„Nagyon elszántak voltunk”

„Egy percig sem éreztem magam veszélyben. Egyetlen egyet tudtunk: hogyha kell, szó nélkül meg tudunk halni. Fegyverrel jártunk, amit az ágy mellett tartottunk. Egyszer vettem részt harcban. Lőttek ránk besáncolt arab katonák és kaptunk egy parancsot, hogy azt a hegyrészt meg kell tisztítani az araboktól. Megtisztítottuk. De akiket ott találtunk, ha élt, ha nem, a lábánál fogva össze volt kötözve, úgyhogy ha akart volna, sem tudott volna menekülni.”

 

Beszélgetés Schramm Péterrel

Az Exodus hajó utasai

Schramm Péter részt vett az 1944-es hamispapír-gyártásban, utazott a híres Exodus hajón, Izraelben élt, az ötvenes évek elején hazatért Magyarországra. Volt lövészmester, kidobó ember, villanyszerelő. „Igenis” címmel nemrég adta ki memoárját az 1944-45-ben átéltekről.

– Mi történt Önnel a vészkorszak alatt?

Édesanyámat velem együtt deportálták 1944-ben. Édesapám munkaszolgálatban tűnt el, nagyanyám marhavagonban halt meg, a deportálást követő harmadik napon. A Király utca 102-ben laktunk egy szoba-konyhás lakásban az édesanyámmal, az apámról nem tudtunk semmit. Átkerültünk egy csillagos házba. Egyik nap légiriadó volt, lent voltunk a pincében. Én az egyik barátommal, felmentünk a lépcsőn hallgatózni. Egyszer csak hallottunk egy nagy süvöltést, a bomba a negyedik emeletről átszakította a házat egészen a pincéig, és körülbelül 300-350-en haltak meg a pincében. Amikor felszólítottak bennünket, hogy minden zsidó menjen le az udvarra, akkor lementünk. Elvittek minket a Tattersaalba, ahol többezer embert gyűjtöttek össze, onnan kezdtek el vinni bennünket az óbudai téglagyár felé. Közben puskatussal ütöttek. Anyám azt mondta, hogy ezt ketten együtt nem fogjuk túlélni. Levette az arany nyakláncomat és az egyik nyilasnak adta, hogy vegye le rólam a sárga csillagot. Ő ment tovább, nekem sikerült így elmenekülni. Visszajöttem, ide-oda sodródtam, nem volt hova mennem. Elkerültem a Karpfenstein utca egybe, ez egy zsidó pékház volt, az Englander-családé, melyben ekkor svájci csillagos gyermekotthon üzemelt. Ott találkoztam valakivel, aki megkérdezte, hajlandó vagyok-e munkát végezni. Mondtam, hogy persze.

– Így került az illegális mozgalomba?

Igen. Egy irathamisító műhelyben két nő és három férfi dolgozott. Semmit nem tudtam róluk. Egyikük állandóan az ajtóban állt és figyelt. Az ajtó kívülről láthatatlan volt, belülről ki lehetett nyitni. Amikor 30-40 irat elkészült, rákötözték a testemre és el kellett vinnem a Vadász utca 29-be, az Üvegházba. Csak az volt furcsa, hogy parancsot kaptam: ha belépek az ajtón, csak a cipőmnek az orrát nézhetem, föl nem nézhetek senkire. A Vadász-utcában bevittek egy szobába, levetkőztettek, elszedték az iratokat, adtak enni, majd az utamra engedtek.

– Hogyan vándorolt ki Izraelbe?

– Egyedül maradtam a háború után, rühes és tetves voltam, és végtelenül elgyötört. Megtalált egy rokonom és rendbe hozott. Aztán bekerültem a Habonim Dror Bácskai utcai gyerekotthonába.

– Hogyan folyt ott az élet reggeltől estig?

– Iskolába jártunk. Négy elemim és egy polgárim volt. Szerettem volna a zsidó gimnáziumba járni, ezért különbözeti vizsgát tettem 1945-ben. Aztán beiratkoztam a Tarbutba, az első zsidó gimnáziumba, a Bérkocsis 1-jén. 1945. december 31-én vonatra raktak bennünket és 1946. január elsején kint voltunk Bécsben. Onnan elvittek bennünket egy régi szétlőtt repülőtérre, amit egymás között csak „Klein-München”-nek hívtunk.

– Simán ment az utazás? Nem akadályozták Önöket az oroszok a határon?
          

