Testvérem, Nathan Zuckerman

Írta: Csáki Márton  - Rovat: Politika

„Az igazság viszont az, hogy A Portnoy-kórt, miután óvatlanul hetekig lelkendeztem róla, soha nem mertem anyám kezébe adni, holott felért volna egy terápiával – bár az ellenkezőjét jobban el tudtam képzelni (…) A lényeg az, hogy a mi családunk sokkal rendesebb, mint amilyennek ábrázolod. Mondd csak, drága fiam, te tényleg antiszemita vagy (…) Mint az az aberrált pinabubus Portnoy? Na ne bosszants…”

 

Írni     

 philiproth.jpg

Philp Roth 

Philip Roth hetvenöt éves, percig se higgyük azonban, hogy a tiszteletet parancsoló életkor lesz az, ami biztosítja helyét a panteonban – ő ugyanis már évtizedek óta ott tanyázik. Vajon hány író büszkélkedhet azzal, hogy műveinek még életében megindított összkiadásán túl a nevét viselő társaságot alapítanak, sőt folyóiratot(!) szentelnek munkásságának? Nem, ez a hetvenöt év és a több mint két tucat könyv sem ahhoz nem elegendő, hogy biztonsági játékba kezdvén nyálcsorgató memoárt írjon, amelyben a tékozló fiú „rehabilitálja” családját, az egész amerikai zsidó középosztályt, és elmondja: azért mégiscsak csodálatos volt az a gyerekkor, sem ahhoz, hogy megpróbáljon szert tenni valamiféle ősatyai tekintélyre. Nem, ő valószínűleg azt mondaná, amit eddig: én még mindig az amorf Roth vagyok! – ez annyira igaz, hogy míg kritikusai egy része a legnagyobb élő amerikai írók közt tartja számon, addig a többiek – immár nyilván – vén szexista zsidónak, noch dazu antiszemita zsidónak tekintik. Utóbbiak persze már jóval kevesebben vannak, mint annak idején, amikor kiteregette a családi – és egyéb természetű – szennyest. Mégis, velük és azokkal szemben is, akik regényeit nem tartják igazi irodalomnak, illene ésszerűen, komolyan érvelni, hogy Roth nem úgy pornográf, Roth nem úgy kritizálja a zsidókat… de hát az effajta kérdésekre – „Becsületszavára állítja-e, hogy novellájában nincs semmi olyan, ami megdobogtatná egy Julius Streicher vagy Joseph Goebbeles szívét?” – még Nathan Zuckerman, Roth legvalóságosabbnak tetsző alteregója sem tudott kielégítő választ találni.

Úgyhogy – sajnos – alkalmazkodva a Zuckermant letromfoló szülők taktikájához, mi is kénytelenek vagyunk pusztán meggyőződésünkre hivatkozni, ti. hogy ők azok, akik vagy elhallgattak, vagy soha nem is értettek valami lényegit; nem Roth belterjes zsidó világa miatt, melyben a szülők számára „csupán két hiteles támpont létezett a tágabb mindenségben: a család és Hitler”, hiszen ha Hitlert behelyettesítjük valami mással – és megtehetjük, mert ne feledjük, Roth mégiscsak amerikai, másféle közösségi tabukkal, traumákkal – bárki számára ismerős és átélhető lehet ez a létszerkezet. Szóval az a botrányos lényegi valami, amit egyesek nem hajlandók tudomásul venni, az írás természetéből fakad: az igazi irodalom mindig árulás; és ha ezzel az árulással, önmaga kiszolgáltatásával történetesen a családot, a szűkebb-tágabb közösséget is magával rántja, nos, ez csak a kötelék, a ragaszkodás erősségének fonák bizonyítéka.

Igaz, a többiek szempontjából örökre megbocsáthatatlan, feldolgozhatatlan marad az a termékeny ellentmondás, a szabadságnak az a bizonyos, elérhetetlennek tűnő foka, amit Zuckerman úgy jellemez: „Zsidó, aki a zsidóktól is megszabadult, miközben masszívan őrzi zsidó öntudatát. Ez itt a hajmeresztő poén, ez itt a paradoxon.”

Olvasni

Roth könyveit olvasni ugyancsak nem ártalmatlan tevékenység: a szüntelen felismerések – a magunkra ismerés – kockázatával jár, ami gyakran még kínosabb, mint amikor szüleink, rokonaink arcára, gesztusaira, frusztrációira, tipikus reakcióira bukkannunk.

