtak az európai kultúrából, világszínvonalon. Izrael sikere is ebben ragadható meg. A semmiből jött létre, félmillió emberrel, de arra alapozva, amit Európából hoztak a huszadik század első feléből. Az oroszok hozták a forradalmi eszméket és a politikát, ők voltak a Ben Gurionok, a vezetők. A németek, a jekék alapozták meg a jogrendszert, a komolyzenét. Iskolát teremtettek. Mások a pénzügyi rendszert. Amikor az állam létrejött, az elemei már ott voltak, csak össze kellett rakni, ami nem volt egyszerű, de ez mégsem olyan, mint a palesztinok helyzete, akiknek bár van politikai függetlensége, mégsincsenek meg az állam elemei, amit összerakhatnának, s ezért vannak olyan nehéz helyzetben. És mindez a készség abból eredt, hogy a zsidók ki voltak téve az európai hatásoknak, és nem zárkóztak el azoktól.    
De visszatérve a konkrét kérdésre, nem túloznám el a próza és a költészet közti különbséget. A költészet fejlődhet olyan helyzetben is, amikor nincs egyensúly, s az életnek nincs formája, mint ahogy történt mindez Izrael első évtizedében, amikor a költők voltak kiemelkedők: Jehuda Amiháj, Natan Zach, Dalia Ravikovics, David Avidan és mások. Öt évvel később aztán jött Amosz Oz és a többiek. Ma egyensúly van. Tegyük hozzá, hogy az Ön által említett véleményt az is okozhatja, hogy a zsidó irodalommal foglalkozók jó része nem olvas héberül és jiddisül, és fordításban elsősorban prózával találkoznak.

Mi a véleménye, lehet zsidó irodalomként definiálni a nem-zsidó nyelveken, zsidó származású szerzők által, zsidó témában írott irodalmat, mely esetleg épp a zsidóságtól való elszakadásról, vagy azzal való viaskodásról szól?
– A definíció a befogadón múlik. Ez nem objektíven eldönthető kérdés. Zsidó író-e Kafka? A végtelenségig elemezhetjük. Egyesek számára csupán egy életrajzi tény, hogy zsidó volt. Mások szerint ez központi jelentőségű atekintetben, hogy miről írt. Lényegében a zsidó elidegenedéséről írt. Minden azon múlik, hogyan tudja valaki maghatározni Kafka zsidó irodalomhoz tartozását. Nem szabad könnyelműen bánnunk a definíciókkal. Ne alkalmazzunk szoros, szigorú kritériumokat, különösen ne törekedjünk kizárólagosságra. Bizonyos írók, például Saul Bellow, nem tartották magukat zsidó írónak. Természetesen zsidó, mondta, de az amerikai irodalomhoz tartozik. Ő különben nem volt a mestere annak, ahogy szerzők a saját műveiket értelmezik. Más írók nagyon határozottan zsidó íróként határozzák meg magukat, például az említett Cynthia Ozick. Szívük joga. Nem kellene szigorúan beskatulyáznunk a szerzőket. A dolgok különböző irányban mozognak, érintkeznek. Kafka bizonyos írásaiban nagyon is zsidó író. A Jozefin, az énekesnő, avagy az egerek népe című elbeszélését például esszenciálisan zsidó írásnak látom, a zsidó irodalom klasszikus darabjának. Más történeteit nem ennyire, de például az Átváltozásnak szintén van zsidó jelentése.

Mint a zsidó irodalommal foglalkozó irodalomtörténész, mit szól ahhoz, ha így értelmez egy szöveget, de szerzője elutasítja ezt az értelmezést?
– Nem foglalkozom vele. Amikor egy verset értelmezek, nem kérdem meg a költőt, ő hogy értette. Megpróbálom legjobb tudásom szerint elemezni, akár egyetért velem a szerző, akár nem. Mindez szubjektív: nem kőbe vésett, hanem jégre írott. Hozzá kell szoknia az embernek, ha a zsidó irodalom tengerében tájékozódni kíván, hogy a dolgok élettel teltek és mozgásban vannak. A zsidó irodalom összetettségének nevezem ezt, mely meglehetősen komplex. Észre kell venni benne, mi a zsidó. Nyilvánvalóan olvashatjuk Heinét zsidó költőnek, Kafkát zsidó zseninek és látnoknak, de mindkettőben megláthatunk más hagyományt is. Heinében például a német romantikáét. Hogy is lenne másként? Az író korántsem egyszínű, hanem mint egy gyémánt, sokféle metszete, oldala és árnyalata van – olyan, amilyennek látni akarjuk.

támogatás