Schramm Péter

– Az oroszok átengedtek bennünket, nyilván előre meg volt beszélve. Pár hétig a repülőtéren voltunk, utána felraktak minket teherautókra és Bajorországba mentünk, Strut Be-Ansbach-ba. Ez korábban SS-szanatórium volt, melynek a két épületébe két mozgalom került, az egyikbe a Sómér 150-200 gyereke, a másikban pedig mi, a Dror Habonim tagjai voltunk, mintegy kétszázan. 1947 júniusáig tartózkodtunk ott. Szervezett mozgalmi élet folyt, Tórát, hébert és matematikát tanultunk, valamint megtanultunk lőni, felkészítettek a palesztinai életre. 1947. június elején érkeztünk Marseille-be és egy, a városon kívüli kikötőben szálltunk fel az Exodusra. Egy hétig hajóztunk. Ötszáz ember fért volna el a hajón, ám mégis 4500-an voltunk rajta, ebből 4200 gyerek. Az első naptól fogva angol repülőgép kísért bennünket. Még az elején abban állapodtunk meg, hogy ha a palesztinai partok közelébe érünk, beugrunk a vízbe és kiúszunk a partra. Azonban 150 km-re a parttól megtámadtak bennünket az angolok. Másfélórás harc következett. Mindenünk elfogyott, égett a bőrünk, és csúszott minden, mert olajágyúval lőttek minket. Megadtuk magunkat, elvittek Haifára, átraktak három rabszállító hajóra és visszaszállítottak minket Franciaországba. A francia kormány azt mondta, hogy visszafogad bennünket, merthogy onnan indultunk el, ám ennek feltétele, hogy önként szálljunk le a hajóról. De a Haganától érkezett egy parancs, hogy egyetlen ember sem szállhat le. Egy gyerek felmászott az árbócra, kitűzte a kék-fehér zászlót és kijelentettük, hogy nem megyünk le a hajóról. Egy-két nap után, Gibraltáron keresztül felvittek bennünket Hamburgba, ott is kaptunk parancsot, hogy ne szálljunk ki. Többeket, engem is megvertek az angolok. Négyszer négy méteres drótketrecekbe voltunk bezárva, húszasával. Mindenki kapott egy pokrócot és rohadt keksszel és hallal etettek minket.

– Ekkor sem gondolt arra, hogy visszatér Magyarországra?

– Nem, nagyon elszántak voltunk. Nem akartunk leszállni, de mégis erre kényszerültünk. Leszállásunk után a hajó felrobbant. Ezután Lübeckbe vittek bennünket, egy koncentrációs táborba, ott voltunk kb. nyolc hónapig. Senki nem volt hajlandó megmondani, hogy hívják, a legkülönfélébb híres emberek nevét mondtuk be. Ha kérdezték, azt feleltük, hogy Izraelből jöttünk. Hontalanoknak nyilvánítottak bennünket, majd kinyitották a tábort. Egyetlenegy szívtépő esemény történt közben. Abban a szobában, ahol laktunk, páran felszedték a padlót és alagutat kezdtek fúrni, hogy a drótkerítés alatt kijussunk éjszaka. Az angolok felfedezték és mivel ellenállásba ütköztek, odavezényeltek egy csomó tankot. Erre kaptunk egy parancsot, hogy mindannyian feküdjünk a kapuba. Szemben velünk álltak a tankok, zúgó motorral és mi feküdtünk háromszázan a földön. Az angolok megtagadták a parancsot, mondván, hogy gyerekeken nem mennek keresztül. Nyolc hónap után szabadultunk, ismét Marseilles-be kerültünk. Végül 1948. február 4-én érkeztem Izraelbe, Tel-Joszéfbe, egy kibucba. Ott voltunk egy évig, tanultunk és dolgoztunk. Már korábban, még Németországban megtanultam tehenet fejni, ám Tel-Joszéfban ínhüvely-gyulladást kaptam. Erre átkerültem a halászokhoz. Fél évig csináltam ezt, majd a tyúkfarmra kerültem, ott is dolgoztam 3-4 hónapot. Később egy másik településen, Joszéf Gárdos kibucban mezőőr voltam, kutyával és lóval, géppisztollyal.

– Milyen volt akkor az ország hangulata? Hogy érezte magát?

– Fiatal voltam, szerettem dolgozni. A nyelvet jó megtanultam, a tanárom szerint szépen írtam. A kibuc fölött volt egy régi angol betonerőd. Oda mentünk fel, verseket mondtunk, irodalmi műveket olvastunk fel egymásnak. Többen muzsikáltak. Újhold-társaságnak neveztük magunkat.

– Politizált?

– Abszolúte nem, bár baloldali vagyok.

– Voltak vitái az ottani jobboldaliakkal?

– Nem. Azt gondoltuk, a háború után életben maradt, maradék zsidóság tagjai vagyunk, és nem szabad egymást támadnunk.

– Hogyan élte meg a konfliktust az arabokkal?

– Egy percig sem éreztem magam veszélyben. Egyetlen egyet tudtunk: hogyha kell, szó nélkül meg tudunk halni. Fegyverrel jártunk, amit az ágy mellett tartottunk. Egyszer vettem részt harcban. Lőttek ránk besáncolt arab katonák és kaptunk egy parancsot, hogy azt a hegyrészt meg kell tisztítani az araboktól. Megtisztítottuk. De akiket ott találtunk, ha élt, ha nem, a lábánál fogva össze volt kötözve, úgyhogy ha akart volna, sem tudott volna menekülni.

– Voltak kint arab ismerősei?