Nemcsak arra eszmélünk rá, hogy fantáziánk – alkalmasint mocskos – képzeletünk ugyanúgy hozzánk és a világhoz tartozik, mint életünk valóságos eseményei, hanem arra a nyugtalanító tényre, amit a fiatal Zuckerman mestere, Lonoff – minden bizonnyal Malamudról van szó – írásaiból tanult meg, azaz hogy mindenek ellenére „mennyire a családom zsidó származéka vagyok még mindig”. Az első sokk és röhögőgörcs után, amit a szövegek már-már abszurd túl-szexualizáltsága, az eleven, vérbő komikum okoz – nem a kendőzetlen nyelvről beszélek, sokkal inkább arról, mennyire a szereplők lényéhez tapad ez a kéjsóvárság –, hamarosan jön a döbbenet: de hiszen ez rólunk ír. Ó, hányszor gondoltam magam is Alvin Peplerrel, Zuckerman pszichopata csodálójával együtt, hogy ez az ember ellopta a problémáimat, hogy ha volna bennem tehetség – ugye tudod mennyire várta anyu a könyvedet – pontosan ezt írnám meg, és így, hogy az utcára se merjek kimenni többé. Az igazság viszont az, hogy A Portnoy-kórt, miután óvatlanul hetekig lelkendeztem róla, soha nem mertem anyám kezébe adni, holott felért volna egy terápiával – bár az ellenkezőjét jobban el tudtam képzelni; már hallottam is: Édes Fiam – „tonnás súllyal nehezedik rá a két rövidke szó” – kezdek aggódni miattad, a végső, minden vitát berekesztő kifakadásra pedig – szóval rossz anya vagyok? – már gondolni se mertem.

A lényeg az, hogy a mi családunk sokkal rendesebb, mint amilyennek ábrázolod. Mondd csak, drága fiam, te tényleg antiszemita vagy? De hát nem az a lényeg, hogy ti ilyenek vagytok, hanem hogy én ilyen vagyok! Mint az az aberrált pinabubus Portnoy? Na ne bosszants… Nem! – nem? –, de „én igenis az a fajta vagyok, aki megír – értsd: elolvas – egy ilyen történetet”. Igen, Roth elsősorban azt jelenti nekem, hogy miképp az írásnak, úgy az olvasásnak is lehet tétje, a valóságra ható következménye, ami túlnő rajtunk – az meg, ahogy hősei különös érzékkel manőverezik magukat kínosabbnál kínosabb helyzetekbe, mintha a teljes felfordulás valami reményt tartogatna számukra, egyenesen megnyugtató. Jó, jó, de akkor is – kérdezhetnénk Wapter bíróval – „miért kell egy zsidó környezetben játszódó történetben szerepelnie a) házasságtörésnek, b) a családon belüli állandó civódásnak az anyagiakért, és c) általában alantas emberi magatartásnak? Miféle esztétikai értékrend alapján gondolja, hogy ami hitvány, az igazabb, mint a magasztos?” Ehhez bizony csak Georges Bataille talányos szavai adnak kulcsot, miszerint a Rossz – a Rossz heveny formája, amelyet [az irodalom] kifejez – számunkra a legnagyobb érték. Ez a felfogás azonban nem erkölcsnélküliséget követel, hanem „túlzott erkölcsösséget”.

Élni

Azt hiszem, érthető, hogy a „család mint univerzum” ábrázolásával miért működhettek Roth könyvei identitáspótlékként hosszú évtizedeken át itt is, annak ellenére, hogy történetei mélyen az amerikai élet mitológiájába ágyazódnak; mégis van egy hatalmas különbség. Amikor az árulása következményeivel birkózó Zuckermant arról faggatják, ugyan „írt volna-e ilyen elbeszélést, ha a náci Németországban él a harmincas években”, hajlamosak vagyunk bornírtnak minősíteni e kérdést, ám ha kicsit módosítjuk – „írt volna-e ilyen elbeszélést, ha egy háború utáni magát szocialistának nevező államban nevelkedik?” – máris elbizonytalanodunk. Roth könnyűszerrel gúnyolhatja ki az apák kenetteljes tirádáit az ötezer éves zsidó szenvedéstörténetről, mert a bevándorló-negyedek nyomorúsága nem Auschwitz. Egyszóval a valódi traumák elhallgatásán szocializálódott kelet-európai olvasó csak amolyan örök voyeur-ként figyelheti azt a szentségtörést, amit az Anne Frankkal kötött házasságról fantáziáló Zuckerman megengedhet magának. Rothnak és generációjának nem az áldozattudat torzító mechanizmusaival kellett szembenéznie – ahogy Alain Finkielkraut vagy újabban Arnon Grunberg teszi –, hanem azzal, amit az európai tudat szintén sürgető igényként érzékelt: miképpen lehetne kiűzni szüleink szellemét a saját ágyunkból?

