Uri Asaf: Jeruzsálemi tél

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Szép faleveleket választottam. A szombat szereti az árnyalatnyi meglepetéseket, amelytől oly mostohán meg lett fosztva. A háztetőkön azbeszt víztárolók. A jeruzsálemi víz mélyről jövő artézi. A királyok esőit már megittuk. Kemény a víz, kiáltó íz. Vízkövület, ősvíz, utolsó jégkorszak. A víztároló tisztítása közben jól látszik a Cion Hegye, San Simon fenyői, a kolostorpark. Béke is lehetne.
 

 

uri asaf illusztr 200.JPG 

Téli Jeruzsálem (képünk illusztráció) 

A Rambam (Maimonidesz) angyalai test nélküli, egymástól elkülönülő formák. Nincs köztük átfedés, de hierarchia annál inkább. Nem lázadnak ez ellen. A hierarchia lehetővé teszi az egyidejűséget: két angyal, három angyal, vagy több, egymáson, egymásban, egymás mellett, egymás felett. És a lélek? A borongós idő? Egy bizonyos kor felett azt hisszük, hogy velünk pusztul a világ, az emberi emlékezet. A bajuszos férfi emléke, aki anyámat szerette, aki nem hitte, hogy anyám egy napon ennyire kicsi lesz, és még kisebb. A szürke sarokház látszólag értelmetlenül áll, mégis költők születnek benne. A vágyaikra lekerekített fal borul, arra domb, és még egy. Jobbról rám nézel. Nem látszik, hogy zuhanok? A fogózkodók, az ágak könnyedén kitépődnek, a zöld levelek sem segítenek. Nem én vagyok, nem én vagyok. Bíbor sajgás, a Nap lemegy. A lépcső felfelé visz, míg végre a Nap szemmagasságba kerül. A novemberi pára és füst közlekedőedényeivel a legtapinthatóbb.

A régiek Istene közeli és bárányszagú. A régi zsoltár nem a magunkfajta emberé. De valaha a mi szívünk is pásztorszív volt. József előtt és után. A kottafejek felém fordulnak: a gyerekkorból nem egy meghatározott irány, hanem végtelen sok nyílik. A nagyobb otthon karja, és ezer kisebb átkarol. Testmeleg, zúgó tenger. Kantáros rövidnadrágomat nem szégyellem. Jött a kék csillagfürt (Lupinus), a nyár, a tavasz, lila-fehér szemek egyszerre. Itt, a Koronavárosban. A városból lévő koronán, mint Chirico-nál. Szukkulens, tömött csokorban. Az ujjam vége lüktet, a tenger moraját követem. Miért ez a sóhajtás? Átmegyek a Ben-Zákái másik oldalára. Már nem érzem a sziklát a lábam alatt. Itt áll a Mászádá elemi iskola, ahol több fát ültettem, melyeket reggelre kitéptek. A fenyőből egy megmaradt. A pernye érzelgős és taszító. Vágyakozó tenyerem felfogja. Miközben a hang után megyek, emelet emeletet követ. Sötétben a hang sokféle. A hatodikon óriási kutya áll. Farka behúzva, piszkos, zsemleszín bundája a ködben világít. Lejjebb a lépcsőn, egy másik. Mindketten mozdulatlanok. Nem ugatnak. Mintha nem lennénk egymásnak idegenek. Iszkolnék lefele, de nem visz a lábam, a fagombokkal kivert korlátba kapaszkodom. A hang dörgedelmes, akár a hitszónoké. Mikor csend lesz, megindulok.

A járdán mandulavirág, titkolt mirha, narancsfehér holdudvar. Sebes patak, a lélegzet elszorul, térdig nedvesen úszunk, kézben az esernyő. A Vörös Dávid Pajzs. A fiatalok sorban fekszenek, mosolyognak, és vért adnak. Újra érdekel a programok egymásutánja, a trópusi depresszió. A homok, a finom gyöngytakaró mindent beborít. A redőnylécek között ágak és levelek táncolnak. A tél örökzöld csodája. A behunyt szemű Nap fénybemutatót tart: lassan mozdul, majd örvénylik. A hideg enyhül. A szürke varjú nesztelen és soha senkivel nem ütközik. Mellette jámbor, pasztellbarna gerle. A félig kopasz tölgy maradék pompája ködből szürcsöl. Sárga leveleket választok.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]