– Igen. Egyszer, amikor a mezőt őriztem, a kutyám valamit jelzett. Nagy tömeget láttam. Egy arab lehozta legelni a tehenét, a mi mezőnkre, mely aratás előtt állt. Elkaptam, közben két-három lövést is leadtam. Többen lejöttek a kibucból, az arabot a tehénnel együtt felvitték a kibucba, majd elvették a tehenet és hazazavarták.
Ha a saját tehenét vették el, akkor ez nem szép történet.
Nincs vége a történetnek. Visszajött az arab és könyörgött, hogy az egyetlen állata a tehén, adjuk vissza. Azt mondta, hogy soha többé nem hozza a mi mezőnkre. A kibuc végül úgy döntött, hogy visszaadja. Mivel kiálltam mellette, meghívott a falujába. Elmentem hozzá, ám a lelkemre kötötték, hogy délután négykor jelentkeznem kell a kibucban. Ám négy órakor még mindig ott ültem. Barátságos dolgokról beszéltünk, emberségesen viselkedtem, mondta. Ő tudott egy pár szót ivritül, én párat arabul, a többi kézzel-lábbal ment. Elfeledkeztem az időről, sajnos. Egyszer csak megállt egy teherautó a ház előtt, leugráltak a zsidó fegyveresek, húszan. Körülvették a házat. Kimentem. Fölvittek a kibucba, amit kaptam, azt inkább nem mesélem el.

– 1951-ig ebben a kibucban volt?

– Igen. Amikor elhatároztam, hogy hazajövök – melyre igen komoly okom volt – akkor kiraktak a kibucból.

– 1951-ben úgy érezted, hogy könnyebb lenne Magyarországon az élet?

– Mindvégig honvágyam volt. Nem tehetek róla, álmomban mindig Pesten jártam.

– Tudta, hogy közben Magyarországon mi történt?

– Jöttek információk, de csak szépek. Új olék mondták, el, hogy mi a helyzet, olykor egy-egy Szabad Nép került a kezembe, állandóan hallgattam viszont a Budapest Rádiót.

– Hogy ment hivatalosan a „repatriálás” – ha szabad így neveznem?

– Valahol hallottam, hogy Magyarországon kijelentették, hogy aki illegálisan távozott az országból, az – bizonyos időn belül – büntetlenül hazajöhet. Erre bejelentkeztem a Tel-Aviv-i magyar követségre. A kibucot el kellett hagynom, és amíg intéződtek a dolgok, lementem a Negevbe, utat építeni. Beer Seva abban az időben egy falu volt. A piactéren mindennap megállt egy teherautó és megmondták, hány embert vesznek fel és követ kellett törni, utat építeni. Jól fizettek, csak bírni kellett az iszonyatos meleget. Én pedig bírtam. Végül 1951 januárjában jöttem haza.

– Ez hogyan történt? Kapott hivatalos útiokmányt?

Igen. Hajón jöttem, a Boszporuszon keresztül érkeztünk Konstanzába, majd onnan vonattal utaztunk tovább Magyarországra. Ott elmondtam, hogy szakmát szeretnék tanulni és szeretném megoperáltatni magam, mert még Franciaországban volt egy csúnya balesetem, amelyet Izraelben is kezelni kellett.

– Egész csoport magyar jött vissza ezen a hajón?

– Igen, körülbelül harmincan. Itthon az újpesti Kilián György Ipari tanuló Intézetben tanultam és műszerész lettem.

– Nem bánta meg, hogy visszajött Magyarországra?

– Látott már embert kettévágva? Magyarnak és zsidónak születtem.
1956-ban nem gondolt arra, hogy visszamegy Izraelbe?
De, vissza akartam menni. De 1955-ben megnősültem. A feleségem pedig azt mondta, hogy a húgát és az édesanyját nem hagyja itt, gondozásra szorulnak. A feleségem bátyját és apját 1944-ben kivégezték.

– Maradt személyes kapcsolata Izraellel?

– Persze, a kibuciak, amikor Pesten voltak, üzentek, hogy találkozni akarnak velem. Később, 2000-ben voltam Tel Nofban, a Szochnut SarEl programján, ejtőernyőket javítottam, kétszer annyi munkát végeztem, mint a kiskatonák.

– Hogyan látja a különbséget az akkori és a mostani magyar zsidó bevándorlók között? A maiak nagy része visszajön, az Ön generációja viszont kint maradt.

– Mi ideológiailag nagyon fel voltunk készítve. Tudtuk, hogy életünk végéig kibucokban fogunk élni, ahol étterem van, ahol ha bedobom a nyíláson a piszkos inget, kimosva és kivasalva kapom vissza. Megkérdezték a hét elején, hány cigaretta kell egy hétre, és annyit is tettek félre nekem.

– Ön ez ellen nem lázadt fel?

– Az üldöztetésnél ez jobb életet jelentett. A mai fogyasztói társadalom nem az én világom. Egyszer később, egy munkahelyemen azt mondtam a fiatal kollegáimnak, hogy nem cserélnék velük, mert én tudtam, miért élek. Nekünk volt eszménk, nekik nincsen. Nem voltak boldogok attól, amit mondtam.