A díványon végbement forradalom – Otto Grosst, az elfeledett pszichoanalitikust idézve – és a ’68-as földindulás Roth műveinek és azok sikerének meghatározó eredője. Noha nemzedéktársaitól eltérően ő nem parádézott meztelenül, nem pózolt AK-47-essel és nem dicsőítette a kommunista diktatúrákat, a szexuális forradalom – aminek névadója és védőszentje, Wilhelm Reich oly nagy hatással volt Roth barátjára, Saul Bellowra – nem hagyhatta érintetlenül, kiváltképp Chicagóban, az amerikai ’68 egyik legfontosabb városában. Egyszerűen ugyanazon provokatív dadaista gesztusok „logikája” alapján működik az ő életműve is, mint a forradalmat utcai színházként elképzelő Jerry Rubin vagy Abbie Hoffman akciói, akik – láss csodát – valamikor rendes, kertvárosi zsidó kisfiúk voltak. Csakhogy az ő traumájuk, a szexualitás démonizáltsága, a testhez való viszony volt, amely viszonynak az apák amerikai puritanizmusból és zsidó jámborságból kotyvasztott etikája szabta meg határait. Tulajdonképpen nincs mit csodálkozni azon, hogy akkor, amikor a forradalomárok a történelem beteljesedését abban az eljövendő pillanatban határozták meg, amikor majd az emberek ott, akkor és azzal, akivel csak akarnak, Roth eljut a gondolathoz: nemcsak a fiatalság, de a zsidók végső felszabadulása is szükségszerűen szexuális jellegű lesz – és Foucault óta tudjuk: aki szexuális elnyomásról beszél, az a prófécia jónéhány hagyományos funkcióját is feleleveníti. Ráadásul ez még a szocreál prüdéria világában is átélhető volt, ha nem is volt esély az érzelmek olyan egyetlen pillanatba sűrített, egyszeri és félelmetes erejű kisülésére, mint Nyugaton.

Mára, a nagy generáció betagozódásával az amerikai zsidóság önképe hozzáidomult az effajta ábrázolásmódhoz; elég megnézni egy mai filmvígjátékot, amiben a nyársat nyelt WASP-figurákkal szemben egykori lázadó, felszabadult, ötven felett is vígan és sokat kufircoló zsidó szülőket mutatnak be, mintegy példaképül, hisz nem nyomorítják gyermekeik életét holmi tilalomfákkal. Roth vagy Zuckerman esetében ez azért valamivel többet jelent, nekik a szexualitás csak start a képzeletnek ahhoz a finom elemelkedéséhez a realitástól, ami hasonlóan az írói hanghoz – Lonoff szavaival – „a térdizületek tájáról indul el, aztán felszárnyal, jóval a fejmagasságon túlra”.

Beszélni

Ám az igazi paradoxon, hogy mindezek ellenére, újraolvasva műveit, beigazolódik az a korábban is sejtett gyanú, hogy az egész egy végtelen, dadogó, vádiratba oltott vallomás a szülők iránt érzett szeretetről. Viszont Roth valamiért máig nyugtalanító rejtély, aminek nyilván az lehet az oka, hogy a szülők, a gyerekeikbe vetett bénító bizalom miatt – ami még a saját tévedéseikért, hibáikért, árulásaikért viselt felelősségüktől is megfosztja őket – ma sem hiszik igazán, hogy ez Zuckerman igazi arca. Ez az, amit mindig, újra és újra el kellene nekik ismételnünk, ha nem volna egy hetvenöt éves bátyánk, aki meg meri tenni helyettünk.

 

támogatás